(Looper -A jövő gyilkosa) (2012) (r.: Rian Johnson)

ha visszamehetnél az időben, te megölnéd baby hitler-t...? minden időutazásos történetnek megvan a maga szabály-rendszere, amit mi befogadóként elfogadunk, ha van benne logika, még az elkerülhetetlen paradoxonok ellenére is. az már egy másik kérdés, hogy kinek mekkora igénye van arra, hogy részletesen elmagyarázzák neki ezeket a szabályokat, vagy azt mondja, hogy oké, itt ez a timey-wimley-wibly-wobly gubanc, nézzük, hogy ezúttal mit tud nyújtani érzelmileg és szellemileg a történet, amit belecsomagoltak... és rian johnson szándékosan nem ereszteti ránk az idő-dömpinget, sőt, cinikusan kikacsingat azzal, ahogy a karaktereik is kezelik a helyzetet, okos alkotóként tudja, hogy milyen hülyén néz ki, amikor egy filmben idővonalakat kezdenek rajzolni egy éttermi szalvétára... így az expozíció nagyrészét letudja némi noir-os narrációval, majd pár jelenettel felfesti a looper-ek életét, a monoton, lélektelen, mindennapos ölésektől a keserédes befejezésig, amikor is a nyugdíj hosszú évtizedei következnek, miközben ott lebeg előttük az életük befejezésének pontos kimenetele... régóta tologatom már ezt a filmet, pedig sok jót hallottam már róla, ráadásul rian johnson az elmúlt években két filmmel is felhívta magára a figyelmemet azzal, hogy sikeresen az orromnál fogva vezetett, azaz végre találtam a személyében egy olyan forgatókönyv-írót, akinél sosem tudom eldönteni, hogy merre akar vezetni a sztorijával, és ez igencsak üdítő dolog egy olyan befogadónak, mint amilyen én is vagyok, akit már igencsak nehéz meglepni... és bizony rian már nyolc évvel ezelőtt is hasonló kvalitásokat mutatott fel, az előzetes tudásomat (miszerint joseph gordon-levitt és bruce willis ugyanaz a személy és egymást kergetik) dobhattam a kukába, mert bőven ki volt csavarva ez az egyszerűnek tűnő alapfelállás, az meg még inkább a feje tetejére állított, ahogy a karakterekhez való hozzáállásommal és a morális iránytűmmel játszadozott... mert nagyon érdekesek voltak a lelki határátlépések, azaz az önzőség korlátai, amik kíméletlen tettekhez vezették az öreg joe-t, akit viszont mégsem tudtunk megvetni, amiért gyilkos üzemmódba kapcsolt, hiszen láthattuk, hogy az élete boldog szigetét szerette volna visszakapni csupán... kellett egy kis idő, amíg ráhangolódtam a film hullámhosszára, egyszerűen az agyamban nem akart átváltani a kapcsoló, ami elfogadja jgl maszkját, amivel bruce willis-hez akarták hasonlatossá tenni, de ahogy jöttek a fókuszváltások és kellően bevonódtam érzelmileg a morális dilemmába, úgy ültem egyre feljebb-és-feljebb a kanapén, hogy a végére teljesen kétségbeesve kérdezzem magamtól: most akkor kinek is kéne szurkolnom a végén...? (elsőre emily blunt keménykedése is szokatlannak hatott, aztán ahogy vette le ezt a megkeményedett álarcot, úgy lépkedett hozzám is egyre közelebb. pierce gagnon meg figyelemreméltó alakítást nyújtott kisgyerekként, hihető volt a furcsasága és a dühe is egyaránt.) (a szerény költségvetést rian johnson jól elrejtette a történetbe, ahol csak a kiváltságosok kaptak modern technológiát, a szegények tömegeit szándékosan leszakította, mert a lepukkant, realista környezetet könnyebb volt megvalósítani, mint a csilivili high-tech-et...) (××08.16.)

