(2021) (r.: Lin-Manuel Miranda)

amióta az eszemet tudom, írni akarok, nem múló vágyálmom, hogy egy könyv gerincén láthassam a nevemet. és pörögnek is folyton az ötletek a fejemben, de mindig elakad a kezem, ha egy papírlap közelébe érne. a tinédzser-éveimben, a kora-huszasaim környékén még legalább novellák kicsúsztak a tollamból, leginkább csajozási szándékkal, de manapság már csak ez az olvasó/néző-napló maradt, ahol kiélem magam (több-kevesebb sikerrel). persze jönnek-mennek a cél-dátumok, majd most, talán most, még beleférek, még nem vagyok elkésve. csakhogy jövőre negyven leszek, a regények meg a fejembe zárva. és én rettegek, hogy az álmom semmivé válik... jonathan larson harmincöt volt, amikor egy aorta-repedés megölte őt. a nagy siker küszöbén állt. a különbség köztünk azt, hogy ő minden feltett az álmára, hogy broadway szerzővé váljon, és tudat alatt érezte azt, hogy nincs sok ideje. hogy alkotnia kell, hogy be kell kerülnie a körforgásba, mert napról-napra fogy az ideje. tikk, takk, tikk, takk, és leperegnek a homokszemek... könnyen megérthető, hogy lin-manuel miranda miért ezt a filmet választotta rendezői debütálásának, faltól-falig arról a színházi közegről szól, amit ő tinikora óta ismer, és ő is ugyanolyan new york-i kölyök volt, mint jonathan larson, aki arról álmodott, hogy egyszer a nagykutyák (illetve macskák) közé emelkedik. saját bevallása szerint a 17 évesen látott rent döbbentette rá arra, hogy ő is tud írni olyan dalokat, amik megállják a helyüket a színpadon, és azt is lehet tudni, hogy énekelte színészként a tick, tick boom dalait előadáson... ezért tudja olyan megkapóan ábrázolni az idolját, a küszködő művészt, aki a nagy berobbanására vár. ha jól csipegettem fel az információkat, akkor az eredeti darab egy rock mono-dráma volt, ahol larson kiterítette az életét a nézők elé, ebből később dramatizáltak egy három-szereplős verziót. viszont ezek a korábbi inkarnációk csak az alapjai filmnek, mert steven levenson forgatókönyvíró és lin-manuel miranda az életrajz megfelelő pontjaira építették be a dalokat, keretes szerkezetként adott volt a kvázi mono-dráma a színpadon, és szerencsére jól működött a kétarcúság, hogy a dalok felelgettek a valós problémákra, hogy tükör volt minden rímbe szedett szöveg... jonathan larson egy nagy amplitúdójú ember lehetett, aki csak a művészetért él, és ezt tökéletesen elkapta andrew garfield, ráadásul még az is kiderült, hogy tud énekelni (lin-manuel nagy szerencséjére, mert az angyalok amerikában (prózai) szerepe alapján választotta főszereplőjének). de a támogató csapat is jól működött a küszködő főhős körül, és hát természetesen a broadway-n jártas rendező nem bírta megállni, hogy ne tömje tele a filmjét cameo-kkal, legyenek azok színész-legendák vagy a barátai... de egyébként is dicsérjük meg a debütáló direktort, mert jó érzékkel hagyta, hogy a dalok természetesnek tűnjenek, és csak néha engedte a színpadi énjét a kamerák közelébe, de akkor is jó ízléssel tolta túl a határokon a giccset (lásd az étkező falának kidöntését)... az is jót tett a hangulat esszenciájának, hogy precíziós gonddal alkották újra a reagen/bush korszak amerikáját, az aids tombolásának mélypontját, a new york-i művésznegyed pezsgését, és jonathan larson bérelt lakásának élethű replikáját -és amikor nagyon kellett, akkor meg 1990 videoklipp-esztétikáját mímelte, hibátlanul... de ha a néző nem olvas utána a valóságnak, ha csak egy filmet akar a kitartásról és a művészeti küzdelmekről, akkor is jól jár ezzel a produkcióval, mert feltölti pozitív energiákkal, miközben elmorzsol egy-egy könnycseppet a szeme alatt. mert szívhez szól a film, ami hatalmas szeretettel készült, egy méltó emlék egy olyan ember számára, akinek fájdalmasan kevés idő jutott arra, hogy megszállottan üldözhesse az álmait. (furcsa fintora a sorsnak, hogy stephen sondheim, aki larson példaképe volt, épp aznap hunyt el 91 évesen, amikor én elhatároztam, hogy ezt a filmet fogom ma megnézni. úgyhogy vehetjük úgy, hogy egy nagy generációs megemlékezést tartottam ma a broadway legendáinak irányába.) [*11.27.]

(A United 93-as) (2006) (r.: Paul Greengrass)

2001. szeptember 11. egri főiskolásként kora délután éhesen beesem az albérlet ajtaján, a földszinten folyton megy a tévé, amikor a csajok otthon vannak -itt látom meg először a soha el nem felejthető képsorokat, ahogy lángolnak a word trade center ikertornyai... vaku-emlékezetnek hívják ezt a tudományban, amikor egy traumatikus esemény minden apró részlete bevésődik az ember agyába, és 9/11 kapcsán mindenkinek ott van a fejében, hogy mi történt vele aznap, ebben biztos vagyok... a tornyokból kicsapó lángok sokkoló képe annyira erős, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem csak kettőt, hanem négy gépet térítettek el a fanatikus muszlimok, köztük volt a united 93-as járata is, ami azért volt különleges, mert egy mezőbe csapódott bele, és nem a washington-i célpontjába (ami valószínűleg a capitolium vagy a fehér ház lehetett)... mivel a cím határozottan erre a gépre mutat, ezért azt gondoltam előzetesen, hogy kizárólag a hős utasokkal fog foglalkozni a film, akik megakadályozták, hogy a terroristák komolyabb károkat okozzanak -de azért paul greengrass egy picit kiszélesítette a látószögét a teljesebb képhez... persze az ő stílusához nem illett volna egy elemzőbb, belemenősebb perspektíva, így leginkább csak az irányító-tornyok felé fordította az izgő/mozgó kézikameráját, ezzel egy újabb embercsoportot emelt ki azok közül, akiknek helyt kellett állniuk ezekben a sötét órákban -bár az érezhető volt, hogy hiába minden igyekezetük, megakadályozni ők sem tudták a tragédiát... a film feszültségépítéséhez viszont komolyan hozzájárultak ezek a jelenetek, mert ha csak a repülőn töltjük az időnket, akkor sokáig el kellett volna zárnia minket nézőket is a külvilági információktól, így viszont el tudtuk helyezni az eseményeket az idővonalon... de egyébként is, ha több időt szánt volna az író-rendező a 93-as utasainak és személyzetének, az óhatatlanul dramaturgiai hamis hangokhoz vezetett volna, mert erősen be kellett volna avatkozni fikcióval a személyek magánéletébe, kiszínezni azt, így viszont, bár keveset tudtunk meg az adott személyekről, megmaradt a film annyira hitelesnek, amennyire csak rekonstruálhatóak voltak az események... és tudjuk, hogy greengrass-nak ez a stílus áll igazán jól, amikor kívülállóként áll a kamerájával események középpontjában, ahol nem a mesterségesen létrehozott hősök oldják meg a világ problémáit, hanem az egyszerű emberek a lelkiismeretük miatt emelkednek a történelem fókuszpontjába (lásd még a bloody sunday című remekművét)... és egyszerre félelmetes és izgalmas átélni ezt az eseményt a kanapéról, méltó emléket állítva mindazoknak, akik áldozatul estek az értelmetlen fundamentalizmusnak (azért szerencsére az elkövetőket sem fújja fel a film hollywoodi gonosztevőkké, érezni rajtuk a bizonytalanságot, a félelmet, emberiek, még akkor is, ha embertelen tettet hajtanak végre). (nagyon csínján bánik a zenével is paul greengrass, sokáig azt gondoltam, hogy a dokumentarizmus jegyében nem is lesz score a filmben, de aztán elkezdett morogni a mélynyomóm, és felbukkantak a minimalista dallamok -de csak akkor, amikor igazán meg akarta pendíteni az érzelmeinket...) (a valóság-hűségből egyetlen jelenet zökkentett csak ki, amikor párhuzamosan imádkoztak a keresztények és a muszlimok -a teátrálissága miatt lógott ki a jelenet a többi közül...) (oké, hogy nagyrészt ismeretlen színészekre akarta osztani a rendező úr a szerepeket, de azért az nem semmi, hogy több légi-irányítót is rá tudott beszélni, hogy önmagukat alakítva éljék át újra az eseményeket.) [*09.11.]

(Micsoda csapat) (1992) (r.: Penny Marshall)

azt olvasom internet-szerte, hogy az elmúlt években nagyon elbillent a világ és hollywood a feminizmus irányába -erre itt ez a film, amit 1992-ben mutattak be, és az 1940-es évek női baseball-ligájáról szól, azaz hogy hogyan főzte le a női nem a férfiakat a saját sportágukban. úgyhogy most itt ülök összezavarodva a monitorom előtt: lehet hogy az erős nők mindig is köztünk voltak...? az a jó, hogy nyugodtan dobhatok a kritikám elején egy ilyen balos-liberálisan csavart labdát, mert a film is félkomolyan vette csak az üzenetét, hiszen bár bemutatta, hogy a nőket csak mosogatórongynak vagy szexuális tárgynak nézték akkoriban is, de azért ki-kikacsintottak az alkotók a nézőkre. mondjuk úgy, hogy mit ahogy a hősnőik is bevállalták a comb-középig érő szoknyákat, úgy a film hangulatából is árad egyfajta derűs pajkosság. és valószínűleg ez a pozitív életérzés mondatja ki velem itt egyből az elején azt, hogy inspirálónak érzem, hogy a nagyokat ütő csajok meggyőzték a közönségüket arról, hogy el kell fogadniuk azt, hogy nőként futnak fel a baseball-gyémántba, úgy nekünk, modern embereknek is eljöhet az a pillanat, amikor eltűnnek az internetes fórumokról a konzervatív fehér kölykök, akik azért sírnak, mert egyre nagyobb a női reprezentáció a kultúrában... a film modern-kori nyitánya tökéletesen belövi a készítés korszakát, a ’80-as/’90-es évek fordulójának színvilága és pop-zenéje csapja homlokon azokat, akik megélték ezt a korszakot, de ez a keret eléggé vékony, és a közötte lévő igazi történetnél már nem érződik ez, megelevenedik a vászon a háborús háttérország ezernyi kis részlet segítségével... nem tudom, hogy volt-e egy konkrét alkotás, ami lefektette a csapat-sport-filmek alapjait, de az biztos, hogy ennek a filmnek a dramaturgiája sem tér jelentősen az ismert panelektől, jönnek a vidéki senkik a nagyvárosba, ahol összeáll a szedett-vedett válogatott, majd néhány döccenő után beindul a szekér, egy nagy-montázzsal csiklandozzák a nézők lelkét, majd a hegytetőről gyors ütemben elindulunk lefelé a lejtőn, hogy aztán a nagy döntő kapuján begurulva keserédes legyen a pezsgőbontás a célszalag átvágása után... kétségtelen, hogy jól használható, erős váz ez, a lényeg úgyis mindig az, hogy miként tudják ezt felöltöztetni egyedien az írók, és itt arra helyezték a hangsúlyt, hogy egy csapat színpatikus és/vagy bohókás karaktert aggassanak a vázra... mindegyik hölgy hamar megkapta a maga jellemzőit, hogy emlékezzünk rájuk, amikor hozzájuk kerül a labda, de persze a geena davis és lori petty által játszott testvér-páros adja a film érzelmi középpontját, a többiek inkább csak színesítik a palettát (lásd a nagyhangú rosie o’donnell-t, vagy a folyton tüzelő madonnát, akit szerintem azért bátorság volt ekkoriban beválogatni egy családi filmre, hiszen abban a korszakban vagyunk, amikor mindenki a meztelen testét csámcsogott a sex című könyvbe miatt, de a blonde ambition turné is kellően lucskos volt ahhoz, hogy minden férfit beindítson)... ahhoz képest, hogy tom hanks neve szerepel a plakát legtetején, az első félórában a hiányával tüntetett, aztán meg kellett egy bő húsz perc, mire szimpatizálni kezdtünk az alkoholista fejével, de aztán szépen helyrehozták, tomhanks-esítették a végére a karakterét... abból is látszik, hogy ez egy családi produkció volt, hogy penny marshall a férjurát, az egyébként szintén direktorként dolgozó garry-t is beválogatta a filmbe, mint gazdag csoki-mágnást. de egyébként is azt gondolom, hogy ez egy lusta szombat délutáni közös kikapcsolódásra termet film, apu megkapja a baseball-t és a sport-filmes toposzokat, anyu titokban repked, ahogy átjárja az egészséges feminizmus, a lurkók meg maximum látnak egy-két kivillanó bugyit, más kár nem érheti őket... (hans zimmer csak ritkán engedte ki a védjegyszerű bombasztikusságát a score-nál, jó ízléssel alkalmazkodott inkább a ’40-es évek korszelleméhez.) [*07.24.]

