(2021) (r.: Sam Liu)

ha az embernek jó hangulata van, simán felfoghatja pozitívan azt, hogy a mai világban a popkultúra egy nagy remix-gyár lett, ahol gátlástalanul kannibalizálnak mindent az alkotók, amik megihletik őket. persze lehet sírni az eredeti ötletek visszaszorulása miatt, de ha egy hommage megfelelően működik, ha szívből jövően nyomogatják a filmgyárban a nosztalgia-gépen a gombokat, akkor igenis lehet élvezetes a végeredmény... a soul of the dragon egy szeretet-projektnek indult, mivel a tavaly elhunyt legendás képregény-alkotónak, dennis o'neil-nek akartak vele emléket állítani, aki a hetvenes években egy rakás harcművész-karaktert alkotott meg a dc számára, és végül addig gyúrták ezt az ötletet, míg a végeredmény egy tökéletes hetvenes-évekbeli replika lett -ami nyomokban batman-t is tartalmaz, mert az öreg bőregérrel el lehet adni minden projektet... és dicséretes, hogy mennyire ügyeltek a részletekre az animációs stúdióban, nyitányként kapunk egy adag james bond-ot, lenge ruhás lányokkal, bemutatkozással és főcímmel, majd egy gyors transzformálódás után már egy bruce lee filmben járunk, ahol nem csak a ninják vesznek körbe minket, hogy némi orrpiszkálós bunyóban alulmaradjanak, de itt vannak a suhogós trapéz-nadrágok és a büszkén viselt afro-frizuk is. miközben persze megállás nélkül szól a hangszórókból a pornós funky... a sztori kizárólag toposzokon lépdel, de mivel minden idéző-jelben van, ezért nem bántó az, hogy pontosan tudod, hogy mi lesz a következő jelenetben. a lényeg, hogy jól szórakozol, miközben nézed, meg dramaturgiailag eléggé meg is áll a lábán ahhoz, hogy ne lehessen kigáncsolni (még a flashback-ek is a megfelelő helyekre vannak elhelyezve)... na de hogy fér mindenbe el a címszereplő batman? -kérdezhetitek. és igazság szerint eléggé erőltetetten... nem lenne szüksége bruce-nak arra, hogy felvegye a ruháját, hiszen a fanatikus kígyó-hívők nem ijednek meg a denevértől, és a kütyüit meg a köpenyét is csak a fináléban használja aktívan. de tulajdonképpen nem is zavaró, hogy a többi harcos mellett az egyik alak maszkban nyomja a bunyót. és még milyen bunyót! a koreográfiák kifejezetten jók, még azt is elérték, hogy felszisszenjek, amikor richard dragon akkorát kapott a hasára, hogy a hátán szakadt fel az inge... a hang-castingosok is nagy dicséretet érdemelnek, mert a verekedős szerepekre olyan harcművészetileg képzett művészeket hoztak, mint mark dacascos és kelly hu, michael jai white-ért meg külön pont jár, hiszen ő már az arrowverse-ben is eljátszotta a bronz tigrist... szóval biztos seggre lehet huppanni ezzel a filmmel, főleg annak, aki batman miatt valami szuperhősös világmegváltást vár, vagy csak a gyerekének kapcsolja be, hiszen ’ez csak egy mesefilm’, aztán meg majd vigasztalhatja a zokogó lurkót, amiért sokkot kapott a fejlevágásoktól -de aki szívesen pörgeti magát vissza abba a korba, amikor hollywood ölelő karjaiba zárta a távol-keleti kultúrát, amikor a b-mozikat elfoglalták a feketéknek szóló kemény alkotások, amikor minden fiú falán ott lógott a karmolt mellkasú bruce lee poszter, az szerintem élvezni fogja ezt a kis nosztalgia-trippet. [*04.24.]

(2019) (r.: Justin Copeland)

