(A Pentagon titkai) (2017) (r.: Steven Spielberg)

valószínűleg az alkotómunka egyik legfontosabb kérdése, hogy az elkészült műnek reflektálnia kell-e arra a korra, amiben készült -még akkor is, ha maga az alkotás nem az aktuális korban játszódik... persze úgy nincs nehéz dolga egy alkotónak, ha a jelenkor jól reflektál egy másik történelmi korszakra, így a nézők is könnyen húzzák össze a közös pontokat -nem véletlen, hogy az újságírós filmek rendre a dohányfüstös, fura hajas hetvenes évekhez nyúlnak vissza. mert akkoriban is harcolni kellett a sajtó függetlenségéért, miközben próbálták feltárni a politikai hazugságok mélyre nyúló gyökereit, és hát ma is piszok nehéz a sajtó munkatársaként hitelesen dolgozni, miközben a felsőbb körök azzal üvöltik tele a világot, hogy a sajtó hazudik (miközben maga a nagy fehér(házi) ember bizonyíthatóan naponta többször is igaztalan dolgokat állít -kábé minden alkalommal, amikor kinyitja a száját...). így persze nem véletlen, hogy steven spielberg a maga vehemes tempójbban rávetette magát az alapanyagra, ami a sajtó nagy diadaláról szólt, és a szokásos látványfilmje utómunkálatai közben leforgatta ezt a komolyabb darabot is (lásd még a kilencvenes évek derekát, amikor auschwitz-ből vágta műholdon keresztül a jurassic park-ot). és hát spielberg-nek mindegy, hogy dínók vagy újságírók vannak a fókuszban, ő mindig piszok elegánsan használja a kamera-mozgásokat, öröm nézni, ahogy követi a karaktereket, vagy csak siklik körülöttük (janus kaminsky igazi fakó hetvenes évek-beli színképpel járult hozzá a kor-hangulathoz -btw, tök jó látni, hogy ennyi évtized után is együtt van az állandó spielberg-i csapat, az operatőr, a vágó (michael kahn) és a zeneszerző (john williams) is). amiben szintén erős a direktor-úr, az a színészválasztás, most tutira ment meryl streep-pel és tom hanks-szel, köréjük meg csupa tévéből importált arcot pakolt, ami nekem külön öröm volt, mert mindegyikükkel szimpatizálok a sorozataik miatt (igaz csak akkor kezdtem örülni nekik, amikor mindenkit sikerült felismernem a borzasztó parókák alatt)... látvány és színészek, nem véletlenül ezzel kezdtem és nem a történettel, mert abban nincs sok truváj, főleg ha láttál már kettőnél több újságírós filmet, de korrektül elpörgött a sztori, ahogy a film is olyan ’korrekt’, nem bántó, nem kiemelkedő. lehet hogy az a baj, hogy nem is volt olyan rég, amikor sikerült sokkal jobban felzaklatni a lelkem egy hasonló filmmel (spotlight)... (karakter-ívet igazán csak meryl streep főnökasszonya kapott, nála viszont jól működött, ahogy a lenézett és megtűrt özvegyből egy erős vezetővé változott -erős nő, szintén egy aktuális és fontos mai üzenet.) (##02.22.)

(Én, Tonya) (2017) (r.: Craig Gillespie)