(2020) (r.: David Fincher)

tinédzserként láttam az hbo-n az rko 281 című filmet, ami az aranypolgár elkészítéséről szólt, és annak ellenére tetszett, hogy nem sokat tudtam az alapműről, mégis be tudott szippantani a régi filmkészítés varázsa, és orson welles kitartása, amivel kikényszerítette ezt a filmet az akkori stúdiórendszerből. hasonlót vártam a mank-tól is, hiszen mindenhol úgy harangozták be, hogy ez is az aranypolgár készítésének háttér-eseményei mögé ássa le magát -de miért is gondoltam naivan, hogy david fincher egy hagyományos önéletrajzi filmet fog nekünk készíteni...? ugyanis őt, valamint a forgatókönyvet jegyző néhai édesapját nem érdeklik a tényleges felvételek, nem kapunk egy hagyományos ívet az első nehézségektől a premier eufóriájáig, még csak nem is a 24 éves csodagyerek orson welles a film főszereplője -hanem egy nehéz természetű negyvenes alkoholista, aki hollywood egyik háttérmunkása volt, egy ellentmondásos figura, aki egyfelől érdekes, hiszen bennfentes körökben mozgott, másrészről viszont a film szerkezete nagyon lekorlátozza őt, nagyon sok időt töltünk vele egy korszakában, amikor nem jó érzés a közelében lenni... és akkor bele is csaphatok a film legnagyobb problémájába: hogy miért is egy gondosan megmunkált hideg fém-darabra emlékeztet leginkább az utóíze... mert úgy tűnik, mintha david fincher-t leginkább a technikai részletek érdekelték volna, a mai trükköket felhasználva akarta imitálni a harmincas-negyvenes évek filmjeinek világát, és úgy gondolom, hogy nem csak azért, hogy hangulatilag oda lehessen tenni ezt a filmet az aranypolgár mellé, hanem mert tudjuk róla, hogy egy mániákus zseni, akinek mindig a falig el kell tolnia az ötleteit. ezért nem érhette be annyival, hogy fekete-fehér a kép, ugyanúgy játszania kellett a fényekkel és az objektívek fókuszával is, mint ahogy egykor kísérleteztek ezekkel a korabeli operatőrök, a külső jeleneteknek és díszleteknek egyfajta műség érzetet adott, a hang olyan furán visszhangzott, hogy először azt hittem, hogy valami baja történt az 5.1-es technikámnak, sőt, még a ’ciginyomokról’ sem felejtkezett el, amik a megfelelő időben villantak fel a jobb felső sarokban (húsz évvel azután, hogy brad pitt-el elmagyaráztatta a harcosok klubjában, hogy mit is jelentenek ezek a jelek). és ezeket a törekvéseket mind elismeri az ember, filmszakmai szempontból értékeli, mint érdekességet, de egy két órás film élvezetéhez kevesek az ilyen gimmick-ek... kellenének karakterek, akiket szívesen követünk, akik felé nézőként kialakulnak bennünk valamilyen érzelmi rezonanciák, de a film jelen-idejében mr.mankiewicz erre nem alkalmas, le van korlátozva a sivatagi házban, amikor viszont megéled a film a flashback-jeiben, akkor meg hiányzik az igazi tudásunk, hogy felismerjünk minden korabeli valós szereplőt, az ő viszony-rendszerüket, vagy mondjuk a hollywood-i stúdiórendszer visszásságait. és én még előnyben voltam a nézők többségéhez képest, mert tudom ki volt louis b. mayer, david o. selznick, irving thalberg, vagy maga william randolph hearst, de nekem is oda kellett figyelnem, amikor kiléptünk az mgm stúdió falain kívülre, a partik forgatagában felbukkanó random arcokra... egy-két elmés párbeszéd miatt viszont mindenképp tudom értékelni a forgatókönyvet, például az első hearst partin kifejezetten tetszett, ahogy a nácikról és a kommunistákról ütköztették a véleményüket... én elhiszem, hogy david fincher-nek ez egy szerelem-projektje volt, hiszen éveken át küzdött azért, hogy az apja munkáját vászonra vihesse, és azt is gondolom, hogy nagyon gondosan elmerült a korszakba, hogy minél hitelesebben tudja mímelni azt, de mégsem érzem azt, hogy a bennfenteskedéseivel és önimádatával hozzám akart volna szólni egy pillanatig is... (érdekes hallani trent reznor és atticus ross zenei evolúcióját, nem csak a nine inch nails-ból kiindulva, de a korábbi zörej-zenés film-score-jaik alapján sem néztem volna ki belőlük, hogy ilyen klasszikus hollywood-i muzsikát is képesek komponálni. valahol mélyen ott lapult a lelkükben egy kis darab bernard herrmann. csodás!) [*03.28.]

(2020) (r.: Shaka King)

a február a fekete történelem hónapja az egyesült államokban, ilyenkor mindig több figyelem irányul az ország második legnagyobb kisebbségére (ha valaki nem figyelné az etnikai adatokat, a spanyol-ajkúak átvették az első helyet) -bár az a baj, hogy nem kell ahhoz egy mesterségesen kiemelt hónap, hogy az ember innen európából is azt érezze, hogy mit sem ér az amerikai oktatás, ha a történelem-tanításról van szó, hiszen ugyanazon társadalmi problémák körül járnak körbe-és-körbe már évtizedek/évszázadok óta. ehhez csak elég megnézni azt, hogy hányszor lőnek le feketéket a rendőrök mondvacsinált indokkal, hányszor kell felvonulniuk az egyre radikalizálódó tömegeknek, hogy valaki esetleg meghallja a hangjukat. mintha semmivé lennének azok az áldozatok, amiket a forró hatvanas években hoztak már az elődeik... persze nálunk nem tananyag a polgárjogi mozgalmak históriája, úgyhogy nekem is csak halvány ismereteim vannak a fekete párducokról, ismerem a kézjelüket meg a barett-sapkájukat, de sajnos fred hampton-ról is csak idén hallottam először, amikor mellékszereplőként feltűnt a chicago-i hetek tárgyalásán. de sosem késő feltérképezni a kínzó fehér foltokat, a hatvanas évek úgyis a gyengéim -csak az a kár, hogy idegesen reagálok, ha társadalmi igazságtalanságot látok, még akkor is, ha csak dramaturgizált formában öntik elém... de mielőtt bárki is elmenekülne, mert azt hiszi, hogy most majd hosszasan fogok fröcsögni, hogy a ’fehérek rosszak’, akkor maradjon csak nyugodtan a monitor előtt, mert ahogy a film sem kezeli feketén-fehéren a szituációi többségét, úgy mindenkinek előítélet nélkül kéne hozzáállnia egy ilyen filmhez is... mert bár a film rendezője afroamerikai, mégsem az volt a célja, hogy az égbe emelje a fekete párducokat, eleve nem is a később mártírrá váló hampton-t választotta nézőpont-karakteréül, hanem azt az embert, aki elárulta őt. így máris árnyalódik a kép, mert mi nézők is hadilábon állunk azzal, hogy mit gondoljuk arról, aki piti bűnözőből lett az fbi csicskája, aki némi pénz reményében odadobta a társait a puskák kereszttüzébe, ugyanakkor a kényszerpályája ellenére ő maga is hitt abban, amiért a párducok a harcot indították (lakeith stanfield szokás szerint magabiztosan hozta a karaktere kettősségét). de maga chairman hampton sem mondható egy tökéletes idolnak -a címbéli messiás találó kifejezés rá olyan szempontból, hogy a karizmájával ugyanúgy fel tudja tüzelni a hallgatóságát, mint ahogy jézus teszi azt a róla szóló művekben, ugyanakkor magával tudják ragadni a nagy szavak és az elvont eszmék, és néha nem tűnik fel neki, hogy olyan messzire megy a prédikációival, ahová ő maga sem menne el teljes szívvel (lásd: az lenne a legnagyobb kielégülés, ha megölnénk minden zsarut; vagy: forradalmi halált kell halni, különben nincs értelme élni) (david kaluuya elemi erővel adja át magát a szerepnek). ugyanakkor jó látni, hogy hiába tartják a párducokat a baloldali mozgalmak legradikálisabb szárnyának, akik fegyverrel a kezükben képzelték el a társadalmi egyenlőség kivívását, azért a békés időszakban rengeteget tettek a közösségükért, és képesek voltak arra, hogy össznemzeti társadalmi összefogást kezdeményezzenek, és sikerült is összehozni a szivárvány-koalíciót a latinókkal és az elszegényedett fehérekkel. nem véletlen, hogy maó-val meg che gueverával példálóztak, úgy tekintettek a külföldi balos próbálkozásokra, mint mintaképre. és szerintem ez volt a veszélyesebb szálka az fbi és annak vezetője j.edgar hoover szemében, nem az, hogy fegyverkező négerek voltak... úgyhogy igen, bár a fekete közösség komplexen van ábrázolva, a karhatalmi erőket nem kímélte a forgatókönyv, keménykedő konfliktus-fokozó minden fbi-os és utcai rendőr -bár legalább így a ’fehér megmentő’ típus-karakterét kihagyták a képből... de persze nem várhatunk el teljes pártatlanságot, és gyaníthatóan nem is annyira torzító a kép, mint ahogy azt néhányan szeretnék beállítani, de bizony kellenek az ilyen ökölcsapások, hogy aztán beszélni tudjunk a témáról. mert ki kéne végre már ezt beszélni. meg kéne tudnunk végre oldani... fontos film, ami szép fényképezéssel és erős alakításokkal van felvértezve, belém is mart egy párszor, amikor az arcomba tolta az igazságtalanságokat, a hivatalos hatóságok arcátlanságait, csak egy pici plusz kellett volna még, hogy a témája krémjének egyik ékkövévé váljék. de nem tudnám megmondani, hogy mi az az összetevő, ami ahhoz kellett volna, hogy még jobban magával ragadjon... [*02.27.]

(A chicagói 7-ek tárgyalása) (2020) (r.: Aaron Sorkin)

2,5 millió amerikai katona, 58000 halott, 153 ezer sebesült -egy értelmetlen háborúban, messze az anya-országtól, az egyébként is forrongó társadalmi változások indikátoraként robbantva a feszültséget... a vietnámi háború a mai napig sötét árnyékot vet az egyesült államokra, annyira, hogy a huszonegyedik században is lehet még a vászonra vinni olyan történeteket, amik szorosan kapcsolódnak az akkori nyomasztó eseményekhez -még akkor is, ha nem a dzsungelben folyik a harc a feszült két órás játékidő alatt, hanem egy tárgyalóteremben... de az emberi igazságtalanságról szóló tanmesék sosem fognak elavulni, mert nem úgy tűnik, mintha a társadalmunk akarni tanulna a hibáiból, így az egykori események tükrén át lehet reflektálni a jelenben zajló folyamatokra is... a hatvanas évek különösen jó táptalaj ehhez, mert ekkor ébredt tudatára egy nemzedék, hogy hazugságba ringatták két évtizeden át, ekkor találták meg a hangjukat az évszázadok óta elnyomásban tartott kisebbségek, és ekkor élte a fénykorát az a naiv nézet, hogy az erőszakot meg lehet fékezni, hogy lehet békében élni egymással és a természettel... nem véletlen, hogy az elhíresült chicago-i tárgyalás vádlottjai is pont ezekből a csoportokból kerültek ki, frusztrált fiatalok és feketék lettek pellengérre állítva egy csapat hippivel az oldalukon. és miért? mert a hatalom meg akarta mutatni, hogy kordában tudja tartani a felszín alatt fortyogó indulatokat? vagy azért, mert az új igazságügyi miniszternek ráléptek a kislábujjára...? pedig elég nyilvánvaló, hogy ezek a srácok nem akartak rosszat, csak elegük volt abból, hogy a kortársaik nevét sorolják a tévében, mint a háború legújabb áldozatai, nem akartak többé félni amiatt, hogy mikor húzzák ki a születésnapjukat a sorozási lottón, vagy csak szabadon akartak élni, nem pedig egy olyan államban, ahol rendőrkordon mögé vonják a demokráciát, ahol az első hangos szóra repülnek a könnygáz-gránátok és fejre céloznak a gumibottal a karhatalom kutyái... aaron sorkin nem hazudtolta meg önmagát ezúttal sem, hiteles és természetes párbeszédekkel tűzdelte meg az életrajzi művét, teret adott a színészeinek a kiteljesedésre -és közben egy ütvefúró finomságával nyomta le a torkunkon a tanulságait... azért azt merészség lenne állítani, hogy megreformálta a tárgyalótermi dráma műfaját, de én bírom sorkin-ban, hogy az életrajzi műveiben mindig a lényegre szorítkozik, és megtalálja azt a dramaturgiai formulát, ami megfelelően diktálja a tempót a jeleneteknek (lásd mondjuk a jobs három előadásos szerkezetét). itt most egy gyors vágással megismertük a különböző háttérből érkező szereplőket, majd egyből a tárgyaláson találtuk magunkat, ahonnan csak akkor vágtunk vissza ’68 forró nyarára, amikor arra szükség volt, és így sikerült elérni, hogy az események legdrámaibb pontja a finálé elé essen, ami után igazán fel tud emelni az erkölcsi győzelem magasra csapó hulláma... lehetne azt mondani, hogy a frank langella által utálatosan játszott hoffman bíró ábrázolásmódja túlságosan elfogult, de ennyi kompenzáció mindenképp járt az emberi igazságérzetnek, miután maga a bíró is a maga elfogult és bigott módján őrjöngte végig a tárgyalás 150 napját... de azt sem mondhatjuk, hogy szenteknek állítaná be a film a heteket/nyolcakat, mindenkinek át kellett lépnie a saját határait a megterhelő próbatétel alatt, a merev politikus aspiráns srácból mártír lesz, a cserkészből lett békeharcosnál elszakad a cérna, a füves hippiről meg kiderül, hogy ő a legintelligensebb az egész teremben... de tisztelettel bánik a szövegkönyv a jog két oldalán állókkal is, mark rylance ismét egy érzékeny karakterrel ajándékoz meg minket, joseph gordon-levitt ügyészénél meg végig lehetett érezni, hogy nem szívből áll bele ebbe a politikai komédiába, az erkölcsi mutatója a jó irányba lendül ki, és ember tud maradni egy korrupt rendszerben is... időről-időre rá szoktam eszmélni, hogy közel állnak hozzám a tárgyalótermi jogi drámák (a ’tiltakozom! elutasítva’ filmek, ahogy én hívom őket), és még akkor is nagyszerűen tudok rajtuk szórakozni, ha a filmben látott igazságtalanságoktól folyamatosan ökölbe van szorítva a kezem. mondjuk ehhez nem árt egy aaron sorkin kaliberű nagyágyú, aki szórakoztató módon tudja becsatornázni a filmjébe ezeket az égbekiálltó igazságtalanságokat. (hmm, leírtam több mint 4000 karaktert, és nem jutott hely annak, hogy eddie redmayne-t még sosem láttam ilyen visszafogottnak, ahogy sasha baron cohen-nek is ez volt a legérettebb szerepe, amihez eddig szerencsém volt nála.) [*01.30.]