elég speciális helyet foglal el a szívemben a hush című képregény -és nem azért, mert ez lenne a legmaradandóbb batman képregény, amit valaha papírra vetettek, egész egyszerűen ez a tizenkét füzet volt az, ami felnőtt fejjel visszarángatott a képregények világába egy évtizeddel ezelőtt... és az a szerencsém, hogy egy olyan markáns rajzoló munkájával csavarodott el a fejem ebbe a médiumba, mint amilyen jim lee, akinek könnyen beleég az ember szemébe a jellegzetes vonalkezelése. de maga a történet is alkalmas arra, hogy újra a panelek közé kergesse a lelkes olvasót, mert jeph loeb egy all-star csapatot állított össze a soha meg nem álló tempója támogatására, ami miatt könnyen siklanak a lapok az ujjak között. és ezekkel az emlékekkel a fejemben leültem megnézni a warner animation adaptációját, és elszörnyedve tapasztaltam, hogy milyen csúnya a rajzolása a jim lee-féle eredetihez képest, és az is hamar kiderült, hogy a történet is csak nyomokban tartalmazza a képregény által közvetített érzést... persze, sok fordulati elem visszaköszönt itt is, felvonult a batman ellenség-hadsereg nagyrésze is, valahogy mégsem éreztem azt, hogy a helyére kattannának a dolgok. egy aspektus volt csak, amire talán jól ráéreztek az alkotók -a selina és bruce közötti kapcsolat kibontására. de egyébként a fájó középszerűsége lenyomott minden felbukkanó lelkesedést, a nagy csavar megváltoztatása meg kihúzta az érzelmi gócpontot a sztori alól. csalódás minden téren -de főleg rendezésben, mert a vizualitás mellett a hangokkal sem voltam igazán kibékülve... (××12.25.)

(Öngyilkos osztag: Pokoli fizettség) (2018) (r.: Sam Liu)

már egyből az első jelenetnél látszik, hogy sam liu-ék ezúttal magasabbra lőtték be a korhatárt, legalábbis a véres cafatokká robbanó fejek látványa talán egyes gyerekek gyomrát megfekheti... de talán kevés olyan gyerek lesz, aki lelkesedne ezekért a csapattagokért, a népszerű hősök messzire kerülik ezt a küldetés, úgyhogy lehet is radar alatt keménykedni... viszont a film legnagyobb rákfenéje is valahol itt bújik meg a sötétben, ugyanis a sok rosszfiú között nem igazán találni olyat, akivel szimpatizálni tudnánk. persze deadshot-ot próbálják kicsit humanizálni (bronze tiger meg mindig is egy rossz irányba sodródott jófiú volt), de miatta sem izzadtam tele a kanapét, hogy vajon túléli-e a nagy kergetőzést... persze az jó, hogy kiszámíthatatlanul bújhat elő bárkiből az áruló természete (az ügyeskedés túlságosan is a vérükben van), de azért nagy meglepetések nem érhetnek minket ez alatt a nyolcvan perc alatt. maximum az, hogy milyen szabad kézzel ölhették a készítők a szereplőket. változatosan gusztustalan formában, természetesen... szóval szombat délutánra még épp megfelelő volt, de nem igazán voltam lenyűgözve, sem a mcguffin utáni rohangálástól, sem az animációs megvalósítástól (egyetlen emlékezetes jelenet sem maradt meg a fejemben -na jó, esetleg az, ahogy egy erős testalkatú nőt szexissé tudtak varázsolni egy törölköző segítségével)... (christian slater hangját egyből felismertem deadshot-ként, kicsit fiatalosabb lett tőle a karakter, harley quinn-t meg nem nagyon értettem, mert ezzel a felnőttesebb arccal úgy tűnik, mintha teljesen félreértelmeznék a figuráját...) (××12.05.)

(2020) (r.: Sam Liu)

a dc animációs részlegénél folyamatosan monitorozzák a régebbi képregény-köteteket, keresve a következő feldolgozásuk tárgyát, hogy aztán kábé hasonló rajz-technikával és minőségi színvonalon egy hetven perc körüli alkotással lepjék meg az arra fogékonyakat (vagy az olvasni kevésbé szeretőket?)... van egy fő vonulatuk, amiket illene kábé egymás után nézni, na én ezekkel a filmekkel jól le vagyok maradva, mindig csaj tologatom őket magam előtt, viszont kiskapuként ott vannak az elseworld feldolgozásaik, amik rajzolt formában is kilógtak a dc világából, így előre lehet venni őket a nézési listában. mondjuk azt a hírhedt sztorit, amikor superman sarlót és kalapácsot vett magára, hogy kollektivizálása megoldja az emberiség problémáit... már képregényként olvasva is szórakoztató volt mark miller elme-játéka a kifordított univerzumról, ahol superman amerika ellensége, és a koncepció mozgóképen is működik -bár a dramaturgiával akadnak azért gondok, több évtizedet ölel fel a nagy szovjet superman kísérlet, és ettől kicsit darabos lesz az egész, ráadásul a vége is kicsit összecsapottnak érződik a hirtelen gonosz-fordulattal... az ortodox rajongókat felháboríthatják a karakterek kifordításai, superman kétes cselekedetei (amiket az emberiség békéje érdekében lép meg), vagy batman terroristává formálása, de én mindig is szerettem ezeket a fricskákat -meg miért ne lehetne csavargatni egy kicsit a nyolcvan éve változatlan moralitással rendelkező monoliton álló hősöket...? (××03.22.)