egy életrajzi alkotásnál meghatározó tud lenni, hogy az alkotók milyen szemszöget választanak a művük fókuszpontjaként -azaz hogy kinek a szemén át láttatják a megtörtént eseményeket. főleg ha narrációt vagy kommentárokat is alkalmaznak, ahol nem mindegy, hogy a néző megbízik-e a történet mesélőjében -főleg ha azok többen is vannak, és egymásnak ellentmondó változatokkal tömik a fejünket... az i, tonya alkotói kettős dramaturgiai húzással játszottak rá erre a bizonytalanság-érzetre, mert nem csak egy ál-dokus keretbe helyezték a megtörtént eseményeket (ahol az interjú-alanyok valamiért mindig meg akarják szépíteni a saját szerepüket a sztoriban), de rendre ki is beszéltetik a kamerába a szereplőket, akik így újabb módon tudják kommunikálni felénk a személyes érzéseiket (lehet hogy egyesek az ilyen ötletek miatt rosszmájúan használnák a ’scorsese on ice’ kifejezést, de szerintem tök találó, mert az öreg olasztól nem szégyen eltanulni ezeket a jól működő trükköket)... azért is jó felütni a szokásos életrajzi toposzokat ilyen nüansznyi csavarokkal, mert sokkal szórakoztatóbb lesz a végeredmény, elemelik a hangulatot egy kicsit a rögvalóságtól -még akkor is, ha a felszín alatt ott marad egy nagy kupac dráma, egy megtört élet, tele megaláztatásokkal és fizikai bántalmazásokkal, a romokban heverő amerikai álommal... már tiniként sem néztem sok sporteseményt (a forma1-en kívül), a ’92-es barcelona-i sikerekből derengenek dolgok, de csak azért, mert épp’ akkor nyaraltunk, így az az élmény maradt meg, hogy a komáromi strandon nézzük az újságban az úszók eredményeit, mindegy is, mellébeszélek, szóval a ’94-es téli olimpiáról semmi emlékem nincs, így tiszta lappal érkeztem tonya harding életét megvizsgálni. mert az érezhető, hogy annak idején mindenkinek volt prekoncepciója vele szemben, volt aki elítélte, mert egy elitista sportban mert más (önmaga) lenni, mások viszont pont ezért az egyszerűbb (’közülünk való’) érzetért szerethették. és a film jól humanizálja a karakterét, nem fedi el a hibáit, de ugyanakkor feketére festi körülötte a képet a borzasztó anyával és az élhetetlen házassággal -és azzal a kisstílű csóró közeggel, amiből érkezett (mondjuk a házasok ütésváltásai engem egy idő után már fárasztottak, de elhiszem, hogy csak így voltak képesek egymáshoz viszonyulni)... ez az elborzasztó közeg erős kontrasztban van a világversenyeken játszódó részekkel, ahol megrészegült a kamera a siklás szabadságától, és csodás köröket írt le tonya körül... aztán jött az un. incidens, a ’94-es olimpia elhíresült mellékzöngéje, és ahogy az a klasszikus életrajzi filmekben lenni szokott, erős ütemben állunk bele a földbe. nem is nagyon szabad belegondolni a végső konklúzióba, a hiába hajszolt álmok összetörésébe, mert a világ hajlamos lesz végképp összeomlani körülöttünk... margot robbie meggyőzően alakult át csodás ausztrál szépségből egyszerű white-trash-é, sebastian stan minden (pofontól megremegő) bajusz-rezdülésig hiteles volt, de aki leginkább megérdemli a dicséretet, az allison janney, aki teljesen elveszik a hideg és kegyetlen anya maszkja alatt... úgy tűnik, hogy kétféle hozzáállás létezik az életrajzi filmek készítésénél: lehet a hitelességet hajszolni, hogy mesterien reprodukálva hozzuk létre újra a valóságot a vásznon, és lehet úgy is, hogy kábé hitelesen elmeséljük a történet egy verzióját, miközben magas színvonalon szórakoztatjuk a megjelent kedves publikumot... (##02.07.)

(2017) (r.: James Franco)