(A két pápa) (2019) (r.: Fernando Meirelles)

katolikusnak neveltek, ám a hit misztériuma sosem tudott megérinteni, így örömmel vettem, amikor a bérmálkozás után fokozatosan elhagyhattam a templomba járást, felszabadítva ezzel a vasárnap délelőttjeimet. hinni már régóta nem hiszek, de azért figyelemmel követem a katolikus egyház válság-folyamatát, a változásra képtelen dogmatikus attitűdjét, és az életemben bekövetkezett mindkét pápa-választásnál szurkoltam annak, hogy végre valami radikális lépésre szánják el magukat a bíborosok. így csalódott voltam, amikor az ultra-konzervatívnak tűnő benedek vette át róma püspöke címet, és bizakodtam, amikor a nép egyszerű gyermekének tűnő ferenc lett az utódja -az már egy más kérdés, hogy az ő vezetése alatt sem látszik az a progresszió, amire nagy szüksége lenne a megkövült egyháznak ahhoz, hogy fennmaradjon... régóta húzom már ennek a filmnek a megtekintését, nem mindig tudok ráhangolódni a párbeszéd-centrikus alkotásokra, de most a húsvéti időszak előhozta belőlem a kíváncsiságot, és kiderült, hogy nyugodtan megnézhettem volna korábban is, mert fernando meirelles rendező értő módon nyúlt az eredeti színdarabhoz, és megtöltötte élettel a száraznak tűnő vallás-filozófiai elmélkedéseket... persze ehhez kellett neki két veterán színész is, akik teljes beleéléssel hozták a különbözőségekre épülő karaktereiket, és kellettek a színes kitekintések a komorabb beszélgetések közé, az ötletes zenei választások, hogy végig élvezetes legyen a két órás játékidő (azért a brazil direktor minden döntésével nem értettem egyet, például zavarónak tűnt a kézikamera használata bizonyos jelenetekben, mintha extra feszültséget akart volna generálni a kamera-rángatással, feleslegesen)... bár a két pápa cím egyenlő erőviszonyokat feltételez, ez sokkal inkább ferenc filmje, mint benedeké, és nem csak azért, mert sokkal emberibbnek és szerethetőbbnek mutatja be az elején az argentin bíborost a film, hanem mert ő kap csak részletes hátteret a bőséges flashback-jelenetével, az ő karakterét sikerült igazán árnyalni a múltja sötét foltjaival, míg német társa náci múltja homályban marad -ez nem tudom, hogy abból ered, hogy egy dél-amerikai rendező vette gondozó kezei közé az alapanyagot, így határozottabb nézőpontot tudott képviselni a katonai junta bűneivel kapcsolatban, vagy csak nem akartak mély sebeket feltépni a világháború behozásával, nem tudom (bár az is gyanús, hogy benedek gyónásánál elmossák a hangot, így a pedofil ügyek eltussolása sem tud annyira belemarni a lelkünkbe, mint kéne)... bár az elején még abszolút ferenc pártján állsz nézőként, azért a végére ügyesen közelítették egymáshoz a feleket, kicsit megérted a konzervatívabbnak tűnő ellenfelét is a végére. kompromisszum és változás, üzeni a film, és mi nézőként helyeslően bólogatunk a kanapén. még akkor is, ha tudjuk, hogy nem egy realista történettel lettünk gazdagabbak, hanem csak egy ügyes drámaíró inspirációjával, amit egy elképzelt (és idealista) valóság ihletett... (××04.10.)

(Az aszfalt királyai) (2019) (r.: James Mangold)

mikor kijöttek a kritikák ehhez a filmhez, akkor hallottam életemben először azt a kifejezést, hogy ’apu-mozi’ -most, hogy már én is túl vagyok a megtekintésen, már pontosan értem, hogy mire gondoltak az újságírók ezzel... mert ez egy igazi régi-vágású férfias film, ahol kérlelhetetlen fickók tesznek meg mindent a céljaik elérése érdekében, és közben nem félnek bekoszolni a kezüket, és széles mosollyal a szájuk szegletében szívják be az égett gumi szagát. pont az a film, ami elé le tudjuk ültetni az édesapánkat, aki szívesen nézi egy letűnt kor macsóságát, élvezi a motorok zúgását, és egy percig sem panaszkodik amiatt, hogy minden kanyart levágva, túl egyenes vonalban halad előre a maga tempójában a film... és persze van olyan, amikor nekünk ifjabbaknak is tud működni egy ilyen retro-film, és én is tök jól elvoltam vele, de igazság szerint nagyon kevés olyan pluszt tudott adni, ami miatt azt mondanám, hogy értem, hogy miért választották be ezt a filmet az oscar-nal is a legjobb kilenc közé... mert a dramaturgiája pontosan ugyanazokból a panelekből építkezik, mint amiket az elmúlt évtizedekben számtalanszor felhasználtak már -azzal a különbséggel, hogy nem építettek fel egy markáns ellenfelet, aki ellen azt érzed nézőként, hogy a hőseid jogosan veszik fel a harcot. mert bizony a címben szereplő ferrari teljesen súlytalan a filmben, sőt, egy kicsit bohócot is csinálnak belőlük, ahogy bedőlnek a shelby-féle pszichológiai hadviselésnek (ráadásul még a végjátékból is túl hamar kiszállnak a nagy verseny során). és ha nincs megfelelő ellenfél, akkor nincs igazi tét sem, hiányzik a filmből a kellő feszültség. oké, negatív szereplő így is van, de az aktatologató al-igazgató annyira egydimenziósan tesz keresztbe a srácoknak, hogy egy idő után már nem lehet komolyan venni... igazából a szépen felvett versenyekből is hiányzott az igazi tűz, mert mindig lehetett érezni, hogy mikor sikerül majd túllépni a problémákon, és robog be majd az autó (és ken miles) a siker kapuján (oké, a legvégét azért meg merték mártani egy kis keserűségbe, ezért mindenképp jár a tisztelet az alkotók felé)... ha már nincs igazi tét és feszültség, nincsenek izgalmas, többrétegű karakterek, akiknek úgy igazán tudnál szurkolni, legalább vannak tehetséges színészek, akiket élvezet nézni a vásznon. a leghálásabb szerep persze christian bale-nek jutott, aki ki is aknázza a durvább személyiségben rejlő finomságokat. akiknek viszont nagyon megörültem, hogy végre nagy filmben láthatom, az tracy letts, és caitriona balfe (utóbbiról tudvalevő, hogy az outlander miatt erősen a szívem csücskében lakik, és itt is elmondhatom, mint minden sorozat-kritikámban, hogy nálam jól tud működni, amikor előszedi a kiakadós/sírós hangját, amivel azt gyanítom, hogy többeket is el tud idegeníteni (plusz látványosan nagyon jól állt neki a hatvanas évek))... igazából annyira ’korrekt’ a film, hogy nem igazán lehet mélyen elemezni, egy nem túl meglepő autós életrajzi dráma, amit jól néz ki, beváltja azt, amit vállal, de a végefőcím után azt érzed, hogy nem mozgatott meg benned semmit sem... (××01.29.)

(Az ír) (2019) (r.: Martin Scorsese)

a filmek és sorozatok romantikussá tették nekünk a gengszter-létet, elérték, hogy kötődni tudjunk a morálisan megkérdőjelezhető tetteket végrehajtó antihősökhöz, élvezettel faltuk a kalandos törvénytelen életútjukat -még akkor is, ha tudtuk, hogy elkerülhetetlenül a bukás felé haladnak az ilyen történetek (ami azért kell, hogy helyrebillentse a bennünk lévő iránytűt is). és bátran kijelenthetjük, hogy a legszórakoztatóbb filmeket az alvilágról martin scorsese rendezte. évtizedekkel ezelőtt... ám kedvenc gyors-beszédű olasz mesterünk az utóbbi időben eltávolodott a kedvenc témájától (vagy más köntösbe csomagolta a bűn-filmeket, kamáslit húzott rájuk (gangs of new york), vagy pezsgővel locsolta őket (wolf of wall street)), de most újra akadt egy olyan gengszter-eposz alapanyag, aminél azt érezte, hogy érdemes érte küzdenie, még akkor is, ha a megvalósításhoz egy komolyabb összegért le kell feküdnie egy streaming-szolgáltatónak... 70 éven felül már nem olyan vitális az ember, mint ereje teljében, ráadásul az évek során felhalmozódott bölcsesség által tudja azt is, hogy nem érdemes feleslegesen ugrálni, ezért scorsese is elhagyta a korábbi filmjeire jellemző őrült pörgést, és öregurasan sztorizza végig ezt a filmet, rétegeli az idősíkjait, hosszan kitartja a jeleneteit, végtelenbe nyújtja a párbeszédeit -öregurasra veszi tempót, nem vágja le a sallangokat, és ezzel kicsit próbára teszi azok türelmét, akik képesek voltak fáradtan nekiugrani ennek a monstre három-és-fél órának... és nem is arról van szó, hogy bármikor is unalomba fulladna a film, egyszerűen csak sokkal szerethetőbb volt, amikor még szőnyegbombázta az érzékeinket a goodfellas és a casino idején, amikor még fel tudta pumpálni az adrenalint az ereinkbe. sokkal nehezebb szeretni ezt a hideg távolságtartást... a főszereplő-választásánál is ugyanezt érzem, frank sheeran egy végrehajtó ember, aki kérdés nélkül követi a parancsot, aki az egyszerű melós-létből emelkedett ki, de korántsem mászott a csúcsra, igaz, fontos emberek közelében forgott, de attól igencsak messze volt, hogy az alvilág királyának nevezzük. igazából nem is tudni, hogy ki van a tápláléklánc csúcsán, bár lehet hogy elég annyit tudni, hogy olyanok, akikkel nem ildomos ujjat húzni... de hát ez eleve egy ilyen világ, tele van kíméletlen férfiakkal, és a címszereplőnk is szenvtelen arccal követi el az összes gyilkosságát. de igazából itt még azok is agresszívak, akiknek közvetlenül nem tapad vér a kezükhöz -mert nem nyíltan dörgölőznek a gengszter-világhoz, csak a háttérben tartózkodó kétes alakokra támaszkodnak, hogy a saját hatalmi és gazdasági erejüknek alapot adjanak. ilyen figura volt jimmy hoffa is, a hírhedt szakszervezetis, aki magával hozza a filmbe a nagypolitikát is (még azt is pedzegetik az alkotók, hogy az alvilág állt a kennedy-gyilkosság hátterében, mert jfk a lábukra lépett azzal, hogy levette a pórázt az államügyész testvéréről)... de a történelem egyébként is ott hömpölyög a történetek mögött, sokszor bizonyos sarokpontok alapján tudjuk betájolni, hogy mikor is járunk, mert nincsenek évszám-inzertek, és a karakterek kinézetéről sem lehet mindig eldönteni, hogy mennyi időt ugrottunk át. és akkor most értünk el az egyik legkényesebb ponthoz -az arc-fiatalításhoz... hiába fejlődik a technika, az emberi agyat még mindig nagyon nehéz átverni egy ilyen illúzióval, valahogy érezzük, hogy nem stimmel valami, főleg a szemek környéke kritikus pont (ezen mondjuk itt az sem segített, hogy robert deniro természetellenesen kék kontaktlencséket kapott) -és meglepő módon egész jól működtek azok a visszaemlékezős jelenetek, amikben erősebben használták ezt a technikát, nem éreztem azt, hogy kidobnának a film nézéséből a digitálisan megváltoztatott vonások... de érthető, hogy a nagy öregek nem akartak csak a végjátéknál bekapcsolódni, azt gondolhatták, hogy csorbul a karakterek útja, ha egy színész-váltást kell átélnie a nézőnek középtájon, nem lett volna az igazi, ha valaki csak mímeli a deniro-s manírokat, ha más is olyan intenzitással üvöltözik, mint al pacino (joe pesci eleve egy kicsit idősebb karakterként érkezett a sztoriba, így rajta talán kevesebbet kellett dolgoznia az utómunka-csapatnak -nála inkább az volt a feltűnő, hogy mennyivel másabb karaktert játszik, mint amit rá szoktak osztani, visszafojtotta a harsányságát, de pont ettől a visszafogottságtól vált igazán fenyegetővé minden nézése, és vált számomra a film legnagyobb meglepetésévé)... szerencsére azért az ifjabb arcok is megkaphatták a maguk pillanatait, igazán masszív szereplő-gárdát sikerült összepakolni, sorba álltak a szerepekért olyanok, akik meg szoktak fordulni az ilyen típusú történetekben (stephen graham, bobby cannavale, ray romano, jack huston), jöttek a tévék irányából is tehetségek (anna paquin, jesse plemons, domenick lombardozzi, aleksa palladino), és általánosan elmondható, hogy még a ’kétperces/hárommondatos’ szerepekre is régi ismerősöket hívott be scorsese (mondjuk harvey keitel-t)... szóval minden adott volt, hogy leboruljak a 77 éves mester lába előtt, itt egy epikusan hömpölygő sztori, egy gondosan kimunkált látvány-világ, finoman adagolta a scorsese-izmusokat (pl. a folyosókon suhanó kamerákat, a vicces inzerteket), de mégis végig kívülálló maradtam, csak tiszteletet éreztem, szeretetet nem... a film utolsó fél órája azért így is meg tudott pendülni benne is, amikor végleg leomlott a gengszter-világ romantikája, és az elmúlás kegyetlen valóságát láthattuk egy olyan ember szemén át, aki a tetteivel elidegenítette magától a szeretteit, akinek számot kell vetnie élete utolsó napjaiban azzal, hogy miként is élt, és tett tönkre maga körül minden kapcsolatot... (×12.03.)