(Batman: Az elfajzott) (2016) (r.: Jay Oliva)

az elmúlt nyolcvan év során egy egész garmadányi karaktert hoztak be az írók a címszereplő mellé, akik közül többen is elbírnak a saját hátukon cipelni egy történetet, hát még akkor milyen erő van bennük, ha összeterelik őket egy csapatba... mert ez bizony egy batman nélküli batman-film volt, ugyanis a jamesbond-os ’bele-az-akció-közepébe’ kezdés után hősünk kiállt az oldalvonal mellé, így az ifjú denevéreknek kellett betölteniük az űrt, felvenni a nyomozás fonalát és üldözni a bűnt. bár nem volt egyszerű ez a kényszerű szövetség, mert dick grayson nem szívesen húzta fel a denevér-kosztümöt (hiszen évek kemény munkájával lépett ki a mentora árnyékából), damian nem egy igazi csapat-játékos, batwoman meg túlságosan kívülálló... apropó, kate kane háttértörténete is hangsúlyossá tudott válni itt, átérezhettük azt a (kötelezőnek mondható) drámát, ami a motivációja alapjául szolgál, nem maradt ki a magánélete sem (például a kapcsolata montoya nyomozóval), azt viszont nem értem, hogy miért hallgatták el a filmnézők elől, hogy anyai ágon ő bizony bruce unokatestvére). a rajzfilm-folyam új karaktereként az ifjú fox is most kapta a szárnyait, és a végén még batgirl is beleintegetett a kamerába, hogy majdnem teljes legyen a bat-család... a gonosz-oldalon sem távolodtunk el a családtól, az al ghul-ok mindig kaphatóak egy kis világuralmi törekvésre -viszont a rejtélyes maszkos alak felfedését elég bénának találtam, olyan unalmasak már ezek a lelkileg megtört klónok... bár már az előző résznél is értetlenkedtem a belőtt korosztály miatt, itt viszont még eggyel feljebb tekerték az alkotók az erőszak-hullámot, nem csak látványos robbanásokba és bunyókba csomagolták a sztorit, és ehhez jöttek még azok a kedvességek, amikor tarkón szúrtak egy karaktert, hovatovább valaki még a fejét is elveszítette -szó szerint... szerintem kifejezetten jó ötlet volt a dc képregények nagy megújítása (lásd még: rebirth) idején csapatképregénnyé tenni a detective comics-ot, mert tök jól tud működni, ha összefog a bat-család a gonoszok legyőzésében, és láthatóan mozgóképen is hatásos ez a koncepció, úgyhogy én a warner/dc helyében megfontolnám, hogy erre menjek tovább -akár az élő-szereplős változatokban is... (ja, és még több géppuskás apácát a népnek!) (×04.19.)

(2015) (r.: Jay Oliva)

a baglyok nem azok, amiknek látszanak... eddig még nem sikerült eljutnom a court of owl sztoriig az olvasási listámban, pedig sokszor kacérkodtam már a gondolattal -de igazából nem bánom, hogy mozgóképes formában kaptam csak egy kivonatot belőle... így felületes szemlélőként ez a csapat gazdag maszkos bond-gonosznak tűntek, akik föld alatti termekben konspirálnak -és csak egy radikális mellék-águk az, aki gotham megtisztításán dolgozik. persze az igazi gonoszságuk a zombi-gyártásban csúcsosodik ki, és én nem tudom, hogy mennyire érzem megfelelőnek egy bat-sztoriba őket... gyorsan feltenném a kérdést, ami már a kezdő percektől ott bizsereg bennem: mégis kinek készülnek ezek a mesék...? mert ez a sztori is meglehetősen borongós volt, tele véres küzdelemmel. a felnőttek viszont nem tudom, hogy mennyire képesek kötődni damien-hez, aki a tiniség összes tünetét produkálja, folyton ellentmond és fafejű -mondjuk az is igaz, hogy tízévesként bárkivel szemben megállja a helyét, ha fizikai küzdelemről van szó (én mondjuk megszoktam a képregényben, hogy ilyen ’pain in the ass’ a srác, úgyhogy itt csak üdvözölni tudtam a hűséget az alapanyaghoz)... azért valahol érdekesnek találom, hogy a film igazi gonosza egy olyan ember, aki a semmiből, a csatornák mocskából emelkedett ki (hordozva magával a páncélja alatt is a gyerekkorában szerzett lelki sebeit), nem pedig a született gazdagok, akikről könnyebben feltételezném ezt a szerepet (igaz, a szösziről az első megjelenése pillanatában tudtam, hogy benne lesz az összeesküvésben)... bár az akciók a legtöbb helyen nagyon látványosak és dinamikusak voltak (főleg az autópályás jelenet), pár lendületes kameramozgásra is felfigyeltem, azért a vizualitás élvezetéből erősen ki tudtak zökkenteni a sokszor furára rajzolt arcok -nem tudom, hogy milyen koncepció volt ez, de jó lenne, ha a későbbiekben hanyagolnák... (azért sem panaszkodhatunk, hogy a cím ígéretét nem váltották be a film, mert tényleg megvalósították a ’vs’-t, azaz az apa/fia harcot -arra azért kíváncsi leszek, hogy mennyire viszik tovább a rajzfilmekben az ő kapcsolat-építésüket, hogy bruce mennyit tanult a gyermeknevelésből mondjuk a mostani pofonok által...) (×04.18.)