amióta az eszemet tudom, mindig is hátra akartam hagyni valami művészeti alkotást -szerettem volna filmrendező lenni, de persze lebeszéltek róla (gyanúsan hasonló indokokkal, mint amik itt a filmben is elhangoznak a színészet kapcsán: ’ahhoz kapcsolatok kellenek, fiam!’). az írás viszont még a mai napig nem hagy békén, itt is láthatjátok, hogy azzal kompenzálom magam, hogy minden megtekintett és elolvasott mű után fogalmazásra késztetem az agyam. szóval nagyon is meg tudom érteni, ha valaki ragaszkodik az álmaihoz, ha mindent megtesz egy alkotásért -még akkor is, ha a tehetségnek még a szikráját sem találja magában. a nagy különbség tommy wiseau és köztem, hogy neki valami rejtélyes oknál fogva egy végtelen nagyságú bankszámla áll a rendelkezésére... mint minden alapos filmszerető ember, én is hallottam már (a) the room-ról, minden idők legjobb legrosszabb filmjéről, és persze a kulcs-jelenetek ismerem a különböző youtube-os kritikákból és viccelődésekből, de a teljes műhöz még nem volt szerencsém -most majdnem eljutottam oda, hogy megnézzem, aztán az utolsó pillanatban csirke lettem a tommy wiseau double feature gondolatától, így csak ismét átfutottam a klasszikusokat a neten, és belevágtam james franco-ék verziójába. így nem mondhatnám, hogy érzelmileg kötődök a klasszikus kult-filmhez (bezzeg ha amerikában élnék, már biztos eljutottam volna egy kanál-dobálós éjféli vetítésre, mert tök jó mókának hangzik), viszont nagyon szeretem az ilyen típusú bennfentes, kulisszák-mögé leskelődő filmeket, mint aminek ez is tűnt. és az a jó, hogy meg is kaptam a hihetetlen háttértörténetet egy alkotás elkészüléséhez, és emellé még egy barátság bemutatása is járt extraként... tommy karaktere baromi érdekes, mert a maga kiszámíthatatlan excentrikus valójában hatalmas szórakoztatási faktor, ugyanakkor a rendszeresen felbukkanó seggfej énje miatt nem mindig könnyű közel engedni magunkhoz. és a franco-ék filmjének egyik legnagyobb erényének azt tartom, hogy az ellentmondásossága ellenére képesek voltak belőlem érzelmeket kicsikarni tommy-val kapcsolatban, egész pontosan sikerült elérniük, hogy megsajnáljam őt teljes szívemből, amikor szembesült azzal a szerencsétlen srác, hogy az emberekre milyen hatással van élete fő műve... persze könnyű úgy a szívre hatni, ha érezhetően szívből készült a film is, legalábbis az jön le a nézőknek, hogy franco-ék imádhatják az alapanyagot és magát tommy-t is. így james a kamera mindkét oldalán maximális profizmussal dolgozik, emberivé teszi ezt a larger-than-life karaktert úgy, hogy közben halálra röhögöd magad a hülye akcentuson, és a meglepő megnyilvánulásain. franco junior-t kevésbé láttam greg sestero-nak, viszont a drámaibb részeknél ő is nagyon erős alakításokat hozott. a többieknél meg az ember leginkább azt érezte, hogy a haverokat osztották el szépen a kábé megfelelő szerepekre, de szerencsére ezek a haverok mind tök szerethető figurák, úgyhogy nem volt ezzel a kis nepotizmussal semmi gond -ahogy a cameo-k és kacsintások is jól sültek el... de az egész filmnek tök jól állt ez a kacsintás-jelleg, hogy mindig megtalálta a szórakoztató faktort a káoszban. talán egy nagyon pici kellett volna csak, hogy igazán a szívem közepébe találjon, de így is szégyenkezés nélkül oda lehet rakni mondjuk az ed wood mellé a filmet, mint egy alkotást az álmodozókról, akikben lehet hogy nem buzog a tehetség, de hatalmas inspirációt jelentenek azoknak, akik szintén le akarnak valamit tenni az asztalra. ami aztán lehet hogy leesik onnan, de a szándék a fontos... (##01.06.)

(2017) (r.: Chris Smith)

