(Micsoda csapat) (1992) (r.: Penny Marshall)

azt olvasom internet-szerte, hogy az elmúlt években nagyon elbillent a világ és hollywood a feminizmus irányába -erre itt ez a film, amit 1992-ben mutattak be, és az 1940-es évek női baseball-ligájáról szól, azaz hogy hogyan főzte le a női nem a férfiakat a saját sportágukban. úgyhogy most itt ülök összezavarodva a monitorom előtt: lehet hogy az erős nők mindig is köztünk voltak...? az a jó, hogy nyugodtan dobhatok a kritikám elején egy ilyen balos-liberálisan csavart labdát, mert a film is félkomolyan vette csak az üzenetét, hiszen bár bemutatta, hogy a nőket csak mosogatórongynak vagy szexuális tárgynak nézték akkoriban is, de azért ki-kikacsintottak az alkotók a nézőkre. mondjuk úgy, hogy mit ahogy a hősnőik is bevállalták a comb-középig érő szoknyákat, úgy a film hangulatából is árad egyfajta derűs pajkosság. és valószínűleg ez a pozitív életérzés mondatja ki velem itt egyből az elején azt, hogy inspirálónak érzem, hogy a nagyokat ütő csajok meggyőzték a közönségüket arról, hogy el kell fogadniuk azt, hogy nőként futnak fel a baseball-gyémántba, úgy nekünk, modern embereknek is eljöhet az a pillanat, amikor eltűnnek az internetes fórumokról a konzervatív fehér kölykök, akik azért sírnak, mert egyre nagyobb a női reprezentáció a kultúrában... a film modern-kori nyitánya tökéletesen belövi a készítés korszakát, a ’80-as/’90-es évek fordulójának színvilága és pop-zenéje csapja homlokon azokat, akik megélték ezt a korszakot, de ez a keret eléggé vékony, és a közötte lévő igazi történetnél már nem érződik ez, megelevenedik a vászon a háborús háttérország ezernyi kis részlet segítségével... nem tudom, hogy volt-e egy konkrét alkotás, ami lefektette a csapat-sport-filmek alapjait, de az biztos, hogy ennek a filmnek a dramaturgiája sem tér jelentősen az ismert panelektől, jönnek a vidéki senkik a nagyvárosba, ahol összeáll a szedett-vedett válogatott, majd néhány döccenő után beindul a szekér, egy nagy-montázzsal csiklandozzák a nézők lelkét, majd a hegytetőről gyors ütemben elindulunk lefelé a lejtőn, hogy aztán a nagy döntő kapuján begurulva keserédes legyen a pezsgőbontás a célszalag átvágása után... kétségtelen, hogy jól használható, erős váz ez, a lényeg úgyis mindig az, hogy miként tudják ezt felöltöztetni egyedien az írók, és itt arra helyezték a hangsúlyt, hogy egy csapat színpatikus és/vagy bohókás karaktert aggassanak a vázra... mindegyik hölgy hamar megkapta a maga jellemzőit, hogy emlékezzünk rájuk, amikor hozzájuk kerül a labda, de persze a geena davis és lori petty által játszott testvér-páros adja a film érzelmi középpontját, a többiek inkább csak színesítik a palettát (lásd a nagyhangú rosie o’donnell-t, vagy a folyton tüzelő madonnát, akit szerintem azért bátorság volt ekkoriban beválogatni egy családi filmre, hiszen abban a korszakban vagyunk, amikor mindenki a meztelen testét csámcsogott a sex című könyvbe miatt, de a blonde ambition turné is kellően lucskos volt ahhoz, hogy minden férfit beindítson)... ahhoz képest, hogy tom hanks neve szerepel a plakát legtetején, az első félórában a hiányával tüntetett, aztán meg kellett egy bő húsz perc, mire szimpatizálni kezdtünk az alkoholista fejével, de aztán szépen helyrehozták, tomhanks-esítették a végére a karakterét... abból is látszik, hogy ez egy családi produkció volt, hogy penny marshall a férjurát, az egyébként szintén direktorként dolgozó garry-t is beválogatta a filmbe, mint gazdag csoki-mágnást. de egyébként is azt gondolom, hogy ez egy lusta szombat délutáni közös kikapcsolódásra termet film, apu megkapja a baseball-t és a sport-filmes toposzokat, anyu titokban repked, ahogy átjárja az egészséges feminizmus, a lurkók meg maximum látnak egy-két kivillanó bugyit, más kár nem érheti őket... (hans zimmer csak ritkán engedte ki a védjegyszerű bombasztikusságát a score-nál, jó ízléssel alkalmazkodott inkább a ’40-es évek korszelleméhez.) [*07.24.]

(Twin Peaks: Tűz, jöjj velem!) (1992/2014) (r.: David Lynch)