(A nevem Dolemite) (2019) (r.: Craig Brewer)

inspiráló látni, ha vannak emberek, akik képtelenek feladni -főleg egy olyan, magát alkotónak tartó személynek, mint amilyen én is vagyok, aki az első bukkanónál azonnal bedobja a törölközőt. és nem tudom, hogy mennyire tanulható ez a mentalitás, hogy nézed az álmaidat a horizonton, és mész csak egyre előre, és sosem hagyod magad eltéríteni -jó lenne magamba szívni ezt a tudást. mint ahogy jó nézni egy embert, aki pontosan így élte az életét... mert lehet hogy nem ő volt a legtehetségesebb fickó a környéken, lehet hogy a várakozás évei alatt pocakot növesztett, lehet hogy egy másik személyiség bőrébe kellett bújnia, hogy felfigyeljenek rá végre az emberek, de a siker-éhsége olyan mértékű volt, hogy be kellett következnie az áttörésnek az életében... ennek a siker-éhségnek a hátterét nem nagyon kapargattuk a filmben, csak apróbb utalásokat kaptunk a drámai gyerekkorra, de az egész film alatt próbálták az alkotók mellőzni a nagyobb bukkanókat vagy akár a mélyebb szociológiai megfejtéseket. oké, vannak hajléktalanok és drogosok a környéken, de nem nyomasztó a jelenlétük, részt vállalnak ők is a humorból, ami meg az életrajzi filmek érzelmi mélypontjait illeti, mindig csak rövid időre támadtak gondjai a karaktereknek, hamar visszaültek a lóra, ezáltal lett ez a film az év feelgood mozija. pont olyan szórakoztató és szexi és funky, mint amilyennek a filmeket rudy ray moore is elképzelte... az írók, scott alexander és larry karaszewski nagyon érzik ezeket az underdog sztorikat, nem véletlenül tartom őket a szívemben már a kilencvenes évek óta, úgy tudnak tűpontosan bemutatni egy valós személyt (és vele egy kulturális kört), hogy mindig maximálisan szórakoztató a végeredmény. és biztos vagyok benne, hogy az ő szövegkönyvük az egyik (fő) oka annak, hogy a filmjeik főszereplői ilyen kimagasló teljesítményt nyújtanak (lásd: woody harrelson, mint larry flynt, jim carry, mint andy kaufman és johnny depp, mint ed wood) -és eddie murphy is tündököl, hatalmas visszatérése ez a millió dolláros mosolynak (de a többiek is nagyon szerethetőek voltak, wesley snipes-ról meg kiderült, hogy egy komikus állat)... biztos még jobban értékeltem volna a filmet, ha ismerem az eredeti dolemite-ot, de így is piszok szórakoztató volt nézni, ahogy újra-kreálták egy legendásan amatőr ám mégis legendás film botcsinálta jeleneteit. és szívesen csapódtam a karakterekhez erre a két órára, feltöltődtem a pozitív energiáikkal, és elraktároztam azt az inspirációt, amit kaptam tőlük... (×11.24.)

(Volt egyszer egy... Hollywood) (2019) (r.: Quentin Tarantino)

(értelmetlennek érzem kerülgetni a forró kásás bödönöket, úgyhogy csak óvatosan az olvasással!) emlékeztek a ’brian élete’ nyitójelenetére, amikor a három királyok rossz barlangba mentek be, és jézus helyett brian-nek akarták adni az ajándékokat? azt hiszem tarantino-t megihlette ez az abszurd ötlet... miután kilebegtem a kult-mester kilencedik filmjéről, hirtelen összeállt a kép, tudtam, hogy mi az a momentum, amin keresztül a legjobban megfogható az egykor még az erőszak éltetésével vádolt rendező változása -most jobbá akarja tenni a világot. meg akarja büntetni a gonoszokat, és igazságot akar szolgáltatni az ártatlanul szenvedőknek. ezért csinált ementáli sajtot hitler-ből és a mocskos náci vezérkarából, ezért mészárolhatott le nála egy fekete ember egy alávaló rabszolgatartót. és ezért teszi most nevetségessé a manson-szektát is, és adja meg sharon tate-nek azt a boldog életet, amit megérdemelt volna. mert megteheti, hogy játszik a történelemmel, és akkor miért ne varázsolná mese-szerűbbé a vásznon a valóságot? és a hatvanas évek végi forrongó változásában van is mit szebbé tenni... az idei ötvenedik évfordulók kapcsán különösen feltűnő, hogy milyen mozgalmas év volt 1969, egyszerre felemelő és megrázó lehetett megélni akkoriban a holdra-szállást, woodstock-ot, manson-ék ámokfutását és az altamont-i rolling stones koncert drámáját. és mindeközben amerika egyre mélyebbre süllyedt a vietnámi háborúba is. azt sem lehetett könnyű feldolgozni kortársként, ahogy megváltozott a kultúra és a társadalom is, elveszett az ártatlanság, a virágokkal tüntető hippikből gyilkosok lettek, a táncdalok helyére radikálisabb dallamok érkeztek, és már a küszöbön toporogtak az új-hollywood-i fenegyerekek, hogy lebontsák a megkövült intézmény-rendszert. fiatalként még pezsdítő lehet benne lenni egy ilyen forradalmi hevületben, öreg dinoszauruszként viszont már kínszenvedés megélni. és tarantino egyik célja pont az volt, hogy ezt a kimúlást megmutassa... ahhoz hogy egy korszakot megidézzenek a vásznon csak egy maréknyi tehetséges ember kell, akik gondosan le tudják utánozni az adott miliőt azzal tökéletesen hihető kellékeket és kosztümöket gyártanak. ám egy tarantino-féle megszállott alkotó nem éri be ilyen külsőségekkel, a hitelesség hajszolásában a filmje dramaturgiáját is a korszak filmjeiből veszi át -és ez a ma már avíttasnak ható, ráérős mesélős szerkezet végtelenül üdítően tud hatni a mai rohanós, ’action-action-action!’-típusú alkotások között. viszont veszélyes is, mert a felkészületlen nézőket elidegeníti a látszólagos eseménytelenség, ők már képtelenek lelassulni erre az ötven évvel ezelőtti tempóra, nincs türelmük elveszni a részletekben, nem akarják tovább gyúrni a karakter-pillanatokat sem. sajnálom őket, mert egy egyedülálló élménytől fosztatnak meg emiatt... de tarantino szerencsére nem törődik azokkal, akik most is pattogós párbeszédeket szerettek volna, vagy csak az erőszak pápáját látják benne, ő most is a saját feje után megy, baszik a trendekre és az elvárásokra. és én annak is tudok örülni, hogy még azt is elvárja a nézőjétől, hogy a megfelelő műveltségi ismeretekkel rendelkezzen. el tudom képzelni, hogy az egyszeri mozi-látogatót, aki csak a dicapcio/pitt párost látva ül be a filmre, mennyire el lehet veszve, mert qt a maga természetességével dobálja be a nagy egészbe a korszakra jellemző műfaji utalásokat (lásd az olasz trash-film termés gyöngyszemeit a spagetti-westernektől a poliziesco-ig), egy-egy jelenet erejéig beköszön steve mcqueen vagy bruce lee is a korszak ikonjai közül (de még korabeli filmek is a vászonra kerülnek, mint a leo-val felturbózott ’nagy szökés’ vagy a sharon tate közreműködésével felvett ’the wrecking crew’, amit meta módon a filmben margot robbie sharon tate-ként néz a mozi-teremben). de a legbátrabb húzása az, hogy evidensnek gondolja, hogy mindenki tisztában van a manson-gyilkosságokkal, így az avatatlanoknak felesleges kitérőknek tűnhetnek a sharon-nal töltött hosszú percek -a stáblista alatt könnyen ki lehet szúrni őket: ők azok, akik nem értik, hogy miért szipognak a többiek meghatottan, azok, akik tisztában vannak azzal, hogy mi is történt valójában 1969. augusztusában... kicsit úgy érzem, hogy a kezdetektől fogva félre volt pozícionálva a film, mert mindenki manson-t emlegette a sztori kapcsán, és azt, hogy a hírhedt tettei fontos szerepet fognak játszani a filmben, így akik arra számítottak, hogy tarantino majd kör-táncot jár majd az őrült szekta-vezér körül, azok igencsak csalódhattak. mert maga a sátáni mocsadék csak egyetlen jelenetben bukkant fel, utána meg csak a hippi-kommunája emlegette csak charlie-ként. a fenyegető árnyéka azért rajta sötétlik az alkotáson (főleg az eléggé creepy farmos jelenetben, ahol qt a rá jellemző módon emeli a feszültséget egyre fel). de nem, ez a film inkább a fikció felé billen el, mivel egy kitalált (lecsúszott alkoholista) színészről szól inkább, no meg annak hűséges fegyverhordozójáról, akik épp’ polanski-ék szomszédjában laknak, így könnyen lehet belőlük a '69-es brian, akihez a sátán küldöttjei bekopognak... és velük meg lehet ismerni hollywood összes árnyoldalát is, a kényszerű korszak-váltásokat, amikor az egykor népszerű műfajok lehanyatlanak, ahogy azokkal együtt a sztárjaik a süllyesztőben végzik, bemutatják a csillogás esendő oldalát, a kissé dadogó színészt, aki csak akkor képes hatékonyan dolgozni, ha kellően fényezik az egóját, aki kicsit ripacs, kicsit túlzás, de azért szerethető. és dicaprio parádézik a szerepben, ő is pont annyira túlzás, amennyire itt annak kell lennie. a lecsúszott kaszkadőr-haver szerepét brad pitt-re öntötték, laza és beleszarós, és végtelenül cool, bármit is csinál, akkor is az, amikor (megidézve a korszak filmjeit) végtelenül hosszú autókázásokra indul, de akkor is, amikor a háztetőn kimelegedve ledobja magáról a pólóját. sőt, még akkor is cool marad, amikor egy cuki hónaljszőrös hippilány szopás kínál fel neki a hazaútra, vagy amikor egy rakás barátságtalan arc veszi körbe egy elhagyatott western-díszletben. de még akkor is hidegvér tölti fel az ereit, amikor az életéért kell küzdenie egy csapat megszállott ellen... film-rajongóként igazi tobzódás volt ez a qt-féle bennfenteskedés, ahol nem csak forgatásokon lóghattunk egy színész karakterrel, de az is tökéletesen simult a nagy egészbe, amikor a forgatott művekből nézhettünk meg hosszú perceket. még szerencse, hogy vannak, akikből nem veszik ki érettebb korukra sem a játékosság, és tarantino pont ilyen alkotó, könnyedén játszik az elvárásainkkal és a nagyon tudatosan beszéli a film nyelvét, aminek segítségével úgy hoz nekünk kilencedjére is egy nagyon tarantino-s filmet, hogy az nem egy tipikusan tarantino-mozi, semmilyen tekintetben sem... (×08.18.)