mindenki hallott már a stanislavski módszerről, amikor egy színész felhozza a mélyből az érzéseit, és saját magával borítja be az alakítandó karaktert. eljutottak már mindenkihez azok a forgatási pletykák, amikor egy alkotó képtelen volt különválasztani magában a karaktert és a saját személyiségét, és a forgatási szünetekben is benn ragadt a szerepben (daniel day lewis híres erről a metódusról, de nem is olyan rég ott volt jared leto is, aki döglött patkányokat küldött a színész-társainak, mert joker is ezt tenné). viszont teljesen más hallani ilyen forgatási rémálmokról mint látni is, amikor a film sztárja megkeseríti a körülötte dolgozók életét -és borzongató belegondolni, hogy pont az ilyen őrült elkötelezettségtől lesz zseniális az adott alkotás... valamikor a kora-főiskolás időszakomban láttam először a man on the moon-t, és igen hamar felnőtt az akkori másik nagy kedvenc milos forman filmemhez a people vs larry flynt-hez. mert úgy volt szeleburdi, hogy tele volt érzelemmel, egy nagy őszinte hazug ellentmondás volt, mint andy kaufman. és ahogy ebből az igen erős dokumentumfilmből is kiderült, a film készítése is pontosan ilyen ellentmondásos lehetett... mert jim carrey nem csak eljátszotta a nagy példaképét, hanem mintha megszállta volna andy szelleme, teljesen átlényegült -és ez magával hozta andy azon aspektusát is, hogy provokálni kellett a világot minden áron, mert úgy lesz érdekes. kívülállóként szörnyülködve lenyűgöző látni, hogy miloš forman-ék mennyire hagyták elszabadulni jim-et, hogy mindenki belement az áttranszformálódás játékába, sőt, akik ismerték és szerették andy-t, azok terápiás célokra is felhasználták a tökéletes utánzatot... azt mondják, hogy azért nem hozták nyilvánosságra a korabeli werk-felvételeket eddig, mert nem akarták, hogy az emberek seggfejnek gondolják jim-et, és igazából lehet hogy nem is baj, hogy ennyi idő távlatából tudjuk szemlélni ezeket a kicsit kellemetlen tetteket. és az is sokat segít, hogy jim carrey is a mai érettségével néz vissza erre a furcsa korszakára. és tudom, hogy mostanság is sok drámán ment keresztül, ráadásul a sztárságának fénye is jócskán megkopott azóta, de mindig szívbemarkoló azt érezni, hogy egy komikus gumiarcú humora mögött mennyi komolyság is tud rejtőzni... (ügyesen csempészték a főtéma mellé a két komikus karrierjének bemutatását is, sok-sok korabeli felvétellel ábrázolva azokat.) (hehe, tony clifton a producerek között is fel van tüntetve!) (#12.06.)

(2017) (r.: Chris Moukarbel)

a pop-szakmában ki kell tűnni. úgyhogy természetes, hogy az ifjú stefani germanotta felépített maga köré egy figyelemfelkeltő személyiséget: lady gaga-t. így még a hozzám hasonlók figyelmét is fel tudta kelteni, akik nem szívesen mártóznak meg a túl populáris popzenében. de szerintem nem véletlen, hogy akkor kezdett igazán érdekelni ez a lány, amikor elkezdte levetkőzni az extrém külsejét, amikor meg merte mutatni az igazi valóját. fokozatosan lépdeltem vele végig ezen az úton, ott volt a himnusz-éneklése, amikor az ember felkapta a fejét a csodás hangjára; aztán jöttek a hírek, hogy a country-s, visszafogott albuma milyen jól sikerült (és tényleg, tavaly számos alkalommal járt a lejátszómban). úgyhogy kifejezetten izgatott lettem, amikor megtudtam, hogy érkezik ez a dokumentum-film... eleve ismertek, a zenész-életrajzokkal könnyű engem lekenyerezni, bár azért én is be tudok már sokallni a sokadik hasonló életút-bemutatótól, ahol a villám-sikereket követik az alkohol és a drogok démonjai, úgyhogy most üdítő volt látni egy másfajta betekintési szöget. eleve a koncepció is más volt, mint egy hagyományos életrajzi doksinál, mert koncentráltan csak egy másfél-két éves időszakra fókuszáltunk (a legutóbbi lemez megírásától a superbowl félideji show-jáig), és csak pár pillanatra villantak fel az extrém-ruhás kezdetek, hogy kontrasztot alkossanak a mostani visszafogottsággal... eleve érdekes dolog belesni az alkotási folyamatok mögé, és most sokszor jártunk stúdiókban, sorozat-forgatáson és színpadi backstage-ekben gaga-val, így igazán elismerhettük a művészetek iránti elköteleződését, az energiákat, amiket minden produkcióba beletesz, amiben csak részt vesz -és a fájdalmakat és lemondásokat, amik ezekkel együtt járnak... mert nem csak a toll-boákat meg a húsruhát vette le stefani, hanem teljesen lecsupaszította magát (és nem, most nem a csodás formájú melleire gondolok, illetve, izé...). mert az átlagember agyban nehezen teszi azt helyre, hogy a világsztárok is emberek, akik pontosan ugyanúgy éreznek, mint ő maga is, tudnak örülni a sikereiknek, és nagyon mélyre is tudnak merülni lelkileg, ha épp’ bántja őket valami. vagy ha a testük hagyja cserben őket... hangosan a hírek már egy ideje attól, hogy gaga komoly fájdalmakat él át a betegsége miatt, de most végigszenvedhettük vele mi is a mindennapokat -és pont ezért jók az ilyen filmek, mert az emberben még nagyobb tisztelet alakul ki, ha belegondol abba, hogy ez a lány úgy ég ezer fokon, hogy közben belepusztul, de csinálja, mert csinálni kell... tökéletes betekintést kaphattunk abba is, hogy mitől működik ennyire (egy korábban tartózkodó hallgató számára is) a joanne című legutóbbi album -mert láthattuk, ahogy a zongoránál megszületett dalok mark ronson keze alatt érnek egésszé, és ami még fontosabb, hogy mennyire személyes indíttatásból születtek meg (a film legszebb pillanata volt, amikor stefani megmutatta a nagymamájának a címadó dalt)... én próbálok mindig nyitottan állni a kulturális alkotásokhoz és termékekhez, és őszintén javaslom mindenkinek a hasonló hozzáállást -hogy félre tudja rakni a hús-ruhás előítéleteit, és őszinte kíváncsisággal lessen be egy olyan világsztár mindennapjaiba, aki a végtelenül tudatos profizmusa alatt egy esendő és szerethető ember. higgyetek nekem, hogy titeket is ugyanúgy magával sodorna ez az érzelmi hullámvasút, mint engem. (#09.26.)