(Az Igazság Ligája: Atlantisz trónja) (2015) (r.: Ethan Spaulding)

mivel a múltkori csapat-építésből kihagyták atlantis királyát, így most kárpótolták őt azzal, hogy a következő kaland fókuszába helyezték a víz alatti világot. be is rántottak minket egyből a mélybe, mert arthur curry-vel együtt a nyakunkba zuhogott a teljes atlantis-i mitológia, csápos lényekkel, black manta-val, az uralkodó-ház shakespeare-i királydrámájával... aki egy kicsit is úszott már le az aquaman képregények világába, azt sok meglepetés nem érhette, de szerencsére azért az unalom tengere is messze elkerülhette a hozzám hasonló nézőket, mert jó tempóban mondták fel az alapokat, és működött arthur útja is a trón felé -mert ugye azért azon senki sem lepődött meg, hogy a végén a hősünkké lett a teljes királyság meg a szép vörös tengeri nő szerelme... mondhatnám, hogy a hatalomra éhes herceget, orm-ot egy kicsit soknak éreztem, de tulajdonképpen neki épp ilyen irritálónak kellett lennie (lehet egyébként, hogy az volt a bajom, hogy az amúgy nagyszerű szinkronhang sam witwer túl sok brit akcentust vitt bele a kiejtésébe)... eddig csak a halakkal beszélgető srácról volt szó, de hát ez mégiscsak egy liga-film volt -és igazság szerint a csodás hetes csak asszisztált a fő sztorihoz, maximum apróbb interakciókat kaptak egymással (lásd a szemüveges randit diana és clark között, vagy shazam és cyborg évelődését), úgyhogy legközelebbre még maradt hely arra, hogy tovább erősítsék a csapat-építkezést (ja, és megint nathan fillion volt az egyetlen, akit azonnal kiszúrtam hang alapján)... (úgy látszik, hogy nem csak a ninjáktól eredt legutóbb az animés stílus, hanem a rendező ethan spaulding törekszik arra, hogy a keze alól kikerülő művekben meglegyen a távol-keleti hatás -és én nem tudom ezért kárhoztatni...) (jut eszembe, lehet fikázni aquaman-t olyen gyerekes dolgokkal, mint a halakkal beszélgetés, de milyen király volt már itt is, ahogy a cápa kiugrott a hívására a vízből, és elintézte a nagyszájú gonoszt!) (##05.06.)

(Batman fia) (2014) (r.: Ethan Spaulding)

ellentmondásos karaktert alkotni komoly kihívás, mert amíg az alkotóknak szórakoztató az a vékony jég, amin a karaktert táncoltatják, hogy úgy ábrázolják érdekesen, hogy közben elidegenítik a befogadótól, addig magától a befogadótól nyitottságot várnak el, hogy a karakter gyenge pontjait is erénynek próbálják látni. tudom, nagyon komoly vagyok egy rajzfilmhez képest, csak próbáltam kicsit lejjebb ásni damien wayne kapcsán... mert már a képregényekben is azt éreztem, hogy keskeny az a palló, amin áll a legújabb robin, és a mozgóképre is hasonlóan sikerült adaptálni a... khmmm... elbűvölő személyiségét... de talán az olvasók és nézők többsége el tudja fogadni damian viselkedését, mert megérti, hogy az árnyak ligájában nevelkedni komolyan kihat a személyiségre, főleg ha nem csak a kiképzések edzették a kisfiú lelkét már óvodás kora óta, de a felsőbbrendűségi én-tudatát is komolyan táplálták... szóval nem könnyű damien-nel, aki valljuk be, sokszor tűnik egy kis pö... pattanásnak egy kellemetlen helyen, de szerintem nem olyan nagy baj, hogy megpróbálták őt beintegrálni a rajzfilmes univerzumba... bár már a gondolat is furcsa, hogy egy rikító színű (piros/sárga) ruhás kisgyerek ugrál batman mögött, de a többiekkel ellentétben damien-ről legalább elhiszed, hogy megállja a helyét a legkomolyabb ellenfelekkel szemben -főleg itt, ahol komoly figyelmet fordítottak a kölyök kiképzésére, a kiskora óta csiszolt képességeire (igaz, kertészet-órákat még vehetne párat)... meglepően véres volt ez a rajzfilm már a nyitánytól kezdve, nem volt kímélet az árnyak ligájának és deathstroke ellen-csapatának sem... apropó, slade wilson, nem igazán vagyok otthon az ő múltjában (az olvasott képregények ellenére sem), de valahogy nekem kilógott ebből a közegből, nehezen akartam befogadni, hogy ő akarná átvenni ra’s al ghul helyét -viszont a kard-tudása már adott volt a látványos összecsapásokhoz (thomas gibson-t sem éreztem egyébként meggyőzőnek, mint deathstroke-hang)... gondolom a távol-keleti (?) helyszín hozta magával az animé-sebb stílust, de jól álltak a ninjás verekedéseknek az onnan ihletett beállítások és figura-tervek... összességében jobban bevonzott ez a személyes bosszúhadjárat, mint a múltkori túl nagy hőfokon felgyújtott csapat-bimmbumm, még egy kis arány-tologatással el lehetne érni, hogy igazán élvezzem ezeket a rajzfilmeket. (##04.30.)