(2019) (r.: Dexter Fletcher)

a zenész-életrajzoknál már kötelezően vesszük elő a verklit, hogy mennyire egy-kaptafára járnak mind, hogy bármilyen muzikális előadóművészről is van szó, mindig van egy hosszú bevásárló-listájuk, amit ki kell pipálni -legyen az a problémás gyerekkor, a mommy/daddy-issue, a megcsillanó tehetség, az üstökös-szerű befutás, a megingás a csúcson, a rossz barátok, a drog, alkohol és mámor tánca, a szeret-hiány, a fájdalmas zuhanás, no meg a talpra állás a legvégén. és igen, az elton john életéről szóló rocketman is pontosan ezeket a beat-eket veszi végig, mégsem forgatja a szemét az egyszeri néző, mint a legutóbbi példa, a bohemian rhapsody esetén (már csak a rendező, dexter fletcher miatt is valid a két film összehasonlítása, aki a queen filmbe beugró volt, miután brian singer köddé vált a jogosnak tűnő pedofil-vádak után). a legnagyobb különbség, hogy ez a film nem mismásol, nyakig merül a híres énekes problémáiba -a másik különbség meg az, hogy ez a film nem nyögvenyelős, hanem piszok szórakoztató... elton john egy messzemenőkig színpadias figura, akit a túlzásai miatt szeretünk, hülye szemüvegek és giccses filterek kísérték az egész pályáját, így természetesnek tűnik, hogy a filmje is ilyen könnyedén hajlik át a musical műfajába, aminek egészséges lételeme a jól működő giccs, ugye. ráadásul ezzel a revü-színházas felhanggal még a szokásos életrajzi problémák egy részét is kiküszöbölik az alkotók, ugyanis nézőként nem kérhetjük számon a történelmi hitelességet egy olyan filmen, amiben mesei módon egy kisgyerek zongorázik a medence alján és rendre komplett tánckarok tűnnek fel a semmiből, hogy aztán ők is dalra fakadjanak... heteró férfiként furcsa vonzódást érzek a musical-ek iránt, úgyhogy én kitörő lelkesedéssel üdvözöltem, hogy ilyen gyakran mondták el az érzéseiket a szereplők az áthangszerelt elton john műveken keresztül. ráadásul nálam mindig plusz pont jár azért, hogyha a színészek felvállalják a saját hangjukat, mint ahogy itt is tették. és szégyenkezésre nincs is okuk, főleg taron egerton-nál csodálkozik el az ember, hogy ennyire hatásosan végig tudta tolni az ismert dallamokat, és szerintem jó döntés volt, hogy nem akarta hangról-hangra hozni az elton élményt a hangján keresztül (sem), beletett némi sajátos ízt is. eközben a színészi játékára sem lehetett panasz, a drámai jeleneteivel szerintem simán bejelentkezett az közeljövő összes díjátadójára. de a köré pakolt pedigrés szereplő-gárda is jól működött, a lányok olvadhattak jamie bell-től és richard madden-től, mi meg röhöghettük stephen graham túlzásain... de dexter fletcher rendezőként nem csak casting-olni tud kiválóan, hanem tele van vizuális ötletekkel is, amiket aztán a vászonra is pakolt nagy lelkesen, ha kell, szó szerint elemeli a földről a hősét, vagy megállítja az időt, hogy a gyerekkori önmagával beszélhessen egy kicsit, máskor meg csak veszettül forgatja a kameráját a táncosok körül, hogy teljesen bevonjon minket ebbe az őrült buliba (az egyik kedvencem trükköm a zseblámpával karmesterkedés fénycsóvás világítása volt)... szóval ja, lehet hogy minden zenész ugyanazt az istenverte utat járta be a popzene történetében valaha, mégis vannak azok a szerencsés kevesek, akiknek a történetéhez értő kezek nyúlnak, és egyedien és baromi szórakoztatóan adaptálják azt a nagyvászonra. (azért megnéztem volna a kurva orosz cenzorok arcát, amikor meglátták, hogy mennyire meg kell csonkítaniuk a filmet ahhoz, hogy az elmaradottan bigott országukban be tudják mutatni. de ez kell, nem meghunyászkodni meg mismásolni, a film mellé egy méterest lófaszt is kell küldeni a seggükbe, hadd szenvedjenek a vágással, ha már erre van gusztusuk...) (×06.10.)

(2019) (r.: Jeff Tremaine)

valljuk be őszintén: a haj-metál egy nagy vicc volt mindig is... azok a sérók, a sminkek, a feszülős leopárd-mintás gatyák, a pózőrködés -nehéz megállni mosolygás nélkül, ha az ember a külsőségeire gondol. de a stílusban alkotók zeneileg sem akartak a kifinomult mélységekben kutakodni, inkább az agresszivitás, a gyors tempó és dallamos ének-témák kaptak hangsúlyt -ez utóbbi azért volt fontos, hogy a lányok az első sorokban két cici-mutogatás között tudják énekelni a csajozásról szóló szövegeket... mindez tökéletes lenyomata volt egy kornak, ami megszállottja volt az extrém külsőségeknek és a felszínességnek. de most tényleg nem mindegy, hogy kinek a hajára kerül a dauer, kinek a szája piroslik a rúzstól? a válltömés úgyis minden nőt férfiassá tesz... de tudjátok mit? pont ezekért működött ez a stílus, ezért volt szerethető ez az ártalmatlan őrület -de ehhez az is kellett, hogy hitelesen adták elő a színpadon a pózaikat a srácok. és bizony nem létezik a pina-metál műfaján belül hitelesebb banda, mint a kibaszott mötley crüe... bár sosem éreztem azt, hogy komolyabban el kéne merülnöm a lucskos dalaikban (ahhoz én mindig is puhapöcs voltam, hogy igazán át tudjam érezni ezt a stílus), de azért voltak dolgok, amiket tudtam a bandáról, és ennyi elég is volt, hogy érdekelni kezdjen ez az életrajzi film. és biztos voltam benne, hogy ezek a srácok nem lesznek olyan gyáva megalkuvók, mint a queen. mert ezt a filmet kókadt fasszal nem volt érdemes megcsinálni, minden hitelességet kidobtak volna a zenekari tagok az ablakon, ha szépíteni akarták volna a történteket. úgyhogy belementek, hogy a teljes spirált láthassuk, hogy ott legyen a vásznon az összes kokós kurva segge, a ködbe vesző turné-állomások, a drogos mélypontok, a szívbemarkoló valódi tragédiák, kendőzetlenül, alkohollal, vérrel és húggyal felfestve egy bizarr mementóként... persze a legtöbb sztori-beat ismerős a többi zenés életrajzból, amit valaha készítettek, ám itt a készítőknek volt annyi eszük, hogy leborították az egész filmet átható öniróniával, a négy tag narrációjával egészítették ki a látottakat, kamerába kibeszélésekkel kacsintottak ránk többször is (mint mikor azt kellett bevallani, hogy hogyan alakították át az eseményeket és a szereplőket a dramaturgia kedvéért)... és baromi szórakoztató lett a végeredmény, kispolgárként is jókat tudsz röhögni a suttyóságokon, a hiteles drámai pillanatokban te is meg tudsz rendülni, működik a varázs. persze egyszer sem megy igazán a lelki folyamatok mélyére a film, nem akar nagy tanulságokkal szolgálni, de nem is ez a dolga. mert baromira nem lenne hiteles, ha egy olyan műfajnál akarna boncolásba kezdeni, ami a felszínességet tűzte ki a zászlajára. de hé, nem kell ám minden művészeti alkotásnak mélynek és rétegeltnek lennie -azokkal a cipőbámulós szarságokkal egyébként sem lehet leolvasztani a csajok bugyiját... (nem tűnt fel, hogy valami nagy truváj lett volna a rendezésben (mondjuk tommy lee point-of-view nap-bemutatója dögös volt), mint ahogy a színészi játék is korrekt volt, semmi extra, bár nem is az volt a cél, hogy tökéletesen leutánozzák a zenekari tagokat, inkább az esszenciájukat akarták megfogni -de a lényeg, hogy ezzel a korrekt megvalósítással is elérték, hogy kurva szórakoztató legyen a végeredmény, és nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez pont az az eset, amikor ennyi pont elég is.) (látva a mostani ozzy-s jelenetet és olvasva az öreg anyaszomorító könyvét, azt kell mondanom, hogy a sötétség hercegének kell a következőnek lennie, akinek az élete a nagyvászonra kerül. let’s go fucking crazzyyy!) (×03.23.)

(A legnagyobb showman) (2017) (r.: Michael Gracey)

egy musical esetében mindig a dalokkal kezdjük az elemzést, hisz’ azok teszik különlegessé a stílusba tartozó filmeket -azok miatt morognak azok, akik utálják a zsánert, és azok miatt pezseg a vérünk nekünk rajongóknak. és ez különösen igaz ennél a filmnél, ahol kifejezetten erős dalokat komponált a két korombeli ifjú tehetség, justin paul és benj pasek, amik a gerincét adják az élménynek. sajnos annyira kiemelkednek a környezetükből ezek a dalok, hogy erősen rávilágítanak a film hibáira, amikbe beleágyazták őket... mert bizony az ezerszer látott dramaturgia mentén haladunk következetesen végig, egyszer sem letérve az útról, azaz már megint végignézhetjük egy szegénysorból felemelkedett hős útját, akit elvakítanak a siker fényei, és közel kerül a bukáshoz is, mire helyre tudja hozni az életét. nem hiszem, hogy csak az egykori disney-sztárok (zendaya és zac efron) miatt érzem úgy, hogy nem mélyebb ez a sztori, mint bármelyik családi matinéba szánt tévéfilmmé... érdekes, hogy ez a halmozott dráma sem mindig tud mindig működni nálam, most is a svéd pacsirta első feltűnése közben is már forgattam a szemem, mert éreztem, hogy feleslegesen akarják vele megkavarni a magánéleti szálat, és igazam is lett (pedig rebecca ferguson nagy szerelmem, de ezt még ő sem tudta eladni nekem)... annak sem örültem, hogy azzal akarták seggfejnek beállítani a címszereplőt, hogy törtetésből és bizonyítás-vágyból ellöki magától a kívülállókat, mert szerettem volna abba a naiv üzenetbe kapaszkodni végig, hogy létre lehet hozni egy olyan közösséget, ahová tényleg mindenkit szeretettel várnak, lógjon ki bármennyire is a normák közül, ahol mindenki egyenlő. jó lett volna több időt tölteni ezzel a különleges kompániával, mélyíteni a jellemüket azon túl is, hogy ők a világ kitaszítottjai... és itt jön be a nagy kérdés: egy kritikus szemléletű ember megpróbálja-e visszafogni a benne élő szőrös szívet, ha egy ártalmatlan családi szórakozást lát, főleg ha már a szívét az első taktusok után elrabolták a dalok...? egyszer-egyszer talán lehet kivételt tenni -vagy egy lány kedvéért jóképet vágni... (igen hamar az villant be az agyamba, hogy szirtes tanár úr már biztos minden követ megmozgat, hogy a madách-ba bemuthassák a színpadi adaptációt...) (viszonylag rövidre sikerült ez az írásom most, nem találtam igazán húst a produkción, amin csámcsoghatnék, viszont utálnám magam, ha nem említeném egyetlen szóval sem hugh jackman-t, aki erre a szerepre született, a karizmája és az énektudása is kiragyogott a vászonról.) (×02.15.)

(A kedvenc) (2018) (r.: Yorgos Lanthimos)

van amiért az él a fejünkben, hogy az uralkodókról vagy fennkölten szoktak regélni a mozgóképes alkotók, vagy megátalkodott despotáknak ábrázolják őket, akiknek a bukásában aktívan részt vesznek a makulátlan hősök -pedig számtalan példa van arra, hogy összetettebb személyiségként ábrázolják a koronás főket. különösen az angolok járnak az élen abban, hogy esendő embernek mutassák az uralkodóikat -lehet itt gondolni a cate blanchett féle elizabeth-ekre, a dadogós királyra, vagy a the crown erzsébetére. és gyanítom, hogy a tudors-ban is így van megformálva viii.henrik is, csak még mindig nem jutottam el odáig, hogy elkezdjem a sorozatot... de most egy másik uralkodócsalád utolsó tagját vegyünk inkább górcső alá, stuart annát, akiről én személy szerint nem sokat tudtam (valószínűleg főiskolásként is túl másnaposan ültem be arra az előadásra (is), ami az ő korszakáról szólt) -ráadásul félrevezető módon csak annyi jutott el hozzám a filmről, hogy ez egy tizennyolcadik században játszódó leszbikus dráma, így akár csalódhattam is volna, mivel sokkal több pajzánságot vártam ez alapján, mint amit ténylegesen kaptam. és lehet hogy nem véletlenül tűnik fel egyre több ősz hajszál a halántékom környékén, mert kezdem elérni azt az időszakot, amikor a merész ágy-jeleneteket már szívesen cserélem komplex karakterekre és intrikus politikai machinációkra... mert lenyűgözött, ahogy a két erős nőszemély körözött a gyenge prédája, az uralkodó körül, ahogy végigkövethettük, hogy a túl erősen szorított marokból kicsúszik a gyeplő, ahogy a finom módszerrel kivetett hálóban vergődni kezd a hal. és nagyon érdekes volt átélni, ahogy változott a nézői hozzáállásunk az ifjú törtetőhöz, szimpátiát ébresztett az elején az elesettsége látszatával, majd folyamatosan idegenedtünk el a tetteitől, hogy aztán a film végéről már kifejezetten hiányoljuk az elbukását... ehhez a három karakterhez kellett három nagyszerű színésznő is, és yorgos lanthimos tökéletesen választott, olivia colman-nek a teljes érzelmi skálát végig kellett zongoráznia, hevesen kellett megélnie a királynő szélsőségeit, rachel weisz-nek visszafogott feszültséget kellett árasztania, emma stone meg előszedhette a titkos raktárából a gonosz arcát is (és nem arra gondolok, amikor cukin szörnyeset játszik)... de a rendező úr nem csak a casting-nál bízott a jó ízlésében, hanem az összes feladatát nagyszerűen teljesítette -már ha az volt a célja, hogy egyedi formája gyúrja a történelembe ágyazott hatalmi játékát... tele van a film fura vágásokkal, rengetegszer elnyújtott halszem-optikán át nézzük a világot, és a tónust is rendre felborítja a fura humor, ami leginkább a korabeli dekadenciákon élcelődik (lásd a férfiak játékait -apropó, férfiak! látványosan mindegyikük rizsporos parókák és vastag sminkek alá volt rejtve, míg a nők arca természetes maradt végig a filmben). egyetlen dolog volt csak, ahol a szokatlanságával kiugrasztott kicsit a film élvezetéből, és ez a zene-használat volt, ami túlságosan elidegenítően hatott több jelenetnél is. de másba nem igazán tudnék belekötni, faltam az intrikus perceket, rötyögtem a fura poénokon és időről-időre mellbe-vágott a drámájával (főleg amikor a karakterek a családi tragédiáikról kezdtek beszélni)... köszönöm ezt az élményt, ahogy azt is, hogy felkeltette az érdeklődésemet egy olyan uralkodó irányába, aki eddig nem került a fókuszomba (néhány cikk és wikipédia bejegyzés alapján úgy érzem, hogy hitelesen sikerült dramatizálni ezt a különleges kapcsolati rendszert, még ha bizonyosságot nem is szerezhetünk már arról, hogy mi is zajlott igazából az uralkodói hálószobában...). (×02.12.)

