(Sztálin halála) (2017) (r.: Armando Iannucci)

a diktatúrákat a félelem működteti (vagy ahogy józsef attila írta: „fortélyos félelem igazgat”), mert az emberek úgy próbálják túlélni a hatalom erőszakos megnyilvánulásait, hogy összehúzzák magukat, befogják a szájukat, láthatatlanná próbálnak válni a túlélésért. pedig van egy módszer, amivel alá lehet ásni az ilyen típusú autoriter hatalmat: az, ha kinevetjük... armando iannucci-nak a vérében van a vitriolos politikai szatíra, tűpontosan látja a hatalomhoz ragaszkodók kicsinyességét, és maró szatírával képes lecsapni azokra az inkompetens barmokra, akik azt hiszik, hogy azért, mert fontos pozícióhoz jutottak, már többek is lettek másoknál... a veep-hez képes az a különbség, hogy az alkotók (látszólag?) eltávolodtak az aktuál-politikától és történelmi kontextusba helyezték a vezetői alkalmatlanságot -túlozva, karikírozva, de fájdalmasan odaszúrva a mindenkori diktatúráknak és különösen az ötvenes évek szovjet központi bizottságának (lehet a háborús hősökre meg a nemzeti öntudatra fogni, hogy putyin-ék megtiltották a film oroszországi vetítését, de szerintem minden néző érezni fogja, hogy miért vették magukra a mai orosz vezetők a film humorát)... ha belegondol az ember, nem sok vicces dolog volt a sztálini terrorban, és maga a film sem akar minden áron mosolyra késztetni minket (mondjuk amikor az elhurcolásokról vagy a tömegbe-lövésekről van szó), de azért próbálja úgy kifacsarni és nevetségessé tenni a rendszert, amennyire csak lehetséges -és sikert is ér el, nem egy hangos felröhögéssel jutalmaztam az erőfeszítéseit... egyébként a nagy nemzetvédővel nem is szórakoznak sokat, vedel egy kicsit, hepciáskodik, majd a nadrágjába hugyozva a pokol kénköves sztyeppéire távozik. az igazi főszereplők a koncokon marakodó bizottsági tagok, akik mind számító dögök, és akik azért maguk is félnek a körülöttük felépült rendszertől, figyelik, hogy melyik viccen nevet sztálin, próbálnak úgy helyezkedni, hogy ne kerüljenek a halál-listára, és persze azt a látszatot keltik a nép felé, hogy érdekli őket az egyszerű szocialista emberek sorsa... sokszor éreztem azt, hogy ebből a szövegkönyvből kis átalakítással egy pompás színdarabot is lehetne rendezni (pedig az alapok pont a másik irányból érkeztek: egy francia képregényből), mert olyan magas szintűek a gondosan kiporciózott párbeszédek. de persze a tévés világ környékéről összeszedett színészek is kellettek ahhoz, hogy ezek a szövegek ilyen szinten életre keljenek, hogy együtt pörögjünk steve buscemi hruscsov-jával, hogy szánalmat érezzünk jeffrey tambor töketlen malenkov-ja iránt, hogy szívből gyűlöljük a simon russell beale-féle kegyetlen beria-t, hogy örüljünk jason isaac dicsőséges belépőjének (mint zsukov marshall)... sosem állítja magáról azt, hogy hiteles krónikás lenne (még az ilyen helyzetekben kötelező orosz akcentust is elhagyatja a színészeivel), de a maga görbe tükrén át bemutatja, hogy milyenek is lehettek azok a sötét napok az ötvenes években. de azt is elénk tárja, hogy milyenek azok az emberek (manapság is), akik megszállottan akarnak a hatalom közelébe férkőzni... van olyan, amikor fáj valami és mégis jóízűt tudsz röhögni rajta -ez a film is pont ilyen. (##06.19.)