(A víz érintése) (2017) (r.: Guillermo del Toro)

egy néma lány és egy hal-ember -ha gyerekkorunkban faltuk az olyan történeteket, amikben hozzájuk hasonlóak voltak a főszereplők, akkor idősebbként miért okoz problémát sokaknak befogadni egy felnőtt-mesét, ami nem csak a hőseit meríti víz alá, de szimbolikusan a mi gondolatainkat és érzéseinket is magával rántja az örvénybe...? a kis hableány lelki társa, eliza a magány megtestesítője, éli monoton napjait (örömszerzésre is csak a fürdőkádat használja), és talán vár valamire, ami kiteljesíti az életét. pedig nincs egyedül, vannak barátai, de őket is elkerüli a boldogság -egy kiöregedett meleg festő, egy üres nézőtérrel futó mozi tulajdonosa, egy rossz házasságban élő munkatársnő... a hal-embert is magányosan ismerjük meg (és nem is hallunk történeteket arról, hogy esetleg lettek volna fajtársai a dél-amerikában), egy olyan felséges lénynek, aki egyszerre félelmetes és szeretetre-méltó, vad és kedves, törékeny és isteni... nincs semmi különleges abban, hogy ez a két különböző létforma érdeklődést és vonzalmat érez egymás iránt -mármint abból a szempontból nem különleges ez, hogy természetes módon fejlődik ki a szoros kapcsolatuk... de persze a mesékbe mindig kell egy gonosz, egy mumus, egy akadály, amit le kell küzdeni, hogy teljesnek érezzük a szerelem jutalmát, és ennek a szerepnek mindig tökéletesen megfelelnek az akadékoskodó kormány-szervek és a hatalom-ittas katonák (a film jelenidejéből (’60-as évek) adódóan nem lehetett kikerülni a színesbőrűek lenézését sem, és persze ott bújnak a sarokban a szovjetek is, igaz, meglepő fordulatként nem ők a gonoszok, sőt, az egyik legpozitívabb karakterről derül ki, hogy orosz az anyanyelve)... a felnőtt-mesék kapcsán könnyen előhúzhatjuk a nagy filmes kalapból jean-pierre jeunet nevét, és szerintem guillermo del toro is odafigyelt a francia kollégája eddig munkáira, mert hangulatában többször is felidéződött az emberben mondjuk az amélie. de a film csodás színpalettáját is oda lehet tenni a jeunet-féle tobzódás mellé, igaz, itt azért sötétebb zöldekkel van festve a kép. de nem mondanám, hogy zavaró ez a tiszteletteljes hommage, mert működik a megidézett hangulat, és egyébként sincs idő ilyen nüanszokkal foglalkozni, mert visz magával (nagy tempóban) a film hatalmas szíve... érdekes látni, hogy mennyire tud működni egy alkotás úgy, hogy a története egyszerűre le van csupaszítva, így sok meglepetéssel nem szolgál, de a karakterei, a kiváltott érzelmei és a vizuális körítése megbabonázza az embert. és hát akkor beszéljünk arról a vizualitásról... a vászonról leugró színekről már volt szó, de del toro sohasem nyugvó stílusa is végig vonzza a szemet a folytonosan sikló kamera-mozgásaival. azt meg már régóta megszokhattuk a mexikói direktor-úrnál, hogy gondos kézzel válogatja a díszlet-elemeit és a praktikus effekteket... doug jones-nak (mint andy serkis-nek) már régóta kijárna valami speciális díj ezekért a fizikai színjátszásokért, nem véletlen, hogy ő a múzsa a deltoro-i életműben. sally hawkins számomra ismeretlen volt, úgyhogy nagy felfedezés számomra az ő játéka (és újfent bebizonyosodott, hogy a nem a szépség az első-számú vonzóerő), michael shannon-nak tökéletesen állnak ezek az alávaló gonosz-szerepek, mint ahogy michael stuhlbarg-ot is az ilyen jóságos karakterekre teremtette a jóisten... lehetne azt mondani, hogy túlságosan közel táncol a film a giccs-határhoz (lásd az ötvenes évek musical-jei által ihletett táncbetétet), de egy mesébe igenis kell ez a fajta érzelmi túltöltés. mert lehet mesélni realistán és szív-fájdítóan is a korlátlan szerelem erejéről, de kérdem én, abban mi lenne a varázslat...? (##02.17.)