(Zöld könyv -Útmutató az élethez) (2018) (r.: Peter Farrelly)

...pont a napokban olvastam, hogy duncan jones azt nyilatkozta, hogy nem írna filmet az édesapjáról, david bowie-ról, mert nem tudna objektív maradni -nick vallelonga viszont pont azt érezte, hogy épp neki kell forgatókönyvbe öntenie az édesapja visszaemlékezéseit -ki is váltva ezzel a másik kulcsszereplő, don shirley családjának az ellenérzéseit, akik szerint túl sok minden lett átformálva a film kedvéért. és nehéz igazságot tenni, de az biztos, hogy a végeredményen érződik, hogy az egyik szemszög dominál a film hangvételén, sokszor nyúl a ’fehér ember rácsodálkozik a rasszizmus mocskosságára’ formulájához. és persze jótékonyan elkeni a tényt, hogy a főszereplője is szalon-rasszista a film elején... de ahogy az ilyen dramaturgiákban lenni szokott, a bumfordi fickó sokat tanul és fejlődik a megtett kilométerek alatt, a lelki utazása során. és persze a másik fél is átéli a maga folyamatait, a hideg és távolságtartó művész kihúzza a fejét a kulturális felsőbbrendűség mázából, elhagyja a magány palotáját, emberségesebb emberré válik... és a film legjobban működő részei azok, amikor csak a két fő karakterére fókuszál, amikor puhítják egymást a kocsiban és a motel-szobákban, amikor ütköztetik a kulturális különbségeiket. lehet hogy azért érezni ezt, mert a nagy képet tekintve már nem tud igazán újat mondani, csak a szokásos köröket futjuk, amik persze századik alkalommal is fel tudják húzni a hozzám hasonló érzékenyebb embereket, de igazán nem tudott megütni egyik jelenet sem, annyiszor láttuk már a délvidéki bunkókat, akik a kocsmában kötnek bele a tőlük különbözőkbe, vagy a redneck rendőrt, aki semmiben sem különbözik a körülötte élő taplóktól (a hatvanas évek szegregációs szarságai azért meg-megremegtették a düh-központomat)... de a film elsősorban a színészeire akar építeni, és, huh, hogy fogalmazzam ezt meg szépen, számomra itt is felemás eredményt ér el... mert mahersala ali-ból hibátlanul árad a hideg távolság-tartás a film elején, érzed a testébe zárt fortyogó dühöt, és még azt az egy kifakadós jelenetét is jól megoldja, ami arra teremtődött, hogy a díjátadókon bevágják, mint referencia-pillanatot... viggo mortensen az ifjúkorom része aragorn miatt, és pontosan tudom, hogy milyen nagyszerű színész, de nekem ebben a szerepben túl sok volt, annyira tolta a keményen akcentusos bronx-i digót, hogy sokkal inkább éreztem egy joe pesci hasonmás-verseny dobogósának, mint egy igazán hitelesen elkapott karakternek. de kétségtelen, hogy a két színész között jó volt a kémia, így a könnyedebb pillanataik miatt megbocsátottam a túlzásokat és a szájbarágós dramaturgiát is. mert ki ne imádná nézni azt, ahogy két ember élvezettel falja kentucky-ban a kentucky fried chicken egészségtelen, mégis finom termékeit... (×02.02.)

(Alelnök) (2018) (r.: Adam McKay)

talán általános elvárás tőlünk befogadóktól, hogy ha belekezdünk egy történetbe (legyen az mozgóképen vagy egy könyv lapjaira leírva), akkor kötődjünk azokhoz a karakterekhez, akik főhősként mozognak benne, egészen akár odáig is elmenve, hogy mélyen a szívünkbe zárjuk őket. ezért érdekes élmény végignézni egy filmet, amiből kihagyták az összes pozitív karaktert, és két órán át kell feszengned a kanapén egy rakás hatalom-és-pénz-mániás szarkupaccal, akik közé néha bekeveredik egy-egy értelmileg visszamaradt csökevény is -azt hiszem egy ilyen felállással nem sok esélyem volt arra, hogy szeressem ezt a filmet... bár persze figyelhettem volna már a baljós előjelekre, mondjuk hogy soha életemben nem szimpatizáltam a republikánus politikusokkal -és nem is ez az a film, ami meg fogja változtatni a véleményemet róluk... de valószínűleg oka van annak, hogy mindig ilyen kétes színben tűnnek fel, ők azok, akiknél hevesen bólogatsz, ha azt sugalmazza egy film, hogy anyagi okai voltak az iraki és afganisztáni harcoknak... és persze nem mondom azt, hogy nem élvezetes nézni, amikor egy ilyen nagy manipulátor kerül a középpontba, mint dick cheney, de ugyanakkor végig kívülálló maradsz nézőként, mert a szeretet helyett a düh pumpálja egyre feljebb a szíved... pedig a készítő-csapat megtett mindent, hogy a ’szerethető’ oldalra billentse a film megítélését, adam mckay hozta az eggyel korábbi filmje doku-hatású stílus-jegyeit (lásd a valóságból bevágott képeket vagy a feliratok gyakori használatát), és ezeket még extra ötletekkel is gazdagon megszórta (azért tudtam jókat mosolyogni a film-közepi vége-főcímen, vagy azon, amikor íróként nem tudta kitalálni, hogy a drámai pillanatban mit beszélgethettek cheney-ék, ezért inkább shakespeare-t szavaltak nekünk)... és ugye nem kell mondanom, hogy a szimpatikus színész-gárda is kitett magáért, kipréselték a tehetségüket a protézisek és parókák alól... christian bale egy állat, amiért ilyen átalakulásokra képes, és bizonyos pillanatokban teljesen el is veszik a maszk alatt (főleg az idősebb-kori dick-nél). sam rockwell inkább a paródia irányába kacsingat w. bush-ként, de tulajdonképpen a film jellegébe belefér ez is (még ha én több viccet is vártam volna el egy adam mckay filmtől)... de eléggé tudtam örülni annak is, amikor felismertem olyanokat, akiket inkább a kis-képernyőről ismerek (lily rabe, allison pill, justin kirik, eddie marsan, jesse plemons)... de mondnom, nem a megvalósítással vagy a külsőségekkel volt bajom (ezen a fronton leginkább az elidegenítő zenébe tudnék csak belekötni, vagy abba, hogy néhány analógia bántóan a szánkba volt rágva), inkább azért húzom a szám, mert végig kívülálló maradtam, nem tudott igazán érdekelni ennek az ördögi machiavelliánus figurának a sorsa, hiszen nem volt egyetlen emberi vonása sem, amibe bele lehetett volna kapaszkodni (ha esetleg mégis felbukkant volna ilyen, mint mondjuk a leszbikus lányával való kapcsolata, azt is eldobta a végére). és így végül csak egy tisztelet-teljes pipa kerülhet a naplómba, hogy ’ez az oscar-jelölt film is megvolt, check!’, minthogy egy igazán éles republikánus kritikaként raktározhatnám el a szívem gyűlölködő sarkába... (×01.30.)

(Bohém Rapszódia) (2018) (r.: Brian Singer (+Dexter Fletcher))

a legendák benne élnek a kollektív emlékezetünkben, ráhatással vannak a lelkünkre, formálják a gondolkozásmódunkat, és sok esetben elhomályosítják a valóságot... persze majd most sokan nekem esnek, hogy egy játékfilmnek nem kell görcsösen ragaszkodnia a tények szigorú állításaihoz, arra ott van a dokumentum-film műfaja, blablabla, de szerintem igenis van egy pont, ami után már káros az, ha a dramaturgia oltárán feláldozzák az alkotók a hitelességet. főleg ha ez a dramaturgia végeredményben pontosan ugyanolyan lesz, mint számtalan másik zenész-életrajzé, amit az elmúlt évek során láthattunk, mert pont azok a kötelező klisék jönnek ki a kifacsarásokból, amiktől már kiütést kap mindenki, aki háromnál több életrajz-filmet látott már életében. és nem, nem fog attól jobban működni a film, ha mondjuk hollywood-iasan bele van erőltetve egy soha meg nem történt drámai szakítás, csakhogy a végén jobban üssön a reunion-nak beállított koncert... és ez az egyik legnagyobb bajom a filmmel, hogy minden tisztára és egyenletesre van polírozva benne, a kiszámíthatatlanság jelszavát a zászlajára tűző zenekar (még életben maradt) tagjai a kiszámíthatóságot választották, önmagukról meg szent szobrokat faragtak, akik sosem mocskolták be a kezüket, mert távol tartották magukat a partiktól, és tisztes családapaként őszültek meg (cöcöcö). bezzeg freddie... mindig nehéz megtalálni az egyensúlyt egy banda-filmnél, ha valamelyik tag (rendszerint a frontember) kiemelkedik a többiek közül, de itt nem is törekedtek ilyen egyensúlyra, már a plakátokon azt hirdették, hogy ez freddie mercury filmje lesz -úgyhogy a zenekari próbákon és a montázs-szerűen vágott turné-részleteken túl csak az ő magánélete kapott hangsúlyt, ellentmondásos megvalósítással... mert bizony könnyen azt lehet kiolvasni a sorok közül, hogy fred elcsábult a férfi-szerelem irányába, amikor egy yoko ono-szerű karakter (paul, a menedzser) a fülébe súgta a bűnös szavakat, és a később halmozódó problémák minden forrása az lett, hogy összefeküdt a saját nemével (is)... és igazából ennél többet nem is tudunk meg róla, talán még a családja segítségével tudnak kicsiszolni néhány érzelmes pillanatot -és pont ez a film másik nagy hibája: hogy képtelen felgyújtani a lelkem. mert hiába díszítették fel ügyes technikai megvalósításokkal a látványt, hiába húzzák előre jó ütemben a tempót a fantasztikus dalok, igazi érzelmeket nem tudnak létrehozni ebben az átlagos történetben botladozó karakter-vázlatokkal... pedig rami malek igazán megpróbálja lehozni a csillagokat is, a mozdulataiban és mimikájában közel tökéletes az illúzió, azonban nem rendelkezik azzal a fizikai jelenléttel, ami áradt freddie-ből (valószínűleg az sem segítette a beleélést, hogy évek óta nézem rami-t a mr.robot-ban, így számomra nem tudott elveszni a fogak és a bajusz alatt -viszont gwilym lee tökéletesen elveszett a brian may haj alatt)... lehet hogy a moziban ütött a húszperces finálé a live aid-es koncert megidézésével, de engem már az a tény is zavart, hogy hattyúdalként akarták beállítani ezt az ismert eseményt, ami után még hosszú idei színpadon volt a zenekar -az meg főleg baszkurálta az agyam, hogy ezért a kreált dramaturgiai csúcspontért feláldozták a teljes időrendet, elmismásolva így freddie betegségét is... de értek mindent, az emberek pont azért zarándokoltak el a moziba, hogy nosztalgikus hangulatba kerüljenek a daloktól, hogy megkapják egy korszak (halvány?) lenyomatát, és sokaknak bőven elég volt az, hogy ezeket teljesítette a film. de én azt gondolom, hogy egy ilyen kulturális hullámokat keltő zenekar és egy ilyen különleges személyiség, mint freddie mercury ennél sokkal többet érdemeltek volna, valami különlegeset, valami szokatlant, kísérletit és extravagánsat... (értem én, hogy mike myers szerepeltetése egy nagy kacsintás volt az egyik gyerekkori kedvenc filmemre, a wayne’s world-re, de egy meta-poén miatt talán nem kellett volna a semmiből kreálni egy gonosz producert, aki utálja a három percnél hosszabb dalokat...) (ja, és azt ugye mondanom sem kell, hogy film igazi sztárjai freddie macskái?) (×01.23.)

