2019: Blade Runner (Final Cut) (Szárnyas fejvadász) (1982/2007) (r.: Ridley Scott) (retro revisited)

vannak filmek, amikre pontosan emlékszik az ember, hogy mikor (és milyen körülmények között) látta először -és vannak filmek, amik olyanok, mintha örökké vele lettek volna egész életében... már kezdő filmszerető tiniként is többször éreztem késztetést, hogy azt a kazettát helyezzem a videómagnóba, amin ez a film is volt, pedig nagyon távol állt attól a csihipuhis scifis világtól, amit akkoriban preferáltam... azt remélem, hogy már akkor is az egyedi hangulata vonzott, és nem csak azért néztem meg többször is, mert kellett valami friss a starwars és az indiana jones után, amiben harrison ford (egyen)arcát láthatom... mert biztos vagyok benne, hogy a neonfényes esős noir-képek, a babonázó vangelis-féle hang-szőnyeg mindenkire hatással van. mert aki csak egyszer látta, az biztos, hogy emlékszik a neon-reklámokra a távol-keleti lányokkal, a nyüzsgő utcaképekre, a repülő rendőrségi autókra és a lemenő nap sugaraiban fürdőző piramis-belsőre (mekkora áldás, hogy a vhs minőséget dvd-re cserélhettem, ahol gyönyörűen mutatnak a felújított képek)... nekem ezeken kívül a nyitány égett a fejembe, a voight-kampff teszt gépeinek fura pittyegése és leon idegesítő visszakérdezései. meg persze a bagoly, aminek a szeme csillogása mindig is kizökkentett kicsit a nyugalmamból... most így sokadik nézésre, felnőtt fejjel a nyomozás vezetését élveztem a legjobban, mert itt jön elő leginkább a noir-hatás, és nem abban, hogy folyton esik az eső... persze most már a mondanivalót is jobban felfogja az agyam a szabadságról (és rabszolgaságról), mint anno, bár azt már a kezdetektől fogva tudom, hogy szegény replikánsok nem forradalmat szeretnének, csak egy kis életet... több évtizednyi kulturális haladással a hátam mögött ma már könnyebben rá tudok mutatni olyan dolgokra is, amik nem tetszenek egy alkotásban -például hogy ridley scott valamiért nagyon ki akarta emelni a lányok halálát, így mindkettejüknél túlzásokba (és üvegekbe) esett... de ezek csak apró foltok az eső-áztatta járdákon, mert a film a mai napig jól működik, leköti a nézőt, és olyan egyedi hangulatot kínál, amit azóta is csak mímelni voltak képesek más alkotók (ugye kedves george lucas...?). (#09.30.)

2022: Black Out (2017) (r.: Shinichirô Watanabe)

természetesnek tűnik, hogy a blade runner univerzuma és az animék világa találkozik egy ponton -mert azt a különleges hangulatot, amit a régi film árasztott magából, tökéletesen lehet imitálni a távol-keleti rajz-stílussal. de egyébként is örömteli, hogy gondoltak arra, hogy kisfilmekkel töltik ki a két nagy mű között eltelt évtizedeket, az meg pláne, hogy ehhez egy klasszikus anime alkotót is fel tudtak kérni. egy olyan személyt, aki nem csak egy utánlövést akar, ahol eljátszik a reklámfények neonjával, hanem egy komplett sztorit kerekít az emberek és a replikánsok összefeszüléséből úgy, hogy a nagy lövöldözés és menekülés közben nem felejtkezik el az ’emberi’ tényezőről sem... és már itt gondolkozni-valóval bombázzák az agyunkat, hogy felkészüljünk a 165 perces intenzív agytekervény-mozgatásra... (azért nem csak a cocacola reklámmal bólintottak a régi film felé, hanem gaff karakterével is, akit természetesen nem hagyott cserben edward james olmos most sem.) (#10.03.)

2036: Nexus Dawn (2017) (r.: Luke Scott)

tetszik a következetesség, amivel fel van építve az új film háttere. a legendárium szerint david bowie-t szerették volna az új negatív karakter szerepére, de sajnos nem érhette már meg a forgatást -jared leto viszont így elsőre úgy tűnik, hogy meglepő finomsággal fogja hozni a karaktert. az a jó, hogy nem csak szerep-bemutató volt ez a pár perces felvezetés, hanem a replikáns-mitológiába is elmerülhettünk a látszólag engedelmes új fajta segítségével. (#10.03.)