(Az Igazság Ligája: Háború) (2014) (r.: Jay Oliva)

a szuperhősös képregények kezdete óta nagy az igény az olvasók és az alkotók részéről, hogy a különböző karakterek csapatot formálva vegyél fel a harcot az erős gonoszokkal szemben -mert akkor érezzük igazán jogosnak a közös erőfeszítéseket, ha az ellenfél kellően legyőzhetetlennek tűnik (ha csupán egyféle módszerrel próbálkoznak ellene)... a geoff johns-féle new52-es eredetet alapul vevő animációs filmnél sem lehetett ez másképp, jött a brutális testi adottságokkal és kellő mértékű isten-komplexussal megtámogatott darkseid és az ő végtelen mennyiségű paradémona, hogy magáévá tegye a földet és annak minden lakóját, így organikusan alakulhatott ki a később legendássá váló csodás hetes, az igazság ligájának kemény-magja (annyi változás fért bele az adaptáció során, hogy aquaman-t lecserélték shazam-re, gondolom azért, hogy kicsit dúsítani tudják a poénok mennyiségét)... annyiban furcsa volt ez az új rajzfilm-sort kezdő epizód, hogy bizonyos esetekben természetesnek vette, hogy a nézők tisztában vannak a karakterek múltjával (azaz a trinity-t, a zöldlámpást vagy a flash-t készen kaptuk), míg másoknál épp itt ment végbe a változás, és jön létre a szuperhős-alteregójuk (elsősorban cyborg-ra gondolok, pedig meglettem volna nála is az apakomplexusos tinis kezdetei nélkül is)... a csapat-képregények elengedhetetlen kelléke a dinamika is, ami a megfelelő karakter-interakciókból jön létre, és itt egy kicsit felemásnak éreztem a végeredményt, mert bár batman és green lanter között működött az adok/kapok, azért kicsit lehangoló volt látni, hogy mennyire virsli-fesztiválban tudnak csak gondolkodnak még mindig az alkotók, és a csapat egyetlen női tagjára sem tekintenek igazán nőként, mert egy harcias amazonnak mindig be kell feszülnie, ugyanúgy, mint az izmoktól dagadó férfi-társainak... egy kicsit a nagyon-sok-és-erős ellenfél elleni küzdelmet is repetitívnek éreztem, bár az akciók tempója könnyen sodort magával -és összességében is egy kellemesen kikapcsoló szórakozást nyújtott a film (ami ideális egy kevés alvástól leszedált emberi agynak)... (##04.16.)

(Az Igazság Ligája: Pusztulás) (2012) (r.: Lauren Montgomery)

