(Wind River -Gyilkos nyomon) (2017) (r.: Taylor Sheridan)

egy filmben a tájnak mindig erős hangulat-befolyásoló ereje van -bár van amikor kettős érzetet is kelthet. mert egy végtelen hőmező egyesek számára nyugalmat sugároz magából, más viszont a magányt, az ürességet társítja ehhez a látványhoz, ahol nincs élet, csak csend, hó -és halál... persze az ember személyisége határozza meg, hogy melyik csoporthoz tartozik, mert vannak, akik közelebb érzik magukat a természethez, akik úgy nőttek fel, hogy ismerik a hegyvidék összes zegzugát, és vannak az aszfalttal borított városból idekényszerült emberek, akiknek komoly kihívás elfogadni ezt a más minőségű életet -és ez az emberi gyarlósággal keveredve legtöbbször bűnhöz és komoly drámához vezet... a film-alkotók szeretik az ilyen környezetet, mert a hideg érzete a nézőkre is át tud csúszni, valamint egy nyomasztó történet is jó tud működni egy ilyen helyen -mert a vér vöröse sötétre festi a szűzies hó fehérjét... bár a gyilkossági nyomozás szála egyenes vonalú, és sok meglepetést nem tartalmaz, mégis erős gerincet ad a hozzá kapcsolódó karakter-drámáknak... van amiért szeretem azt, amikor nem mondják bele az arcomba a lélek-szaggató múlt teljes történetét, hanem fokozatosan fedik fel azt a drámát, ami emészti a főhőst, és itt is működött ez a homályban hagyás, ahogy elejtett félmondatokból rakhattuk össze a fájdalmas igazságot (jeremy renner nem csak tudatos és eltökélt vadászként volt baromi jó, de ebben a családi drámában is erősen csillogott)... örültem, hogy a tapasztalatlan fbi-os lányt nem csak egy naiv kívülállóként akarta taylor sharidan használni, hanem hamar kiderült, hogy erős akaraterő dolgozik benne, mert bár tudja, hogy nem elég képzett (vagy melegen öltözött) a feladatra, de kitartóan meg akarja oldani az ügyet, és ha arra van szükség, a tökösségét is ott tartja az övén a fegyvere mellett (elizabeth olsen is filmről/filmre mutatja meg a tehetségét)... a fokozatosan feltáruló múlt mellett elsőre furcsának hatott, hogy a halálhoz vezető utat ezzel ellentétben egy flashback tömbben kaptuk meg, de utólag belegondolva működött az is, ahogy egyre forróbb fejjel nézhettük végig, ahogy a kedves romantikázás tragédiába fordul át, mert egy alávaló seggfej agyára ment a semmittevés és az alkohol... de az egész film jól játszik a kettősségekkel, ahogy a csendesen folyó nyomozást meg-megszakítják a fegyverek dördülései... taylor sheridan színészként mindig is korrekt volt, íróként viszont eddig kifejezetten remek, láthatóan vonzzák őt amerika kietlen tájai és az ott lakó megtört emberek, és ezek köré jól tud elgondolkodtató történeteket írni, remek párbeszédekkel kibélelve (vö: sicario, hell or high water). rendezőként is megállja már a helyét, bár talán túl gyakran vonzódik ahhoz a megoldáshoz, hogy valami be-belóg a kép előterébe... (talán nem volt kérdés, hogy egy ilyen neo-westernbe oltott bűnűgyi drámához nick cave és warren ellis lesznek a megfelelő zeneszerzők, igaz, csak néha vannak előtérbe tolva a minimál-dallamaik.) (érdekes kérdés az, hogy miként választ magának filmet az ember -mert dönthet úgy, hogy ráerősít arra a hangulatra, ami a lelkében van, vagy ami a környezetéből sugárzik, de megpróbálhat kiszakadni mindenből, ellen-hatást kifejteni. választhattam volna én is valami napsütéses nyári filmet, de a körülöttem lévő hó és hideg nem eresztett, de talán ezért éreztem olyan erősnek azt a hideget is, ami a tévémből áradt száz percen keresztül...) (##03.05.)