(Három óriásplakát Ebbing határában) (2017) (r.: Martin McDonagh)

vajon mit tudhat egy tősgyökeres ír/angol egy közép-nyugati amerikai kisvárosról...? úgy tűnik, hogy elég sokat, vagy legalábbis hitelesnek tűnik, ahogy az itt lakók mindennapjait lefesti ezzel a kis-településekre jellemző közeggel, ahol mindenki-ismer-mindenkit, mindenki-tud-mindent, így a fájdalmak is hatalmasra tudnak nagyítódni (ellentétben egy olyan hellyel, ahol az ember a nagy tömegben elbújhat a magányával). persze nem azt mondom, hogy angliában nincsenek olyan helyek, amik inspirációként szolgálhattak -csak a bűnüldöző szervek maximális tiszteletével kellett színezni a képet, hogy amerikaibb legyen a hatás... eddig arról beszéltem, hogy igaznak érződik a kisváros lakossága, ugyanakkor az az érdekes, hogy van bennük egy jó adag túlzás is, ez mégsem megy a természetességük rovására. az is jó bennük, hogy senki sem áll közülük a jó/rossz határvonal egyik-vagy-másik oldalán, mert a hősnőnket a makacs és vad dühe akadályozza meg abban, hogy száz-százalékig pozitív karakterként tekinthessünk rá, a kvázi ellenfelei (a tehetetlen és sokszor rosszindulatú rendőri szervek vagy mondjuk az ex-férje) meg annyira emberségesre vannak véve, hogy nem tudunk őket jó szívvel a negatív oldalra lökni. még a buta, kegyetlen és rasszista arc is formálódni kezd a szemünk előtt, jobb emberré válik az események súlya alatt... bár már érintettem a francis mcdormand által tökéletesen életre keltett anyát, de foglalkozzunk még vele egy kicsit, mert nagyon szerettem az összetett személyiségét -egyébként is ritkán látni azt egy komoly(nak tűnő) filmben, hogy egy főszereplő a gyászát és igazságérzetét tomboló dühbe csatornázza át, és kizárja magából a társadalmi normákat, kőkeményen beszól (vagy akár tökön is rúg), ha a saját igazát védi -és nézőként érdekes azt érezni, hogy nem zavar, hogy átlépi az erkölcsi normákat... egyből beleugrottan a karakterek piszkálgatásába, de mivel a film elsősorban rájuk épít, így feleslegesnek éreztem különböző kezdő körökkel bíbelődni -és egyébként maga a film is ilyen, egyből egy kulcs-jelenettel, a plakátokkal kezdünk, a családi drámát aztán csak félmondatokból és egy flashback-ből rakhatjuk össze, egyébként egyenes vonalban visz minket előre, miközben egyszerre szórakoztat és töri össze a szívünket... az elsőre vadul hangzó hangulati váltások jól működnek a filmben, könnyen vackol egymás mellé az ordenáré, kegyetlen és éjfekete humor, valamint az elképzelhetetlen fájdalom, a tehetetlenség drámája, a halál közelsége... és nem csak a gondosan kitalált párbeszédek segítik azt, hogy gond nélkül csússzunk át egyik hangulatból a másikba (martin mcdonagh eredetileg színdarab-író, a párbeszédek mindig erős pontjai lesznek a filmjeinek), de a színészek is tökéletesen vezetik a kezünket (nem lesz meglepő, ha többen is díjakkal a kezükben fejezik be a szezont). és lehet hogy részben francis mcdormand-nak köszönhető, de az ember nem tud nem a coen-tesókra gondolni, miközben ezt a filmet nézi... a befejezés kicsit szokatlanul vágja el a történések fonalát, engem leginkább egy csattanós örkény novella zárásra emlékeztetett az utolsó jelenet -mert csak mennek és mennek, viszik magukkal a halált... (##02.09.)