(2016/2017) (r.: James Gray)

az amazonas nem siet sehova -méltóságteljesen hömpölyög a kiszámíthatatlan és ezer titkot rejtő dzsungel mélyén... mindig öröm látni, amikor egy film a témájának megfelelő formát ölt -főleg akkor, ha ez a fizimiska a készülés korszakában nem túl népszerű vagy trendi, hanem tudatosan nyúl a múltba, és ölti magára a nagy elődök kissé kopottas, de még mindig mutatós jelmezét... mert james gray láthatóan a ’60-as/’70-es évek kalandfilmjeiből merített ihletet, amikor a kalandok sosem diktáltak olyan szédítő tempót, mint manapság, sokkal inkább a méltóságteljes hömpölygésükkel érték el a kívánt hatást (én viszont sietek, mert máris utolértem a kezdeti folyó-hasonlatomat...). de egy életrajzi filmnél nem is ildomos sietni, főleg ha egy nagyobb szeletet akarunk bemutatni a híres személy történetéből -a zsáner jellegénél fogva így is lesznek vázlatosabb fejezetek, viszont csak ilyen felvillantott képekkel lehet a teljes lelki utat feltérképezni. mert ne várja senki, hogy ebben a filmben az arany utáni hajszán lesz a fő fókusz, sokkal inkább az emberen, akit magával ragadott az amazonas dzsungele... pedig fawcett őrnagyot kezdetben csak a korabeli társadalmi konvenciók lökték át az óceán túlpartjára, mert a szerencsejátékos apjának köszönhetően más esélye nem volt arra, hogy feljebb emelkedjen a ranglétrán. ezek a makacs kötelékek később is számtalanszor akadályozták, ugyanis az önön seggükben lakó fehér angolok képtelenek voltak lemászni a felsőbbrendűségüket hirdető emelvényről, és felvilágosult szemmel nézni a világ népeire, akik ugyanúgy létrehozhattak civilizációkat, mint a mindenható európaiak (nem beszélve a gazdag lord-ról, aki a hírnevet hajszolva állt be a csapatba, aztán sértetten vette tudomásul, hogy a dzsungelben milyen kemény az élet, hogy az éhség mindennapos útitárs, hogy a sebek mellett nem állnak nővérek tiszta kötöző-szerrel)... és nagyon érdekes, hogy miközben a főhősét ilyen felvilágosultnak mutatja be a film, azért a korlátait sem titkolja el, azaz hogy a nők irányába ő maga sem volt túl felvilágosult, bár tegyük hozzá, hogy nem szellemileg utasította el az emancipációt, hanem túl jól ismerte a dzsungelt ahhoz, hogy azt gondolja, hogy egy nő fizikailag nem bírná a megpróbáltatásokat... de egyébként is a családja iránti szerető féltés is egy komoly része volt az életének, még ha a szenvedélye (vagy a világháború lángjába égő világ) meg is akadályozta abban, hogy kellő időt töltsön a családjával. viszont nagyon szépen felépítették a kapcsolatát a legidősebb fiával, a kedves játékkal a gyerekkorban, aztán az elhidegülést (az elcsattanó pofont betudjuk a szenvedélyességnek), majd az egymásra találást, és az utolsó közös kalandot... mert persze vissza kellett térni a vadonba újra és újra, és örülök, hogy nem egyfajta arany-éhség volt az, ami hősünket visszacsábította folyton az ismeretlenbe, hanem az a vágy, hogy egy olyan civilizáció bizonyítékait találja meg, amik átírhatják azt, amit a világról gondolunk... ahogy a lassan mozduló tempó is megfelelő választás volt ehhez az igaz történethez, úgy a befejezés is szépen koronázta az összképet, mert nem kell mindig nagyívű finálé vagy egyértelmű pont a mondat végére -amikor a bennszülöttek felemelték a két fawcett-et, akkor úgy gondoltam, hogy most vagy megeszik őket vagy így jutnak el az elveszett városba, és aztán elsötétült a kép, és cseppet sem bántam, hogy én magam dönthetem el, hogy mi is történt. viszont a befejezés hangulatától végtelen szomorúság szállt meg, és az ilyen érzelmi ráhatás mindig segíti, hogy egy film pozitívan maradjon meg az emlékezetemben. (charlie humman visszafogott energiákkal uralta a vásznat, robert pattinson viszont teljesen eltűnt a szerepében. és meg vagyok győződre arról, hogy tizenöt évvel ezelőtt brad pitt nem csak producer lett volna egy ilyen típusú filmben (lásd még: hét év tibetben)...) (#09.16.)