(Tőrbe ejtve) (2019) (r.: Rian Johnson)

sok éve látom már azt itthon, hogy édesanyám szinte mindig krimiket néz, ha végre eljut odáig, hogy fáradtan lehuppanjon a tévé elé. legtöbbször még azokra is alszik el, úgyhogy sokszor nem tudja meg, hogy ki a gyilkos -bár igazán jól tud találgatni, úgyhogy nem mindig jó ötlet leülni mellé megnézni egy epizódot, mert oda lehet a meglepetés ereje... szóval eléggé belém ivódott a krimik szeretete, bár azért inkább talonban van nálam a műfaj, nem szaladok, ha mondjuk angela lansbury nyomozni kezd a tévében, de sokszor megfogadtam már, hogy mélyebben elmerülök majd a műfajban, mert jó móka a hozzá kapcsolódó agymunka. ahhoz, hogy rávegyem magam, hogy a moziba is elzarándokoljak egy ilyen zsánerű filmre, egy rian johnson típusú tehetséges alkotó kellett, akiről tudtam, hogy valami extrán csavaros kiszámíthatatlanságot fog kiadni a keze közül -és nem is tévedtem... szerintem azért működik jól az ő gondolkozásmódja, mert mindig érzed azt, hogy tiszteli azokat az alapokat, amiket szeretetteljesen kiforgat, mindig csak súrolja a pofátlanság határát, kellően nagyokat kacsint, miközben fogalmad sincs, hogy merre akar vezetni, milyen piszkos kis trükk van még a tarsolyában... most is tisztán lehetett látni az ihlető forrásait, poirot, columbo és sherlock holmes szelleme olvadt egységes egészbe, miközben egy kis hitchcock-i feszültség hullott a fortyogó mix tetejére. nagyon szerettem, ahogy játszott az elvárásainkkal, ahogy a hagyományos kikérdezések után jöttek a csavarok, amiktől mindig át kellett kalibrálni azt, hogy mit gondoljunk az ügyről, hogy kötelező módon minden fontos szereplőt bevont a gyanúsítottak körébe, majd középtájt azt mondatta a nézővel, hogy ’hé, akkor innen most hogyan tovább?’... és örömmel vettem részt a játékban, mert okos módon nem csak random jött a filmvégi megoldás, hanem sok kis morzsa el volt helyezve a filmben, amikre ha figyelt az ember, akkor azért gyaníthatta a fordulatok többségét -de hát a krimiknek pont ez a lényege, hogy bevonjon befogadóként, hogy aktívan részt akarjak venni a megoldások keresésében... a tévés nyomozós cuccoknál utálni szoktam, hogy legtöbbször az ismertebb vendégszereplők kapják a gyilkos szerepét, így én hátrányban vagyok, mert nagyon sok színészt ismerek arcról, itt viszont ezt azzal küszöbölte ki rian johnson, hogy kivétel nélkül minden szerepet ismert arcokra osztott ki -akik ezt azzal hálálták meg, hogy lubickoltak a vásznon (azok is, akiknek kicsit karikatúrára kellett venniük a karakterüket (jamie lee curtis, chris evans, toni collette, don johnson, és minden idők egyik legjobb furcsa detektívje, daniel craig), és az is, akinek esendőnek és emberinek kellett mutatkoznia (ana de amas-t eddig kevés dologban láttam, ott inkább a szépségével tűnt ki, mostantól viszont már nem csak a gyönyörű arca miatt fogok rá figyelni))... és igen, karikatúrát írtam, mert szándékosan eltúlzott ez a gazdag család, de pont ez adja a film egyik szórakoztató faktorát, ugyanis nem csak játékos, és helyenként feszültséggel telt, de kifejezetten vicces is, nem is tudom, hogy mikor éreztem magam ilyen nagyszerűen a moziban -valószínűleg ehhez az ilyen komplex élmények kellenek, ahol egyszerre mozdul meg az emberben az elméje, a szíve és a rekeszizma... (titkon vártam, hogy a film végén lesz még egy cinikus csavar, de nem bánom, hogy rian inkább az optimistább befejezést választotta -megtanulhatnám már tőle, hogy miként kell megtisztítani a lelkem a gonosz gondolatoktól...) (××01.02.)

(Star Wars: Az utolsó jedik) (2017) (r.: Rian Johnson)