(Az első ember) (2018) (r.: Damien Chazelle)

vannak rendezők, akik bármilyen témához is nyúlnak, rajtahagyják a kézjegyüket az adott művön, nem tudják levetkőzni a berögzült megszokásaikat. és vannak azok a kaméleonok, akik az adott témához kapcsolják a soron következő filmjük vizualitást -elsőre ezért volt sokkoló, hogy damien chazelle hátrahagyott mindent a la la land külsőségeiből, a finoman úszó kamerákat és a pasztell-színeket, és rávette a házi operatőrét, linus sandgren-t, hogy úgy rázza a vállára vett kézikamerát, hogy abba minden néző beleszédüljön... és minderre jó oka volt, fantasztikus élmény volt látni, ahogy felépül a tudatos rendezői koncepció a film végéig -mert a kézikamerák és a gyakran használt közelik azért kellettek, hogy a nagyívű történet emberi aspektusait hangsúlyozzák, hogy a címhez méltóan az emberen tartsa a fókuszt, valamint ezen eszközök segítségével lehetett megértetni a nézőkkel azt is, hogy mennyire lehetetlen vállalkozás volt ez az egész űrutazósdi a hatvanas években... mert bizony mi is ott ülünk a pilótafülkékben, miközben azok istentelenül rázkódnak, a mi fejünkön is ott a sisak, és próbálunk kinézni az ablaknak nevezett lőrésen át, minden dohog és nyikorog körülöttünk túlvilági hangokon... és nagyon is tudatos az, hogy az utazásokat ennyire leszűkítve mutatja a rendező majdnem végig, mert így kiéheztet minket a hollywood-iasabb nagy látószögekre, amiket viszont csak a fináléban, a holdra szállás kezdetekor ad meg -és ez pont ettől olyan hatásos ez, mert addigra már tudjuk, hogy milyen élmény belülről átélni egy indulást... bár a kis vásznon ez kevésbé jött át, de még egy technikai ötlettel dobják meg a nagyjelenet szélesítését, ugyanis a holdkompból kilépve az addigi sokszor 16mm-es kamerával felvett kép imax-ra vált, hogy igazán be tudja fogadni ezt a földöntúli látványt... a zenével is nagyon hasonlóan játszik, végig visszafogottan a háttérben marad, egészen addig, amíg meg nem érkezünk a holdig, így tud igazán a hatása alá keríteni, amikor áradni kezd az a csodás dallam (apró zenei kitérő: az vajon véletlen, hogy a dokkolás alatt egy keringőt hallunk a filmben? mert nekem egyből beugrott a gyerekkoromban commodore-on játszott elite 2, ahol a dokkoló komputer bekapcsolásával strauss kék dunája szólalt meg a hangszórókból)... bár nálam nagyon működött a film átgondoltsága, valahol meg tudom érteni, ha sok embert taszítani fog ez a fajta szokatlan megközelítés, mert az átlag mozinézők azt élvezik, ha ismerős ízeket kapnak. ha egy űrhajós egy csillogó hős, ha a szent küldetést belengi a heroizmus, itt viszont esendő emberek küzdenek a mindennapi problémájukkal, élükön egy csendes és nyugodt alakkal, aki képtelen kimutatni bármilyen érzelmet is (két jelenet képez csak kivételt, ezek viszont csodás érzelmi keretbe foglalják armstrong utazását). ryan gosling-nak nagyon jól megy ez a visszafogottság, kevés játékkal fejez ki mindent -a sok arc-közeli miatt ennél több már sok lenne. claire foyle is ügyesen tör ki az ’asztronauta felesége’ típus-szerepéből, jól érzékelteti a családi háttér emberi oldalát, hogy nekik a tévében mutogatott nagy tettek végrehajtói nem csupán hősök, hanem azok a férjek is, akik mindennap azt kockáztatják, hogy nem térnek vissza a családjukhoz... bár a fókusz nem a nagy küldetésre esett, azért a nasa-s közegből is sokat érzékeltetett a film, és persze ide is egy erős színész-csapatot sikerült összeverbuválni... bár a fókusz miatt az űrutazás nagy egészét nem akarja vizsgálni a film, azért a hatvanas évek közhangulata be-beszivárog a sorok közé, viszont arra ügyel, hogy itt is egy magas ponton hagyjon magunkra, ezért a film végére vágja be kennedy elnök inspiráló beszédét is... az elején a technikai aspektusa, az átgondoltsága nyűgözött le a filmnek, de aztán magával ragadta a szívem is, és teljesen elvesztem benne. lassan talán már azt is meg tudom bocsátani damien chazelle-nek, hogy annyi idős, mint a húgom, mégis lenyűgöző életművel rendelkezik már most... (ezúttal is szeretném megkérni a színvonalas filmek rendezőit, hogy hanyagolják a jóképű sztárok casting-olását a filmjeikbe, mert így bevonzzák a nézőtérre a korlátolt értelemmel rendelkező szőke nőket is, akik valamilyen fura magnetikus vonzódásnak hála mindig a mögöttem lévő sorban kötnek ki, és még a feszültséggel teli némaságba is képesek belesuttogni valami ordenáré hülyeséget...) (##10.23.)

(Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)) (2016) (r.: Akiva Schaffer, Jorma Taccone)

a saturday night live egy intézmény az amerikai kultúrában, több évtizede nevetteti meg az embereket, és számolatlanul váltak sztárrá az egykori állandó tagok is (és most tessék olyanokra gondolni, mint dan aykroyd, chevy chase, bill murray, eddie murphy, jim belushi és billy crystal). időről-időre a sorozat körül sertepertélők őrült ötletei túlcsordulnak a szombat esti pár perces sketch-ek keretein, és ilyenkor a nagyvászon felé kezdenek kacsingatni. ez főleg nekünk fura, akik nem a show-n nőttünk fel, hogy az olyan gyerekkori kedvenceink, mint a blues brothers és a wayne’s world is ebből az alomból indult... és persze messze földön híres a szintén az snl keretei közt formálódott the lonely island is -akik kicsit is járatosak a popkultúrában, azoknak ismerősen csengenek a ’dick in the box’, a ’jizz in my pants’ és a ’motherlover’ dallamai. apropó, erre a pop-érzékenységre ehhez a filmhez is szükség lesz, mert az andy sandberg vezette csapat ezúttal ezt a közeget vonta be igazán maró gúnnyal úgy, hogy mindenkinek fájjon... és ehhez tökéletes formátum ez az ál-dokumentum stílus, főleg hogy így ki lehet pipálni a tipikus zenész-létnek az összes elemét, a boldog gyerekkort, a felemelkedés mámorító sikereit, a személyiség-változást, a közelgő zuhanást és a nagyot puffanó mélypontot. mondhatjuk, hogy ezekkel a klisékkel sztori-szinten nem kapunk sok újdonságot, de a kiszámíthatóságot jól ellensúlyozzák a különböző irányokból támadó humor-bombák (a finom utalásoktól a limóba belógatott farokig) és persze ott a zene is, mint humorforrás, ahogy az egy rockumentary-nál kötelező elem (és jézusom, mennyire prosztó szövegeket írtak most a dalokhoz andy-ék -mondjuk én mindegyik dal-betétnek tudtam örülni, mert már agyonhasználtam a banda korábbi slágereit)... egy doku elengedhetetlen kelléke a kamerába beszélő fejek interjú-csokra, és itt persze igazi zenészek teszik hozzá a maguk igazát a conner4real sztorihoz, de egyébként is, cameo-ban igen erős a film, sorban álltak hollywood-ban egy kis bohóckodásra az ismert arcok, plusz természetesen itt nyüzsög az összes snl-es haver, hogy a nagyvásznon is együtt bohóckodjanak a tévé-képernyő után -nem beszélve az olyan kötelező megjelenésekről, mint a korábbi dalokban éneklő michael bolton és justine timberlake... hmm, igazság szerint a nagy röhögések elmaradtak a részemről, inkább csak permanens vigyor volt az arcomon, főleg akkor, amikor kőkeményen savazták a srácok a mai zenei kultúrát, a művészek kiárusítását és az elcseszett marketing-stratégiákat (a kéretlen dal-játszás poénjánál remélem egyszerre zokogtak fel a u2 és az apple főhadiszállásán)... (##10.17.)

(Csuklyások) (2018) (r.: Spike Lee)

szabad-e szórakozni a rasszizmussal? direkt nem azt kérdezem, hogy viccelni szabad-e, mert viccelni bármivel lehet a jó ízlésen belül, de lehet-e egy olyan szórakoztató filmet készíteni, ami ilyen komoly téma mélyére akar nézni? mondjuk az már előre sejthető volt, hogy egy ilyen alap-sztorit nehezen lehetne faarccal prezentálni, mert a felütése pont olyan, mint egy viccnek: egy néger és egy zsidó belépnek a klu-klux klánba... azt nem nagyon szoktam titkolni, hogy a rasszizmus a kevés dolgok egyike, ami az én hal-véremet is felforrasztja, kifejezetten heves érzelmekkel tudok reagálni azokra az alávaló férgekre, akik felsőbbrendűnek hiszik magukat, mert történetesen fehér bőrrel látták meg a napvilágot. ezért is érdekelt annyira, hogy miként fogok reagálni spike lee lazább felfogására -és voltak is érdekes meghasonlásaim a mozi-teremben... mert a film összhatását tekintve tényleg piszok szórakoztatóra sikeredett, köszönhetően a helyzet abszurditásának és a klán karikatúra-szerű ábrázolásának, ugyanakkor a fehér testvériség tagjainak rendre voltak olyan mondatai, ami miatt felfortyanva forogtam a kényelmetlen székemen. de végig jó volt a humor és dráma egyensúlya -egészen az utolsó öt percig... mert spike lee nem hagyhatta, hogy fehér férfiként, hithű liberálisként kellemes érzésekkel hagyjam el a mozit, így aktuális kontextusba helyezte a filmet, odaszúrva a végére a tavalyi sajnálatos charlotte-i eseményeket, hogy a szívünkbe szúrjon a tudat: nem sok minden változott az emberek világnézetében az elmúlt negyven évben... (apróbb aktuális kacsintások korábban is voltak, és a mi vetítésünkön pont ezek a poénok eredményezték a legnagyobb nevetéseket.) nem azt mondom, hogy nagyon merész rendezői döntés volt ez a direktor részéről, de azért egy közönségfilmnek szánt alkotásnál kellettek tökök, hogy egy ilyen gyomorszájra mért ütéssel érjen véget a film... voltak egyébként spike-nak más döntései, amikkel inkább vitatkoznék. először is egy picit jobban dolgoztathatta volna a vágóját, mert bizonyos jelenet jobban működhettek volna rövidebben (én például hiába szeretem nézni, ahogy emberek táncolnak, ide filmbe nem passzolt a kvázi zenés betét). de meglepő volt az is, ahogy bizonyos képek beékelődtek a többi közé, gondolok itt a régi film-részletekre, vagy a beúszó plakátokra a filmes beszélgetés alatt. plusz az én ízlésem szerint több arc-közelit kaptunk a kelleténél... de ezek igazából apróságok, maga a film összességében jól működött, az első telefonhívástól jó volt az üteme is, hol feszült volt hol pedig jópofa, a színészi munka pedig igazán parádésra sikeredett. john david washington nem csak a megnyerő külsejét örökölte az apjától de a tehetségéből is átszivárgott bele egy jó adag, adam driver nem véletlenül szerepel minden prominens rendezőnél az elmúlt években, isiah whitlock jr meg a drót után itt is bemutathatta, hogy senki sem mondja nála menőbben azt, hogy ’shiiiiiiiiit’... (baszki, ennyi év után kellett megtudnom, hogy steve buscemi-nek van egy tesója? végig azt néztem, hogy olyan mintha ő lenne, a hangja is hasonló, de nem, mégsem, wtf...) gonosz-fronton a finn ördög, jasper pääkkönen volt a legmeggyőzőbb, nála tényleg nehéz lett volna mosolyogni a rasszista túlzásokon... szóval, gonosz kis joint-ot tekert ezúttal nekünk spike lee, egy kettős identitású filmet, ami úgy szórakoztat, hogy közben az orrodra is koppint. (##09.29.)

(Rögtönzött szerelem) (2017) (r.: Michael Showalter)

ti is utáljátok, amikor a sablon romantikus filmekben a finálé előtt mindig kötelezően megérkezik a durca, a félreértés, a szakítás, a családi dráma, mindegy is, a lényeg, hogy kell egy mélypont, ami után édesebb a happy-end. emily gordon és kumail nanjiani úgy gondolták, hogy ők a filmük közepére teszik ezt a drámai pillanatot, elhúzva az egész második felvonáson át -és hát így kell egy utálatos klisét átformálni egy nagyszerű film lelkévé, kedves gyerekek... némi standup-os toporgás után át is esünk a kapcsolat bemutatásának első szakaszán, és máris érzi az ember, hogy igaz, amit lát -hogy ebből mennyit ad az a hátsó tudás, hogy a forgatókönyv megtörtént eseményeket dolgoz fel, azt nehéz megállapítani, viszont a kimondott mondatok, és bizonyos szituációk profánsága (lásd a lányok és a vécék viszonyát) miatt azt mondanám, hogy egyébként is éreznénk az ’élet-szagú’-ságot... ám mire úgy igazán belelovalnánk magunkat a kulturális különbségek szórakoztató módon bemutatott ütköztetésébe, hirtelen irányt váltunk, méghozzá úgy, hogy beragad a levegő egy-két pillanatra -de mondjuk ezen nem csodálkozhatunk, mindig így jár az ember, ha benyúlnak a mellkasába, és megszorongatják a szívét... azért egy jó arányokkal dolgozó keserédes dramedy-hez mérten elég jól keverik a megmosolyogtató humort a komoly szituációkba (a szülőket játszó holly hunter / ray romano páros sokat tesz azért, hogy egyszerre érezzük a súlyt és a könnyűséget, és kumail jól hozza mellettük a kényelmetlen (olykor 9/11-gyel is viccelő) humort)... a végét sem adja olyan könnyen a film, nincs egy határozott nagyjelenet, ahol egymás nyakába omlanak a szereplők és rózsaszín ködöt szitál az égre egy kisrepülő, csak ott tartja a happyend-et karnyújtásnyira a szereplőktől és tőlünk -és ezzel is a realista vonalat erősítik, mert igenis időt kell hagyni a testi és lelki sebeknek, hogy be tudjanak gyógyulni, nem szabad visszaugrani egy kapcsolatba, amíg még túl nagy az érzelmi amplitúdó... inspiráló látni, hogy egy ilyen egyszerű történetet ilyen szeretettel és érzelmekkel telve is lehet filmmé formálni. de nem csak az alkotói énem buzdult fel a végefőcím után, hanem a szeretetre éhes lelkem is úgy gondolja most, hogy érdemes lenne megtanulni urdu nyelven, mert láthatóan azzal könnyedén lehet csajozni... (kumail leginkább az eddig megismert egyetlen (fa)arcát hozta ide is, de azért voltak olyan dühös/fájó pillanatai, amikor egy új réteget is felfedezhettünk a játékában. zoe kazan-nak a sztori miatt kevesebb lehetőség jutott, de ennek ellenére átragyogott a vásznon, elhitted miatta a srác nagy vonzódását.) (érdekes dolog ez az előre elrendezett házasság intézménye, mert egyfelől tényleg frusztráló lehet a szülői nyomás, és az a tudat, hogy egy kvázi ismeretlennel kell megosztanod az életedet, akivel vagy kialakul valami az évek során vagy nem, ugyanakkor valahol meg megnyugtató lehet a férfiak számára, hogy nem maradnak egyedül, lekerül a vállukról a keresés terhe, csak rá kell bökniük az egyik jelöltre, hogy ő lesz a lány. női részről már nehezebb ez a kérdés, hogy kvázi jelöltként versenyzi kell a jobb partinak tűnő férfiakért...) (##09.04.)

