(2017) (r.: James Franco)

amióta az eszemet tudom, mindig is hátra akartam hagyni valami művészeti alkotást -szerettem volna filmrendező lenni, de persze lebeszéltek róla (gyanúsan hasonló indokokkal, mint amik itt a filmben is elhangoznak a színészet kapcsán: ’ahhoz kapcsolatok kellenek, fiam!’). az írás viszont még a mai napig nem hagy békén, itt is láthatjátok, hogy azzal kompenzálom magam, hogy minden megtekintett és elolvasott mű után fogalmazásra késztetem az agyam. szóval nagyon is meg tudom érteni, ha valaki ragaszkodik az álmaihoz, ha mindent megtesz egy alkotásért -még akkor is, ha a tehetségnek még a szikráját sem találja magában. a nagy különbség tommy wiseau és köztem, hogy neki valami rejtélyes oknál fogva egy végtelen nagyságú bankszámla áll a rendelkezésére... mint minden alapos filmszerető ember, én is hallottam már (a) the room-ról, minden idők legjobb legrosszabb filmjéről, és persze a kulcs-jelenetek ismerem a különböző youtube-os kritikákból és viccelődésekből, de a teljes műhöz még nem volt szerencsém -most majdnem eljutottam oda, hogy megnézzem, aztán az utolsó pillanatban csirke lettem a tommy wiseau double feature gondolatától, így csak ismét átfutottam a klasszikusokat a neten, és belevágtam james franco-ék verziójába. így nem mondhatnám, hogy érzelmileg kötődök a klasszikus kult-filmhez (bezzeg ha amerikában élnék, már biztos eljutottam volna egy kanál-dobálós éjféli vetítésre, mert tök jó mókának hangzik), viszont nagyon szeretem az ilyen típusú bennfentes, kulisszák-mögé leskelődő filmeket, mint aminek ez is tűnt. és az a jó, hogy meg is kaptam a hihetetlen háttértörténetet egy alkotás elkészüléséhez, és emellé még egy barátság bemutatása is járt extraként... tommy karaktere baromi érdekes, mert a maga kiszámíthatatlan excentrikus valójában hatalmas szórakoztatási faktor, ugyanakkor a rendszeresen felbukkanó seggfej énje miatt nem mindig könnyű közel engedni magunkhoz. és a franco-ék filmjének egyik legnagyobb erényének azt tartom, hogy az ellentmondásossága ellenére képesek voltak belőlem érzelmeket kicsikarni tommy-val kapcsolatban, egész pontosan sikerült elérniük, hogy megsajnáljam őt teljes szívemből, amikor szembesült azzal a szerencsétlen srác, hogy az emberekre milyen hatással van élete fő műve... persze könnyű úgy a szívre hatni, ha érezhetően szívből készült a film is, legalábbis az jön le a nézőknek, hogy franco-ék imádhatják az alapanyagot és magát tommy-t is. így james a kamera mindkét oldalán maximális profizmussal dolgozik, emberivé teszi ezt a larger-than-life karaktert úgy, hogy közben halálra röhögöd magad a hülye akcentuson, és a meglepő megnyilvánulásain. franco junior-t kevésbé láttam greg sestero-nak, viszont a drámaibb részeknél ő is nagyon erős alakításokat hozott. a többieknél meg az ember leginkább azt érezte, hogy a haverokat osztották el szépen a kábé megfelelő szerepekre, de szerencsére ezek a haverok mind tök szerethető figurák, úgyhogy nem volt ezzel a kis nepotizmussal semmi gond -ahogy a cameo-k és kacsintások is jól sültek el... de az egész filmnek tök jól állt ez a kacsintás-jelleg, hogy mindig megtalálta a szórakoztató faktort a káoszban. talán egy nagyon pici kellett volna csak, hogy igazán a szívem közepébe találjon, de így is szégyenkezés nélkül oda lehet rakni mondjuk az ed wood mellé a filmet, mint egy alkotást az álmodozókról, akikben lehet hogy nem buzog a tehetség, de hatalmas inspirációt jelentenek azoknak, akik szintén le akarnak valamit tenni az asztalra. ami aztán lehet hogy leesik onnan, de a szándék a fontos... (##01.06.)