(Mélytengeri pokol) (2016) (r.: Peter Berg)

szegény fikciós forgatókönyv-írókat szidjuk folyton, hogy túlságosan leegyszerűsítik a karakterek motivációs hátterét, pedig igazából a való életből veszik azt például, hogy minden gonosz embert a kapzsiság hajt csupán -szóval mostantól a valóságot bántsuk inkább, ne a dramaturgokat... én peter berg-et elsősorban a tévés munkái miatt tisztelem, pedig a nagyvásznon is meg tud mutatkozni a rendezői tehetsége, főleg ha hozza a kisképernyőről a legjobb barátját is, a kézikamerát, hogy intim pillanatokat tudjon teremteni a legdrámaibb pillanatokban is. ez azért kell, hogy ne csak egy látványos katasztrófa-filmként tekintsünk az alkotására, így tud nagy szívet növeszteni neki, így tudja elérni, hogy igazán megrendülj a film végére (és nem mellékesen pár arc-közelivel el tudja érni, hogy megint reménytelenül beleszeressek kate hudson-ba...). és nagyon szépen tud építkezni ezekből a kezdeti intim pillanatokból (és az ügyesen végigvezetett dinoszauruszos analógiából), lépésről/lépésre haladva a katasztrófa felé, végigvéve az összes okot, amiért bekövetkezik a baj (túllépve az emberi mohóság alaptézisén, ugye). így cseppet sem lesz unalmas az első háromnegyed óra sem, míg eljutunk a nagy bumm-ig. még akkor sem, ha tudjuk előre, hogy hova vezetnek ezek a lépések, mert kellő mértékben adagolja a feszültséget, és persze a jól megválasztott színészeket is öröm nézni ebben a felkészülős időszakban (kurt russel egy mondat után is tekintélyt-parancsoló, john malkovich-ot meg egy mondat után már pofán-basznád egy méretes cső-kulccsal... oké, marky mark is korrekten hozza azt az egy arcát, amiért szeretjük, de nem fair összehasonlítani a két legendás úriemberrel...). jól ismerjük a katasztrófa-filmek vonal-vezetését, ismerjük a szörnyű valóságot is (bár nekem nem is a korabeli tévé-hírekből van meg a sztori, sokkal inkább a newsroom pilot-jából), mégis letaglózó látni, amikor az olaj utat tör magának a torony legfelső szintjéig, és elszabadul a pokol. és itt sem akar igazán epikus lenni a rendezés, marad az emberi perspektíva, a szereplőkkel együtt magával ránt a tűzbe és a füstbe. és megint ez a bevonódás az, ami miatt érzelmileg igazán megterhel a film, ezért van az, hogy bár a szereplők többsége túléli a túlélhetetlent, te mégis magadba roskadva ülsz a mozi-székben a végefőcím alatt... valami ilyesmi lett volna a titanic is, ha a romantika helyett az okokra helyezi cameron a hangsúlyt, és össze tudja sűríteni a filmjét 100 percbe -és én valahol szeretném, ha ennek a filmnek is hasonló lenne a megítélése, mint a nagy elsüllyedős monstrumnak, mert nem csak technikailag veheti fel vele a versenyt, de érzelmileg sokkal nagyobbat tud ütni szív-tájékra. bár lehet, hogy nem kéne túloznom, nem kéne ilyen terheket raknom a filmre, mert ő nem akar a világ ura lenni, csak egy egyszerű melós, aki végzi a dolgát, de azt igen magas szinten teszi... (azért ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy van amit hibaként fel lehet róni a filmnek: hogy nem foglalkozik a katasztrófa ökológiai aspektusaival, illetve egy darab olajban döglődő sirállyal le akarja tudni az egészet, és aztán újra az emberi tényezőkre koncentrál csupán.) (tök fura, hogy egy kate hudson / kurt russel összeölelkezős jelenet kellett ahhoz, hogy leessen, hogy nekik milyen személyes kapcsolatuk van is a magánéletben...) ($$10.01.)