(2018) (r.: Herendi Gábor)

mint ahogy ebben az országban minden kérdésben, úgy a magyar filmek megítélésében is ketté van szakadva a társadalom -vannak azok, akik élből elutasítanak mindent, amit az ország film-ipara kitermel magából, ’mert az úgyis csak olcsó köldöknézős szar, gagyi színészekkel, meg egyébként is csak ellopják a pénzt’, és vannak azok, akik pont azért megengedőbbek egy alkotással, mert magyar kezek között jött létre, ’a mi kutyánk kölyke, ne bántsd már, végre készül nekünk is valami, nem a nyugati szennyet kell nézni’... ahogy próbáltam kiolvasni a kincsem kapcsán a kritikai megítélést, a szakírók és bloggerek inkább az utóbbi kategória felé húztak, örültek, hogy újra van szórakoztató kalandfilm a mozikban, ami nem néz ki rosszul, és nem fájdalmas fércmű (a mezei hozzászólások már egy másik kérdés, ott a 10/10-ezés és az ’erkölcsi fertő, mert női fenekeket mutogatnak már az előzetesben is’ amplitúdó között ingázik a hangulat)... pedig szerintem lehet objektíven is nézni a magyar filmeket, azt, hogy mi működik bennük, és mi az, amit még tanulhatunk a sokak által megvetett nyugati alkotóktól... először is el kell dönteni, hogy mit is akarunk a vászonra álmodni, és következetesen kitartani a koncepció mellett. mert nincs azzal gond, ha valaki lazábban áll egy történelmi műhöz, anakronizmusokkal kacsint ki a nézőjére, steam-punk elemekkel díszíti fel a rögvalóságot, ha végig tartja magát ehhez a stílushoz, nem pedig ad hoc csipeget csak belőle, mert akkor ezek a pillanatok csak kidobják a nézőt az élményből (és itt lehet sorolni a mizu-t, a szelfit meg a modernek hangzó báli tánc-betétet is, nem beszélve arról a kurva napszemüvegről, ami még egyszer elment volna, de vagy húsz percen keresztül vette fel/le a főhősünk, hogy biztos, hogy észrevegyük). és persze én is nagyon szeretem az olyan filmeket, amik ezekkel az elemekkel játszanak (mondjuk a baz luhrmann féle moulin rouge-t vagy a guy ritchie rendezte sherlock holmes-okat), de ott mindig végig határozott a koncepció, azért működnek... mondjuk ha már történelmi produkcióra fizetek be, én jobban értékelem, ha az alkotók a hitelességre törekednek, ha az ember valóságosnak érzi a közeget, ami él, ’lélegzik’. ehhez például hozzátartozik a ’kosz’ is, amitől használtnak érzi az ember a ruhákat, a használati tárgyakat -na ez az egyik dolog, amit még tanulniuk kell a magyar filmkészítőknek, hogy a ruhák ne jelmeznek nézzenek ki, a kellékeket meg ne kelléknek lássuk... a másik, amiért szomorú vagyok, hogy a híresen magas minőségre képes magyar filmes szakma még mindig alulmarad a nyugati kollégáival szemben a fényelés és színkezelés tekintetében -és nem mega-produkciókhoz akarom hasonlítani a 3 milliárdos (kb. 10 millió dolláros) költségvetést, hanem az árban közelebb lévő sorozatokhoz, például nézze már meg mindenki, hogy miként néz ki mondjuk a taboo... (plusz ugye már én szégyellem magam, hogy minden magyar film kapcsán a hangkeverés és az utószinkron miatt kell felemelnem a hangom, de tényleg rohadt zavaró, hogy ennyi éve képtelenek a természetesebb irányba elmozdulni a szakemberek...) oké, mondhatjátok, fikázom itt a technikai feltételeket, meg hitelességet várok el egy szándékosan romanticizált történelmi műtől, de ha a sztori meg a karakterek jók, akkor ezek csak magyaros akadékoskodások, nem...? hááááát... a sztori elég érdektelen (főleg tétje van kevés, azok után, hogy mindenki tudja, hogy kincsem minden versenyt megnyert, amin elindították), és a karakterek is csak típus-sablonokból lettek kivágva (vagy olyan rosszul sikerült paródiák, mint ferenc józsef). viszont magam lepődtem meg a legjobban magamon, hogy a szerelmi szálat tartottam végig a leginkább működő elemnek a filmben, mert természetesnek érződik, ahogy a két karakter egyre közelebb kerül egymáshoz, nem nyomul a férfi erőszakosan, nem kéreti magát a lány, csak sodródnak egymás felé, egyre nagyobb vonzalommal, és ezt szerettem. minden más viszont vagy érdektelen volt vagy felbosszantott, így kevés esélye volt rá, hogy győztesen kerüljön ki (nálam) ebből a hendikepből... (ja igen, láttam, hogy sokan dicsérik a verseny-jeleneteket, de én sajnos túl repetitívnek éreztem őket, ’gyors vágások, majd kilassítás a célnál’, ez volt az egyetlen recept...) (##09.03.)

(Marston professzor és a két Wonder Woman) (2017) (r.: Angela Robinson)

geek körökben eléggé ismertek a superman születését övező körülmények, és mindenki hallott már a bill finger és bob kane közti marakodásról batman felett. na de mi a helyzet minden idők legfontosabb szuperhősnőjével? ebből a filmből végre megismerhetjük az ő megalkotását is -részben... látom több helyen is, hogy panasz van arra, hogy történetileg nem hiteles ez a film, de nem értem a csalódott hangokat, mert nem az volt kiírva a film elején, hogy ’igaz történet’, hanem az, hogy ’igaz történet alapján’... azokkal a geek-ekkel már megértőbb tudok lenni, akik azért jöttek, hogy a csodanő karakterének a mélyére ássanak, mert az előzetesek esetleg azt sugallták nekik, hogy a film fókuszpontjában a képregény fog állni, és most csalódtak, mert mást kaptak. bár szerintem, aki közülük egy kicsit is nyitott a lelki folyamatok feltérképezésére, az nem állhatott fel a kanapéról lefittyedő szájjal. mert ez egy nagyon könnyen megszerethető film... persze, hiszen a három fő karaktert is könnyű a szívünkbe zárni, jó nézni a köztük kialakuló kapcsolatot. azért is, mert nagyon különböző személyek (a felvágott nyelvű, domináns barnának tökéletes kiegészítése a behódoló típusú szőke, és ott kering kettejük között a felvilágosul feminista férfi), és azért is, mert átérezhető az egymás iránt érzett szeretetük. és tudom, hogy hiába lapoztuk át a naptárat a huszonegyedik századra, még mindig problémát okoz, ha valaki lelkileg nem a konzervatív útra vágyik (azaz a férj, feleség, gyerekek háromszögre), hanem természetes módon fejlődnek az érzelmei egy szokatlanabb irányba -bár személy szerint én megértem, ha valaki több ember iránt is hasonló módon érez, és a késztetéseit nem is fojtja magába (különben lelkileg megnyomorítana maga körül ezzel mindenkit) (férfiszemmel főleg tudtam bólogatni azért, mert igenis lehet vonzódni a ’nő’-ség minden aspektusához egyszerre, vágyhatunk a dominanciára és a behódolásra, a cinikus intellektusra és a tiszta szívre egyaránt, és nagyon ritka az, ha ezeket az ellentmondásos tulajdonságokat meg tudjuk kapni egyetlen nőtől)... de a film egy olyan korban játszódik, amikor még inkább a bigottság és a prűdség uralkodott, úgyhogy elkerülhetetlenek voltak a konfliktusok -a film ilyenkor csap át a pajzán légiességéből komoly drámává, szomorkássá téve az alaphangulatot. de csak azért, mert a néző szurkol annak, hogy ez a három ember (plusz az egyre gyarapodó családjuk) problémák nélkül élhesse az életét abban a szerelemben, amit megtaláltak egymásban... és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek a karakter-interakciók adják a film lelkét, még az olyan történelmi részeket is ennek rendeli alá az rendező/írónő, mint a hazugság-vizsgáló feltalálása... és ugyanígy ebből a kapcsolatból sarjadzik wonder woman megteremtése is -szép lassan, pár képi vagy verbális utalással (igazából csak a titkos szex-shop-os, erős ellenfényben felvett jeleneténél világlik ki igazán, mire megy ki a játék)... érdekes volt látni, hogy a sensational comics-ban megjelent első füzetek milyen bevállalósak voltak, hogy marston professzor az összes vágyát, frusztrációját és pszichológiai ismeretét nyíltan belerajzoltatta a panelekre, ahogy azon is meglepődtem, hogy a karakter körüli összes fontos elem már ekkor, 1940-ben létezett (legyen szó a lasszóról, a láthatatlan repülőről vagy steve trevor-ról) (jut eszembe, az ’r’ kategóriás besorolás leginkább elizabeth marston fuck-olási szokásain volt érezhető, a szex-jelenetek ízlésesen visszafogottak voltak -és nem tudom, hogy működött volna-e, ha a korhatárnak megfelelően bevállalósabbak ezeknél)... szóval meg akartunk jobban ismerni egy erős nőt, helyette viszont kaptunk két nőt, akik szintén erőt sugároznak magukból, valamint olyan szeretet, aminek nehéz ellenállni (rebecca hall régóta a radarom közelében van, de most egy pillanat alatt beleégette magát a szívembe). (##08.28.)

(A legsötétebb óra) (2017) (r.: Joe Wright)

a nemzeti kincsek bemutatásánál mindig pengeélen kell táncolni egy alkotónak -mert bár ott az igény, hogy hitelesen, igazi embernek mutassa meg a híres történelmi személyt, ugyanakkor azért nem illik nagyon megkoptatni sem az évtizedek alatt rárakódott nimbuszt... ha winston churchill-t vizsgáljuk, azért a nemzet-mentés mindig is dohányfüstbe burkolózott, valahogy beleivódott a történelem-könyvekbe a buldog képe is, aki nem csak mosolyogva tud ’victory’ jelet mutatni, de dagadó erekkel üvölti ki magából az elhíresült beszédeit... az tetszett a filmben, hogy egy-egy apró jelenetben próbálták érzékeltetni azt, hogy a kortársai korántsem voltak tőle annyira elragadtatva, mint az utókor, egy öregedő alkoholistának tartották, aki a hirtelen hangulat-ingadozásaival mindenkit elmar maga mellől, ráadásul a dunkirk-i siker előtt nem sok dicsőséget tudott felmutatni... szintén örülhetünk annak, hogy azt a korszakát mutatja be a dicső államférfinek a film, amikor megrendült a hite önmagában, amikor már-már hajlott arra, hogy behódoljon a politikai nyomásnak, mert ezzel is az emberi arca domborodott ki -az már egy másik kérdés, hogy az ön-igazolás megtalálását mennyire didaktikus módon sikerült bemutatni, annyira idealizált volt a ’nagy ember lemegy a pórnép közé (szó szerint, a metróba)’ jelenet. és hát gyaníthatóan az is sántít, hogy a fő politikai ellenfelek ennyire egy-fogaskerekű gondolkozásra voltak leredukálva (akik mindent megtennének a külön-utas és valószínűleg megalázó különbékéért), csak azért, hogy churchill jobban ragyoghasson a gonoszt legyőző hősies szerepben... lehet egyébként hogy az volt a legnagyobb bajom, hogy (a) the crown miatt most eléggé közel áll hozzám churchill, és itt a filmben nem igazán tudtak újat mondani róla a sorozathoz képest (pl. mindkét helyen diktált az öreg a fürdőszobából a kezdő titkárnőnek). azt viszont könnyen el tudom ismerni, hogy gary oldman tökéletesen átlényegült a szerep kedvéért, minden apró szájrezdülése a helyén volt (és vele együtt a maszkmesterek is tökéletesen meg fogják érdemelni az oscar-t), elemében volt mind a híres beszédek mind a csöndesebb pillanatok alatt. csak az a baj, hogy sem a felfokozott hangulat, sem az intimitás nem tudott kiváltani belőlem semmilyen érzelmet -és ha egy film hatástalan, akkor hiába ás egy valós személy tettei mélyére, hiába helyez a középpontjába egy erős alakítást, hiába játszik ügyesen a fényekkel és árnyékokkal, csak egy gyenge közepes színvonalon felmondott üres töri-leckeként marad meg az ember fejében... (##02.25.)