megérdemelne egy pszichológiai kutatást, hogy miért szeretjük szenvedni látni a hőseinket... bár panaszkodtam már nem is olyan rég, hogy a csapat-képregényeknél az az általános írói módi, hogy összeeresztik egy másik csapattal őket, aztán jön az uncsi csihi/puhi, a legion of doom-nál eszembe sincs panaszkodni emiatt, mert egy picit más koncepció mentén születtek meg -mindegyiküknek volt bőven személyes indokuk, hogy legyőzzenek egy-egy adott hőst. ráadásul hatékony módszereket adtak a kezükbe, így lett igazi tétje is a támadásoknak, átérezhető volt, ahogy ezek a szuper-emberek testileg és/vagy lelkileg megtörnek (szörnyű volt belegondolni az élve eltemetésbe és élve lángolásba is. vagy green lantern bűntudatába). és szerencsére jutott elég játék-idő a gonosz-csapatra is, így nem csak egy-egy box-zsáknak lehetett érezni őket. és azt kell hogy mondjam, hogy minden tipikussága ellenére a nagyon-gonosz főgonosz nagyon-gonosz-terve is tetszett, mert a maga őrültségében ebben is volt ráció (és azt éreztem, hogy ebben az egy órában sokkal jobban használták vandale savage-t, mint a legends of tomorrow teljes első évadában)... persze hőseink nem ilyen könnyen megtörhetőek, viszont ha a bizalom törik meg köztük, az sokkal nagyobb válságot okozhat -ezért érdekes, hogy belevették ezt a morális kérdést batman-nel, aki a barátaival szemben is csak a hideg logikáját tudja alkalmaznia, még ha ez a többieket kényelmetlenül is érinti... szóval azt hiszem megtaláltam a kulcsot, amivel érdekessé lehet tenni számomra a csapat-verekedéseket: igazi tétet kell adni nekik (persze a szuperhős-kereteken belül)... ($$09.04.)

(Az Igazság Ligája: Két földi válság) (2010) (r.: Sam Liu, Lauren Montgomery)

szerintem a dc-íróknál felvételi követelmény, hogy szeressék a multiverzum elméletét... bár kétségtelen, hogy jól lehet játszani a végtelen számú föld lehetőségével, alternatív világokat bemutatni, rengeteg ötlettel létrehozni az ismert karakterek verzióit (plusz azért is jó pont jár, ha közérthetően magyarázzák el a multiverzum elvont fogalmát). csak az a baj, hogy csupán ez az egy gimmick már nem elég, pont ezért, mert láttunk és olvastunk már ilyen történeteket számtalant -és nem érzem azt, hogy ezzel a rajzfilmmel bármi újat sikerült volna hozzátenni az eddigiekhez... bár részben magamat is hibáztathatom, mert mostanában túlolvastam magam képregényekből, és eléggé kezdem unni, hogy a csapat-felállásoknál mindig verekedésbe torkollanak a füzetek, természetesen úgy, hogy egy ellentétes csapattal folynak a küzdelmek, ahol mindig megtalálják a csata hevében is a megfelelő párok egymást... így mivel itt is gyakran borult agyatlan bunyóba a sztori, csak egy fáradt legyintéssel tudtam csak nyugtázni, hogy jé, a két föld hasonló képességű szuper-emberei megtalálták egymást a csata hevében... mert persze a kifordított világban mindenkinek megvolt a maga megfelelője, csak gonosz verzióban (azt viszont nagyon tudtam értékelni, hogy ezek a gonoszok mintegy maffia-családként üzemeltették a bizniszt, felosztva egymást közt a területet és a tevékenységeket)... azt mindenképp hangsúlyoznám, hogy az alter-föld változásainak kibogarászása szórakoztató tevékenység volt, a verekedések között is voltak ötletes megmozdulások, és a batman/owlman mentális összecsapás is hatásos volt a végén, de azért szeretném, ha egy egész estés rajzfilmbe több is szorulna, mint hogy ’nézd, gonosz-superman, gonosz-batman, harc!’... (valahogy a hangok sem voltak az igaziak, nem is értem, hogy jött az ötlet, hogy william baldwin-t kérjék fel batman-nek...) (azért jó volt, hogy a dc tévésorozatokból ismertem a mellék-alakok többségét, így nem voltam elveszve köztük.) ($$09.03.)

(Az Igazság Ligája: Az új küldetés) (2008) (r.: Dave Bullock)

