(2017) (r.: Susan Lacy)

ahogy a starwars kapcsán azt szoktam mondani, hogy nem emlékszem, hogy mikor láttam először a régi trilógiát, ezért olyan, mintha mindig is velem lettek volna, így steven spielberg-et is beletehetem ebbe a kategóriába, mert sajnos nincs arról emlékem, hogy vajon az e.t.-t láttam-e hamarabb vagy a frigyládát, de az biztos, hogy a filmekre való igazi eszmélésem óta velem van a mester -még akkor is, ha most a róla szóló alapos dokumentum-film kapcsán rádöbbentem, hogy milyen sok alkotása kimaradt számomra (bár egy ilyen termékeny karrier esetén ez óhatatlanul is megesik az emberrel)... kicsit tartottam attól, hogy egy két-és-fél órás tömjénezést és balzsamozást kapunk dokumentum-film helyett, de mikor kiderült, hogy a spielberg-gel készült mély-interjú adja a film gerincét, akkor megnyugodtam, mert ezáltal lehetett olyan személyessé tenni ezt a retrospektív visszaemlékezést, mint amilyen személyességre maga spielberg is törekszik a filmjeiben... nagyjából követtük az életpálya kronológiai sorrendjét, de azért több esetben ugráltunk is, hogy csoportosítva legyenek a filmek, hogy az autodidakta módon a szakmába került nagy gyerektől eljussunk az érett filmkészítőig -kis-lábujjal épphogy érintve a kudarcokat és bukásokat... jó volt belesni a munkamódszerek mögé, látni az embert, aki teljes szívvel dolgozik a forgatáson, miközben a hihetetlen vizuális látásmódja mellett ott ül vele a rendezői székben a kétely is (és örülök, hogy a barátokra és állandó kollégákra is jutott egy kicsi a rivalda-fényből)... ha filmrendezők kerülnek szóba, nem véletlen, hogy steven spielberg neve az elsők között fog felmerülni, mert ő az, aki ikonná vált azáltal, hogy egyszerre ismeri el a szakma és a közönség, akiben egymásnak adják a kilincset a mesélő és a mesét áhítattal hallgató gyermek, a gondolkodásra késztető művész és a felhőtlen szórakoztatásra képes alkotó -és ez a monstre dokumentum-film méltó volt ehhez az elképesztő életműhöz. (##03.24.)