(Rögtönzött szerelem) (2017) (r.: Michael Showalter)

ti is utáljátok, amikor a sablon romantikus filmekben a finálé előtt mindig kötelezően megérkezik a durca, a félreértés, a szakítás, a családi dráma, mindegy is, a lényeg, hogy kell egy mélypont, ami után édesebb a happy-end. emily gordon és kumail nanjiani úgy gondolták, hogy ők a filmük közepére teszik ezt a drámai pillanatot, elhúzva az egész második felvonáson át -és hát így kell egy utálatos klisét átformálni egy nagyszerű film lelkévé, kedves gyerekek... némi standup-os toporgás után át is esünk a kapcsolat bemutatásának első szakaszán, és máris érzi az ember, hogy igaz, amit lát -hogy ebből mennyit ad az a hátsó tudás, hogy a forgatókönyv megtörtént eseményeket dolgoz fel, azt nehéz megállapítani, viszont a kimondott mondatok, és bizonyos szituációk profánsága (lásd a lányok és a vécék viszonyát) miatt azt mondanám, hogy egyébként is éreznénk az ’élet-szagú’-ságot... ám mire úgy igazán belelovalnánk magunkat a kulturális különbségek szórakoztató módon bemutatott ütköztetésébe, hirtelen irányt váltunk, méghozzá úgy, hogy beragad a levegő egy-két pillanatra -de mondjuk ezen nem csodálkozhatunk, mindig így jár az ember, ha benyúlnak a mellkasába, és megszorongatják a szívét... azért egy jó arányokkal dolgozó keserédes dramedy-hez mérten elég jól keverik a megmosolyogtató humort a komoly szituációkba (a szülőket játszó holly hunter / ray romano páros sokat tesz azért, hogy egyszerre érezzük a súlyt és a könnyűséget, és kumail jól hozza mellettük a kényelmetlen (olykor 9/11-gyel is viccelő) humort)... a végét sem adja olyan könnyen a film, nincs egy határozott nagyjelenet, ahol egymás nyakába omlanak a szereplők és rózsaszín ködöt szitál az égre egy kisrepülő, csak ott tartja a happyend-et karnyújtásnyira a szereplőktől és tőlünk -és ezzel is a realista vonalat erősítik, mert igenis időt kell hagyni a testi és lelki sebeknek, hogy be tudjanak gyógyulni, nem szabad visszaugrani egy kapcsolatba, amíg még túl nagy az érzelmi amplitúdó... inspiráló látni, hogy egy ilyen egyszerű történetet ilyen szeretettel és érzelmekkel telve is lehet filmmé formálni. de nem csak az alkotói énem buzdult fel a végefőcím után, hanem a szeretetre éhes lelkem is úgy gondolja most, hogy érdemes lenne megtanulni urdu nyelven, mert láthatóan azzal könnyedén lehet csajozni... (kumail leginkább az eddig megismert egyetlen (fa)arcát hozta ide is, de azért voltak olyan dühös/fájó pillanatai, amikor egy új réteget is felfedezhettünk a játékában. zoe kazan-nak a sztori miatt kevesebb lehetőség jutott, de ennek ellenére átragyogott a vásznon, elhitted miatta a srác nagy vonzódását.) (érdekes dolog ez az előre elrendezett házasság intézménye, mert egyfelől tényleg frusztráló lehet a szülői nyomás, és az a tudat, hogy egy kvázi ismeretlennel kell megosztanod az életedet, akivel vagy kialakul valami az évek során vagy nem, ugyanakkor valahol meg megnyugtató lehet a férfiak számára, hogy nem maradnak egyedül, lekerül a vállukról a keresés terhe, csak rá kell bökniük az egyik jelöltre, hogy ő lesz a lány. női részről már nehezebb ez a kérdés, hogy kvázi jelöltként versenyzi kell a jobb partinak tűnő férfiakért...) (##09.04.)