a szuperhős történetek időtlenek... miért ne játszhatna el egy jelenkori alkotó azzal, hogy a múltba helyezi a történetét. egy olyan múltba, amikor már ezek a hősök léteztek, néhányan már veteránnak számítottak, mások épp kezdték bontogatni a szárnyaikat. ez volt az őrség-váltás ideje, vagy ahogy (képregény-)szakmai nyelven mondják, az arany-korból beléptünk az ezüst-korba. a valóságban is érdekes időszak volt ez az ötvenes/hatvanas évek fordulója -lezárult a koreai-háború, az amerikaiak bizalmatlanok voltak az idegenekkel szemben, mindenhova ellenséges kommunistákat vizionáltak, és végleg meghódította a világot a televízió, ahonnan áradtak a lelkes nézőkre a puha-kalapos nyomozók, a vadnyugat indiánjai és a hosszúkás fejű marslakók... és szerencsére jól sikerült elkapni ezt a korszakot a rajzfilmben az apró utalásokkal és a retró rajzstílussal egyaránt (bár szegény darwyn cooke nem volt a kedvenc alkotóm (túl minimálnak éreztem a macskanőnél is például), de ide nagyon passzolt a belőle merített stílus). örültem, hogy nem volt erőltetett az eredet-történet-jelleg, még úgy sem, hogy nem csak a liga klasszikus felállása alakult ki a történet végére, de volt, aki itt kapta meg a képességét vagy az ikonikus kinézetét. és annak ellenére volt jó a tempója, hogy nem siettük el a csapatépítő összefogást. bár igazság szerint elodázhatták volna még egy kicsit, hogy ne ebbe a fináléba kelljen bele-torkollni... mert hiába tetszett az első kétharmada, ezzel a szörnyes/dinoszauruszos csatával nem tudtam mit kezdeni, annak ellenére, hogy értem, hogy ez is a klasszikus képregényekből táplálkozott, csak sajnos komolytalanná tette az egészet. egy dolgot nem tudott csak elrontani: az üzenetet -hogy össze kell fognunk, mindegy, hogy honnan jövünk, hogy mi a világnézetünk. és hogy igazán hangsúlyos legyen ez, nem csak a kitalált superman szájába adták ezeket a mondatokat, hanem egy valódi szuperhős szavait is ide-idézték: john f. kennedy-ét. ($$09.02.)

(Batman: Az Akrham ostroma) (2014) (r.: Jay Oliva, Ethan Spaulding)

...azért jó látni, hogy rajzolt formátumban a warner/dc sokkal jobban teljesít, mint a nagyvásznon... persze, most mondhatjátok, hogy oké zoli, ezt most dicsérni fogod, pedig ugyanúgy csak vázlatosan kidolgozott karakterek alkotják a suicide squad-ot, mint a filmben, nyaff, nyaff, pedig van egy nagy különbség: ezek a karakterek a maguk kidolgozatlanságában is sokkal szerethetőbbek lettek, mint a megerőszakolt élőszereplős társaik... ja, igen, mert ez csak címében batman rajzfilm, a rettentő bőregérnek igazából mellékszerep jut csak az x csapat mellett, akiket amanda waller megint csak kétes célokra gyűjtött össze. és ha már rosszfiúk a főszereplői, akkor olyan is, amilyennek egy ilyen felállású alkotásnak lennie kell: tökösen bátor és pofátlanul inkorrekt. mert jay oliva rendező megint bizonyítja, hogy a felnőttesebb műfaj jól áll neki, nem kíméli hát sem a karaktereket, sem a nézőket, robbannak a fejek, fröccsen a vér, nem tabu a szexualitás sem, de pont ettől a kemény-vonalasságtól, a gyakran érkező erőszak-hullámtól működik az egész. mert vannak karakterek, akik megkövetelik ezt a keménységet, a finomabb hozzáállástól csak nevetségessé puhulnak... és nem csak a karakterek működnek jobban, hanem a sztori is sokkal természetesebben folyik előre, logikusan jutunk el az arkham elmegyógyintézetbe. igaz, hogy nincs igazi gonosz, de nem is hiányzik egy archetipikus világuralomra törő random badguy... amíg a killing joke-nél panaszkodtam a rajz-stílus miatt, itt jól állt a képi világnak az enyhe anime beütés, igazából a rendezésnél csak néha volt problémám, elsősorban akkor, amikor túl modern akció-filmesre akarták venni a figurát, azaz kézikamerát mímeltek, és túl gyorsra vágták a jelenetet (viszont a dekoltázsokkal tudtak kárpótolni...). a hangoknál troy baker dicsérném leginkább, mert jól helyettesítette mark hammil-t joker-ként. ...szóval kedves warner/dc, tudjátok ti, hogyan kell szórakoztató alkotást csinálni egy csapat immorális karakterről, csak azt nem tudom, hogy miért nem használjátok a működő receptet újra, ha már egyszer sikerült finomat főzni belőle... ($$08.12.)

