(A legsötétebb óra) (2017) (r.: Joe Wright)

a nemzeti kincsek bemutatásánál mindig pengeélen kell táncolni egy alkotónak -mert bár ott az igény, hogy hitelesen, igazi embernek mutassa meg a híres történelmi személyt, ugyanakkor azért nem illik nagyon megkoptatni sem az évtizedek alatt rárakódott nimbuszt... ha winston churchill-t vizsgáljuk, azért a nemzet-mentés mindig is dohányfüstbe burkolózott, valahogy beleivódott a történelem-könyvekbe a buldog képe is, aki nem csak mosolyogva tud ’victory’ jelet mutatni, de dagadó erekkel üvölti ki magából az elhíresült beszédeit... az tetszett a filmben, hogy egy-egy apró jelenetben próbálták érzékeltetni azt, hogy a kortársai korántsem voltak tőle annyira elragadtatva, mint az utókor, egy öregedő alkoholistának tartották, aki a hirtelen hangulat-ingadozásaival mindenkit elmar maga mellől, ráadásul a dunkirk-i siker előtt nem sok dicsőséget tudott felmutatni... szintén örülhetünk annak, hogy azt a korszakát mutatja be a dicső államférfinek a film, amikor megrendült a hite önmagában, amikor már-már hajlott arra, hogy behódoljon a politikai nyomásnak, mert ezzel is az emberi arca domborodott ki -az már egy másik kérdés, hogy az ön-igazolás megtalálását mennyire didaktikus módon sikerült bemutatni, annyira idealizált volt a ’nagy ember lemegy a pórnép közé (szó szerint, a metróba)’ jelenet. és hát gyaníthatóan az is sántít, hogy a fő politikai ellenfelek ennyire egy-fogaskerekű gondolkozásra voltak leredukálva (akik mindent megtennének a külön-utas és valószínűleg megalázó különbékéért), csak azért, hogy churchill jobban ragyoghasson a gonoszt legyőző hősies szerepben... lehet egyébként hogy az volt a legnagyobb bajom, hogy (a) the crown miatt most eléggé közel áll hozzám churchill, és itt a filmben nem igazán tudtak újat mondani róla a sorozathoz képest (pl. mindkét helyen diktált az öreg a fürdőszobából a kezdő titkárnőnek). azt viszont könnyen el tudom ismerni, hogy gary oldman tökéletesen átlényegült a szerep kedvéért, minden apró szájrezdülése a helyén volt (és vele együtt a maszkmesterek is tökéletesen meg fogják érdemelni az oscar-t), elemében volt mind a híres beszédek mind a csöndesebb pillanatok alatt. csak az a baj, hogy sem a felfokozott hangulat, sem az intimitás nem tudott kiváltani belőlem semmilyen érzelmet -és ha egy film hatástalan, akkor hiába ás egy valós személy tettei mélyére, hiába helyez a középpontjába egy erős alakítást, hiába játszik ügyesen a fényekkel és árnyékokkal, csak egy gyenge közepes színvonalon felmondott üres töri-leckeként marad meg az ember fejében... (##02.25.)