(Eddie, a sas) (2016) (r.: Dexter Fletcher)

mi lusta emberek tiszteljük azokat, akikben megvan a kellő akarat és kitartás ahhoz, hogy sportoljanak. talán ilyenkor, az olimpiák idején kerülünk hozzájuk a legközelebb, átérezzük a küzdelmeiket, megdobban értük a szívünk. az már egy nehezebb ügy, hogy mi magunk is felkeljünk a kanapéról, és a szurkolás helyett valami aktívabb tevékenységet válasszunk... pedig nem kell igazán tehetségesnek lenni abban, amit csinálsz, elég maximálisan elkötelezettnek lenni, feltétel nélkül szeretni azt, sohasem csüggedve. mert nem hiszem, hogy a mai teljesítmény-orientált világban a sportolók önfeledten tudnának edzeni és versenyezni -főleg a magyarok nem, akik mögött egy igen kritikus nép áll, akiknél a siker a ’mi sikerünk’, és a hiba az ’ő hibája’. mert belénk van kódolva ez a győzelem-mánia, és rég elveszett már az az klasszikus üzenet, hogy ’ csak a részvétel a fontos’... és ezért baromi üdítő látni egy filmet, ami épp erről szól, hogy van egy srác, aki az olimpiák megszállottja, és addig küzd, amíg el nem éri az álmát -nem a győzelmet, hanem a részvételt, de leginkább önmaga legyőzését... talán forrest gump óta nem volt ilyen szerethető lúzer a vásznon, aki egyből a szívedbe költözik, ezért eszedbe se jut kinevetni az arc-deformációját vagy a folyton lecsúszó szemüvegét. mert a hihetetlen pozitív személyisége azonnal rád ragad, és követni akarod az összes őrültségbe, ami eszébe jut. és taron egerton meghálálja az itt épp produceri szerepet betöltő matthew vaughn-nak, hogy megint rá gondolt főszereplőként, mert tökéletesen átalakul, fantasztikusan le tudja venni egy-az-egyben az igazi eddie összes jellegzetességét. mellette hugh jackman is csak rutint tud hozni, de őt épp’ ezért a cool kisugárzásért szeretjük, úgyhogy elfér a vásznon. meg igazából ez a sztori sem kívánja meg, hogy meglepő dolgokat húzzon elő a zseb-flaskájából, hiszen határozottan siklik előre az életrajzi- és sport-filmes elemeken. viszont az el kell ismerni, hogy nagyon jó a felépítménye, az emelkedői és bukkanói után épp ott ér el a csúcsra, ahol kell neki, és pontosan azt a hatást éri el érzelmileg, amit kell neki: azaz te is együtt kántálod a néppel eddie a sas nevét... nagyon kellenek az ilyen filmek, amik kedvesen bájosak, nem bántanak, nem harapnak, hanem csak inspirálni akarnak úgy, hogy közben végig szórakoztatóak maradnak. az a jó a sport-történelemben, hogy mindig lehet találni ilyen szerethető őrülteket, akiknek érdemes feldolgozni az életét. mert hátha egyszer a nézőtéren ülő lustaság is azt érzi majd a végefőcím után, hogy benne is ott lapul annyi kitartás, amivel elérheti azt, amitől elégedett lesz önmagával. ($$08.15.)