azt szokták tanítani az írói mesterkurzusokon, hogy egy történetbe a lehető legkésőbb kell bekapcsolódni -és a twin peaks esetlében tökéletes bekapcsolódási pontot adott laura palmer halála és cooper ügynök megérkezése a városba, mert ezzel lehetett igazán erős alapot adni a nyomozós jellegnek. az hogy mi történt szegény lánnyal korábban, mi vezetett ahhoz, hogy nejlonba csomagolva végezte, az mind szépen kiderült a nyomozás során, szóbeli visszaemlékezések által. így is elég hatásos volt ez a borzasztó életút, át tudta érezni az ember anélkül is, hogy látta volna a felkavaró képsorokat. viszont david lynch beleszeretett az ötletbe, hogy megmutassa a még élő és beszélő laura-t, ezért megkörnyékezett egy francia producert, hogy finanszírozzon egy előzmény-történetet. aztán ahogy az ilyen esetekben történni szokott, a végeredménnyel senki sem lett elégedett. én sem... bár általában nagyon nem vagyok híve az országos tévés kötöttségeknek, de nem érzem úgy, hogy jót tett a filmnek, hogy lynch ennyire ledobhatta a láncait a korhatár-karika miatt, a megszokott hangulat rovására ment a sötétebb színekkel festés, és kicsit kilógtak a twin peaks-i világ szövetéből a káromkodások és a cici-villantások (pedig tudjátok jól, hogy sosincs ellenemre egy kis erotika, vagy egy gyönyörű pucér női test)... kikerültek a képből a humoros feszültségoldásra használt karakterek is, úgyhogy nem maradt semmi, csak a bánat, az erőszak és némi zavaros misztikum (a mintegy másfél órányi kivágott jelenetet tartalmazó missing pieces-ben ott van pár karakter, akiket hiányoltam a filmből, de csak egy-egy villanást kaptak volna akkor is, ha megérik a végső vágást...) az idővonal miatt cooper-nek nem jutott volna szerep, ezért a film első félóráját twin peaks-en kívül töltjük, nem túl izgalmasan göngyölítjük fel a némiképp kapcsolódó teresa banks ügy részleteit -nagyrészt cooper nélkül, mert kyle maclachlan megmakacsolta magát (és nem, a pelyhes állú kiefer sutherland nem pótolhatja coop-ot, még a kávét sem képes olyan eleganciával fogyasztani)... zavaros kettősséget érzek sheryl lee-vel kapcsolatban, mert néha meg tud győzni a játékával, máskor viszont soknak érzem az érzelmi megnyilvánulásait (ugyanez igaz a külsejére is -néha vonzó nőnek látom, máskor meg nagyon tramplisan öltöztetik szegény -és azt néztétek, hogy milyen csámpásan jár...?). és ez abszolút az ő filmje, az ő vállára helyeződött a súly, hogy át tudjuk-e érezni a karaktere utolsó borzasztó napjait -de írhatnám az egész életét is, hisz’ meg kell értenünk, hogy miért sodródott erre a kurválkodós/kokainozós útra. és át kell élnünk azt is, amikor bob újra-és-újra bemászik hozzá az ablakon... (lynch nagyon elemében van a palmer házban lévő bob-os jeleneteknél, kifejezetten tetszett, hogy a csilláros ventilátort összekötötte a gonosszal, még a szex-jelenet alá sem zenét kevert, hanem a lapátok és a villanymotor susogását.) és bár kétségtelenül vannak hatásos részei is a filmnek, végig azt érzi az ember, hogy nem volt szüksége arra, hogy ez így, ebben a formában elkészüljön, mert igazából nem adott hozzá semmit a mitológiához, csak elmesélte újra az egyik szeletét -közepesen izgalmasan... (#04.23.)

(a sorozatról itt írtam, a 'twin peaks titkos története' című könyvről pedig itt)

(Porco Rosso -A mesterpilóta) (1992) (r.: Mijazaki Hajao)

ha a totoro-t azért magasztaltam fel, mert érezhetően az egész családnak készült, akkor most a vörös malacnál azért kell lelkendeznem, mert egy kicsit felnőttesebb alkotás -annak ellenére is, hogy egy disznó a főszereplője... mert érdekes, hogy mijazaki nem bírta ki, hogy ne tegyen bele az amúgy realista történetbe egyetlen fantasztikus elemet se, így lett a főszereplő varázslat áldozata, egy sertéssé változott pilóta... bár lehet hogy tényleg kellett ennyi kedvezményt tenni az ifjabb generációknak, mert ők nem biztos, hogy annyira értékelik a film miliőjét és történelmi hátterét, mint a nagyobb tudással és élet-tapasztalattal rendelkező nézők. pedig ezek sikerültek igazán erőteljesre, a rádióból szóló zenékkel, az olasz városok látképével szépen megelevenedik a két világháború közti béke-időszak, a hátteret meg épp annyira színezi sötétre a fasizmus, amennyire egy rajzfilmbe még épp’ belefér... van egy nagyon szerethető vad-romantikus rétege is a hangulat-képének, kalózokkal és bűnüldözőkkel, szabadon szállva a kék tenger és a kis adriai szigetecskék felett, odalenn a földön meg magasba emelik a piros-fehér-zöld trikolórt, azaz nagy családban eszik a tésztát az olaszok, miközben lángoló szerelmek gyúlnak a női szívekben... egy kicsit azt érzi az ember, hogy a történet hátteréül választott helyszínnel együtt az európai filmek is belopóztak a hátsó ajtón, egy élőszereplős (és disznótlanított) verzióban simán el tudja képzelni az ember bud spencer-t vagy belmondo-t a morgós de csupaszív főszerepre... nagy szerencsék, hogy mijazaki ennyire megszállottja a repülésnek, mert az égen játszódó jelenetek mindig sokat tudnak dobni a hangulaton. az meg külön pazar volt, ahogy a pilóták elmúlását és mennybe-kerülését ábrázolta... kicsit sajnáltam azt, amikor a finálé vége a földre vezetett, mert ott inkább elviccelték az egészet. viszont az már működött, hogy a nagy küzdő felek együtt szálltak fel a végén, és nyitva maradt a nagy kérdés: melyik epekedő szívet választja a félelmet nem ismerő malac... ($$11.17.)