2048: Nowhere to Run (2017) (r.: Luke Scott)

egy újabb rövid karakter-bemutató, ami nem is emiatt a funkciója miatt érdekes, hanem mert megmutatta, hogy épp’ annyira élénken sikerült megalkotni a jövő los angeles-ének legalsó szintjét, mint amennyire az eredeti film is be tudott húzni az esőáztatta nyüzsgésében. (#10.03.)

2049: Blade Runner 2049 (Szárnyas fejvadász 2049) (2017) (r.: Denis Villeneuve)

a folytatások korát éljük -ha én is végignézek az idei mozis menümön, akkor könnyen kiolvashatom ezt a trendet a listából, hisz’ alig-alig találok rajta olyan filmet, ami nem folytatás vagy egy nagy franchice része. és valahol érthető is, hogy hollywood ragaszkodik a kikövezett utakhoz, mert marketing-szempontból könnyebb eljuttatni a nézőkhöz egy olyan alkotást, amihez korábbi szálak kötik már. és tudjuk jól, hogy bár szeretik a magasban lengetni a művészi víziók zászlaját, de egy ilyen mennyiségű pénzt elnyelő iparban igenis fontos szempont lesz a bevétel mindig is. de azért vannak kivételek... mert például a blade runner nem egy bejáratott franchice, sokkal inkább egy szűk réteg dédelgetett kedvence, mert nem egy könnyen befogadható alkotásról van szó -így az embernek eszébe sem jut, hogy az anyagi haszonszerzésre fogja a folytatás elkészülését. sokkal inkább azt érzi, hogy a korábban emlegetett szűk rajongói réteg néhány kiválasztottja elhatározta, hogy tud úgy újat mondani ebben a már létező világban úgy, hogy a korábbi alkotás szellemiségét száz százalékban továbbviszik (és ehhez megtalálták azokat az elmegyógyintézetből szalasztott producereket is, akik eléjük raktak egy akkora összeget, amit ez a film jellegénél fogva sohasem fog visszatermelni)... azért örülök, hogy megtaláltam ezt a ’szellemiség’ kifejezést, mert úgy érzem, hogy jól átfogja, hogy mennyi mindent görgetnek tovább denis villeneuve-ék: a kimért hangulatot, a nyomozós dramaturgiai alapokat, a ’82-ben megálmodott jövőképet, a megkapó vizualitást, az elidegenítő hangképet és az életfilozófiája gondolatiságát. meg persze a sehova sem siető tempóját, ami érezhetően még hosszú ideig vita tárgyát fogja képezni -szüksége volt-e a filmnek a felhasznált 163 percre... bár én talán azon a véleményen leszek mindig is, hogy igenis hagynia kell magát az embernek, hogy magához édesgessen és megcsócsáljon minden hosszan kitartott pillanat, mert így adja meg a teljes élményt -azaz engem minden egyes perce lekötött, leginkább azért, mert könnyen együtt tudtam haladni a hősünkkel, mániákusan érdekelt az, hogy merre visz az útja... egyébként meglepődtem, hogy ennyire történet-vezérelt filmmé formálódott ez a folytatás (bár mint mostanság kiderült, a régi film nyomozós vetületét is szeretem -lásd fenn), de úgy tűnik, hogy nagyon jól tudok rezonálni a pinokkió történetekkel, ahol a fő gondolatiságot a mesterséges és élő dolgok határainak elmosása adja. és nem csak az egyik fő csavar rögzítette ezt a támpontot ehhez a filozófiai kérdéshez, de a mesterséges szerelem is, ahol a testiség már másképp játszik szerepet, és ahol az érzelmek is programozhatóvá vállnak... és nem véletlen, hogy a kritika-írás közepén filozófiai fejtegetésekbe gabalyodtam, mert egy okos film ezt váltja ki a nézőből, ott piszkálja a kis-agyát napokig, egy új szintre emelve az élményt. kell is ez, mert a maga hidegsége miatt azért nem könnyű közel engedni a filmet, bár gyorsan hozzátenném, hogy igenis vannak nagyon erősen működő érzelmes pillanatai is... ezekre a gondolati és lelki alapokra épül rá a csodálatos külső réteg, roger deakins szemkápráztató kompozíciói és színkezelése. az eredeti film kapcsán leginkább az egyedi neo-noir hangulatát szokták emlegetni a mai napig, ami beleég minden arra fogékony nézőbe, és szerencsére a los angeles-i jeleneteknél ezt sikerült átmenteni ide is (egy picit ezt is fejlesztve, már nem csak eső esik, hanem hó is), de új, erőteljes vonások is színesítik az összképet (lásd a sárgában úszó las vegas romjait) (btw, mindig örömteli, ha kishazánkban készül egy alkotás, ugyanakkor most egy picit ki tudott döccenteni a volt tévészékház látványa, vagy a tipikus pesti bérházak futurisztikussá tétele)... tehát igenis van olyan út, amit érdemes követnie annak az alkotónak, aki folytatásra szánja el magát, ahol az eredeti mű értékeit nem megtagadva új értékeket tesz hozzá az összképhez, igaz, ehhez messzire kell hajítani a biztonsági hálót, mert ez a kompromisszum-mentes hozzáállás nem biztos, hogy rezonálni fog a közönség igényeivel... (nem emlegettem a színészeket, talán azért mert nekem ez sokkal inkább egy történet-központú film lett, mint egy karakter-vezérelt darab, de így külön kiemelném (persze) ryan gosling visszafogottságát, valamint két nőt (ana de armas-t és sylvia hoeks-et), akiket remélem még sokszor láthatok a karrierjük során. jared leto is több fokkal a szokásos őrülete alatt játszott, nála viszont egy picit azt sajnáltam, hogy nem igazán válhatott a film antagonistájává -igaz, nem is igazi gonosz-karaktert játszott ő, csak egy őrült tudóst, aki megszállottan új szintre akar jutni élete fő művével.) (a rendezés érettségéhez hozzátartozik az is, hogy nem rág mindent a szádba -pédául nem mondják ki a romoknál las vegas nevét, de az elvis hologrammal egyértelművé teszik; vagy hogy egy táncoló lány körül keringő feliratból tudjuk meg, hogy ebben a világban a szovjetunió nem bomlott fel...) (#10.07.)