ha eltekintünk a midiklorián-fiaskótól, soha nem kérdőjeleztük meg az erőt az univerzumban, elfogadtuk a misztikumát, tudtuk, hogy alkalmas arra, hogy felerősítse az emberek érzékelését, reakcióidejét, befolyásoló erővel bír -és még arra is alkalmas, hogy tárgyakat mozgassunk vele... de hiába láttuk különböző korok jedi-mestereit, sohasem gondolkoztunk el az erő végső határain, hogy mire lehet képes egy értelmes lény, ha a maga hasznára fordítja ezt a hatalmat. még szerencse, hogy vannak a galaxisban olyan filmkészítők, akiket igazán foglalkoztat ez a kérdés, és meg is meri mutatni azt, hogy az erő-használók sokkal többre képesek, mint ahogy azt az elmúlt negyven évben gondoltuk... de szerencsére rian johnson nem csak az erő-használathoz nyúl unortodox módon, de a saga alapjait is megrengeti a kockázatos döntéseivel -nem azért, hogy gungan-ként zúzzon szét minden klasszikus értéket, sokkal inkább intelligensen át akarja menteni a sorozatot a mai modern korba. és ehhez a legfontosabb teendője az, hogy az archetipikus karaktereket árnyalni kezdi, eléri azt, hogy kételyek merüljenek fel a nézőkben a hősök iránt, és engedi azt is, hogy a negatív oldalt se mindig szénfeketébe lássuk. soha nem gondoltam volna, hogy bárki is el meri vinni erre a sziklákkal súlyosbított lelki útra mindenki kedvenc és örök jósággal ragyogó luke skywalker-ét, pedig nagyon működött a megkeseredett, cinikus, súlyos traumát hordozó öreg jedi szerepe... a fény optimista útját ray járja helyette, de ez nem azt jelenti, hogy a lány körül ne lenne kísértés, hogy ne merítkezne alá az erő veszélyes mélységeibe. nagyon érdekes volt, ahogy sikerült szó szerint összekötni az új generáció erőhasználóit, akik párhuzamosan járhatták így az útjukat... de a hetedik részben megismert új karaktereknek is kellett helyet biztosítani az erő-használók mellett, így poe a pilótáskodás mellett beletanulhatott a vezetői felelősség nehézségeibe, finn meg egy teljesen külön kalandot kapott, amit látom, hogy sokan nem szerettek, de szerintem szépen belesimult a nagy egészbe a heist-filmes vibe és a társadalmi problémák felhangja... sőt, valahol nem is ártott egy egyenes vonalú sztoriszál, hogy azok is tudjanak kapaszkodni, akik nem szoktak hozzá a hajtű-kanyarokhoz... mert gyanítom, hogy film elsősorban azért lesz megosztó, mert következetesen szembemegy az elvárásokkal, rian gonosz troll módjára játszik az elvárásokkal, és majdnem mindig a klisékkel szembe-menve választja ki a megoldásokat és fordulatokat -ezáltal frissítően hat a dramaturgiája, a megszokott ízekhez szokott nézők viszont emiatt húzni fogják a szájukat... az is tetszett, hogy egy elegáns mozdulattal a force awakens-ben felállított sakktáblát is lesöpri, kisebbítve bizonyos szereplők jelenlétének vagy múltjának jelentőségét -mert nem a rejtélyek a fontosak, hanem maguk a karakterek, az ő fejlődésük és az általuk gerjesztett érzések. és az okos dramaturgiája mellett az érzelmessége a nagy erénye a filmnek, bár azt előre tudtuk, hogy carrie fisher jelenléte össze fogja törni a szívünket, de azt sem volt könnyű feldolgozni, ahogy az első rend módszeresen őrölte fel az ellenállást, érezni lehetett a veszteségek súlyát... főleg hogy a film gerincét az üldözés adta, ami ráadásul nem csak drámát, de érdekes konfliktusokat is szült -meg persze néhány csatát... szerintem bizonyossággal jelenthetjük ki, hogy ez eddig a legszebben fényképezett star wars-film, gyönyörű kamera-mozgásokkal suhanhatunk végig a jelenetekben, a vörös talajú só-bolygó talán az egyik legjobban kihasznált helyszín, és remélem, hogy nem csak véletlenül éreztem a battlestar galactica behatását az űrben, hanem rian tényleg merítkezett minden idők egyik legjobb sorozatából... mostanában minden nagyköltségvetésű stúdiófilmnél a humor a legkritikusabb pont, és most úgy éreztem, hogy nagyon élen táncolva, de az ízlés-határon belül maradt ez a fajta kikönnyítés, igaz, hogy azért néha-néha azt érezte az ember, hogy túl hamar fordítják át a drámai hangulatot humorba -ja, és a porg-ok cucik voltak, de én azért a jég-rókákkal vagyok... mivel annyi minden történt a filmben, amiket nem szokás egy trilógia közepén elpufogtatni, így végig azon agyaltam, hogy merre mehetünk két év múlva tovább -olyan szépen meg lett tisztítva a pálya, hogy jj abrams egy nagyon széles palettáról választhat ezúttal. az biztos, hogy színvonalban nagyon magasra került most a mérce, de muszáj reménykednünk abban, hogy sikerül majd átrepülnie felette -12 parszek alatt... (huh, nem gondoltam volna, hogy ilyen piszok nehéz spoiler-mentes kritikát írni, de azt hiszem sikeresen kikerültem az összes aknát...) (#12.13.)