(Batman: A sötét lovag visszatér, 1-2. rész) (2012/2013) (r.: Jay Oliva)

szvasztika alakú szikszalaggal letakart mellbimbók, indokolatlan dinoszaurusz felbukkanás, faltól-falig erőszak? ez csak egy frank miller adaptáció lehet... bele sem merek gondolni, hogy egy szerzőnek milyen lehet, amikor látja, hogy egy ilyen korszakos művet sikerült alkotnia, amihez időről/időre visszatér mindenki, hogy megcsodálja egy kicsit -vagy hogy lakmározzon a húsából, kitépve belőle darabokat. szerencsére ez az adaptáció nem egy kannibál szörnyeteg (azt bvs-nek csúfolják...), hanem az eredeti recept alapján készült szöveghű mű. a legtöbben a képregény korszakos jelentőségéből az erőszak-orgiáját és kérlelhetetlenségét szokták kiemelni, pedig szerintem az alapötlet zsenialitására is ugyanekkora hangsúlyt kéne fektetni. mert úgy helyezi batman-t a jövőbe, mint megfáradt vénembert, hogy közben nagyon is megmaradt a nyolcvanas évek gyermekének, ahol még mindig nagyon hideg hidegháború, ahol a média az új istenség, és ahol egy volt western-színész az elnök. és a rajzfilmbe is egész jól átszivárgott ez a szatíra-jelleg, reagen egy bohóc, aki azért gondolkozás nélkül háborúba sodorja az országot, retteg attól, hogy gyengének látják a kormányzását, és ölebként tartja superman-t. a rengeteg híradó-részlet miatt jól átjön a média szerepe is, mindig van egy breaking news, mindig lehet találni szakértőket a témában, akik faarccal nyomják a bullshit-et -a lényeg, hogy dráma és erőszak legyen dögivel a képernyőn... és hát mivel a frankmiller-i univerzumban vagyunk, ezért az erőszak magas mértékére is lehet számítani... gotham a szokásosnál is élhetetlenebb hely, mutáns bandák portyáznak a városban, akik csak a kemény ökölcsapásokból értenek, így hát batman-nek is keményebbnek kell lennie a szokásosnál -nem véletlen, hogy a hagyományos vívódásai is felerősödnek, még mindig kényesen egyensúlyoz a törvény határán, még mindig harcol a belső démonjaival. és hát külsőségekben is ezt a keménységet mutatja -lásd például a tankmobilt... de ez nem is csoda, burjánzanak a frankmiller-i túlzások, van, aki még a saját nyakát is kitöri a hatás kedvéért... de persze pont ettől a brutalitástól működik baromira az egész, jó alapot ad ez a keménység a kissé túlbonyolított sztorinak (mert oké, hogy egy igazi bat-sztorinak összetettnek kell lennie, de itt vannak a mutánsok meg harvey dent, joker és superman, kicsit sűrű ez így...). el tudja érni a megfelelő hatást, izgalomban tart, megdöbbent, érezni a drámát a mázsás súlyt, amit cipel a lelkén -és teszi mindezt rajzolt formában, amit ideje lenne végre sokkal komolyabban vennem... (ha van előnye a mozgóképnek a képregény-formátumhoz képest, akkor az a zene, ami nagyon szépen hangsúlyozott végig. és hát ne felejtkezzünk el a szinkron-hangokról sem, főleg michael emerson-ról, aki joker-ként hozott valami nagyon mást, mint amit mark hamill-től megszokhattunk a rajzfilm-sorozatban, bár maga a karakter is kicsit más volt, nem egy őrült bohóc, inkább egy david bowie-ba öntött pszichopata...) ($$05.14.)

(A Villám Paradoxon) (2013) (r.: Jay Oliva)

az alternatív univerzumoknak, legyenek bármilyen sötétek, mindig van egy fun-faktora -már ha ismered az eredetit, amit kiforgat. csak akkor tudod itt is vigyorral az arcodon végignézni azt az egyébként végtelenül drámai jelenetet, amikor kiderül, hogy kicsoda joker ebben a világban... kicsit előreszaladtam. némi felvezető dráma és bunyó kombináció után máris bevetettek minket ebbe az alter-univerzumba, ahol csak kapkodta a fejét az ember a főhőssel együtt a sok ötletes változtatás láttán, de szerencsére nem csak ebben merült ki a készítők kompetenciája, hanem jól gördülő sztorira fűzték fel a változásokat (azért néhány karakternél kitűnt, hogy nem mozgok száz százalékosan otthon a dc-nél...). a rajzokkal viszont nem voltam teljesen megbékélve, nekem túl animés lett a karakter-ábrázolás, a szemek különösképp, de meg lehetett szokni. viszont egy jó adag vért is hoztak magukkal a készítők a távolkeleti kultúrából, nem is tudnám megmondani, hogy igazán kinek csinálták ezt a rajzfilmet, mert hogy a gyerekeknek túl sötét és kegyetlen, az is biztos (bár én meg robotzsarun nevelkedtem, és egészséges geek lett belőlem, so...). na jó, nem nehéz ám a válasz: nekünk készült. 7,5 pont (gyenge 8-al is kacérkodtam egy pillanatig, talán majd egy másik univerzumban…). (az azért vicces, hogy nathan fillion hangját kapásból felismertem.) (++04.27.)