(1982) (r.: Sylvester Stallone)

’hova lettek a csendes, gyengéd percek?’ -kérdezi mickey a film első félórája után, és aki az első két rész nagy tisztelője, az szomorúan bólogat vele... nem akarom fényezni magam (és igen, tényleg kimaradtak nekem ezek a filmek gyermekkoromban), de tökéletesen ráéreztem az előző kritikámban, hogy az új évtized milyen változásokat fog hozni a sorozatba -hogy háttérbe fog szorulni a szívvel teli magánéleti vonulat, és előtérbe kerül a box. de szerencsére mégsem válik érdektelenné a film a sport iránt kevésbé érdeklődőknek sem, mert nagyon szépen logikusan beépült a történetbe ez a változás. mert a karakterek is sokat változtak az évek során, adrian már ki meri nyitni a száját, eltűnt a kezdeti félénksége, paulie még megkeseredettebb, mint eddig, és kissé idegesítővé is vált. és rocky sem a nép egyszerű gyermeke már, igazi bajnok vált belőle, aki élvezi a felhajtást, sok mindent csak a show kedvéért tesz, szép öltönyökben jár -áttranszformálódott az első rész apollo creed-jévé. épp ezért érzem nagyon okos húzásnak, hogy össze is pakolta stallone az igazi apollo-val, hogy együtt álljanak neki felépíteni újra rocky-t (a napfényes kaliforniában -mert ez már nem a borongós hetvenes évek, hanem a csillogó nyolcvanas...). mert bizony rocky szobrát le kellett dönteni a talpazatról, össze kellett törni, hogy a néző újra teljes szívből tudjon szurkolni neki. és ez az összetörés sikerült a legjobban a filmben, ahogy egyetlen este elvesztette az övét és a mentorát is. a baj az, hogy egy hatalmas árnyék vetül erre az egész szálra -hogy mr.t borzasztó színész, akitől nem tudsz félni, csak idegesít a süketelése (viszont az tetszett, hogy nem csak a film nézőit idegenítették el tőle, de a filmben lévő box-rajongók is csak a nem múló utálatukat fejezték ki iránta megállás nélkül). és így az utolsó meccs is egy nagyon picit veszít a feszültségéből, mert nem végződhetett másképp, mint hogy rocky lenyomja ezt a buta tankot. ami viszont mégis működik, az abból adódott, hogy hősünk olyan dolgokat használ, amik eddig nem voltak rá jellemzőek -az eszét és a sebességét. és hát mondhatjuk kissé erőltetett analógiával, hogy stallone is használhatta volna továbbra is az eszét és a szívét, mint hogy erőből oldja meg ezt a folytatást... (mennyire nyolcvanas-évek az is, hogy nem elég bill conti csodás zenéje, hanem pop-számok is kellenek a score mellé -mondom ezt úgy, hogy imádom az ’eye of the tiger’-t.) ($$06.11.)