(2015) (r.: Danny Boyle)

mindenkinek van véleménye steve jobs-ról -sokan szeretik, sokan utálják, pedig a legtöbben nem is tudnak róla sokat, hanem az apple imádatukat/utálatukat vetítik ki arra az emberre, aki a kirakatban volt. és nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebből a filmből fognak megtudni róla többet... sokat szidtam/szidtuk már a generikus életrajzi filmeket, mert bár sokszor működnek, azért kiszámíthatóvá vált a szerkezetük, legtöbbször érezhető, hogy milyen elemeket fognak kiemelni nekünk. aaron sorkin kitalált hát valami mást -csak három bemutatót választott ki, illetve az azokat megelőző perceket, és bevetette a sorkin-izmus teljes arzenálját, bizonyítva ismét azt az oximoront, hogy egy kizárólag beszélgetésekből felépülő mozgóképes alkotás is lehet izgalmas... mert nem csak a színpadra-lépés előtti drukk hozta a feszültséget, de sem a szereplők (walk-and-talk!), sem a kamera nem állt meg egy pillanatra sem, és még a zene is sokat hozzáadott ehhez a 'feszkó' érzéshez. bár azt gondolhatnánk, hogy a három részre tagolással három felé esett szét a film, de nem, a közös témákkal szépen egybetartották, talán egy nagyon picit túlságosan is, mert harmadjára már kicsit fárasztó volt, hogy mindig ugyanarról beszél hősünk bizonyos szereplőkkel. és ezek a beszélgetések nem feltétlenül a technológiáról szóltak, sőt, elsősorban nem arról, hanem lelki dolgokról. mert bizony nehogy azt higgyük, hogy egy formatervezett szent embert mutattak be itt nekünk, hanem egy igencsak nehéz természetű személyt, aki (többnyire) jól érezte a jövő vízióit, de az emberi kapcsolatokhoz mit sem értett. és ez rengeteg feszültséghez vezetett nem csak a munkatársaival vagy a pénzemberekkel, hanem a lányával is. és ezek a nem túl egyszerű érzelmek csodálatosan ott voltak michael fassbender minden pillantásában (érdekes dolog ez a casting -van, amikor nem zavaró, hogy a tehetség felülírja a valós személlyel való hasonlóságot), de a köré rakott színész-gárdának sincs oka szégyenkeznie. azért azzal kicsit megleptek, hogy nem bíztak a saját szerkezetükben, és három flashback-et is betoldottak, de lehet, hogy úgy érezték, hogy így lesz kerek a történet. formatervezett. (szerettem danny boyle apró ötleteit, az átvezetők vágását, a képre kiíródó szövegeket, és a meglepő háttér-vetítéseket.) ($$02.03.)

(A dán lány) (2015) (r.: Tom Hooper)

törvényszerű-e, hogy egy festőkről szóló filmnek minden egyes képkockájának olyannak kell lennie, mint egy festménynek? valószínűleg nem, de azért tom hooper-ék igyekeztek, hogy művészien megmunkálják a képeiket, gyönyörűen vannak komponálva a beállítások, kiragyognak a színek, és ahogy egy női lelkületű filmnél illik, gyakran kerülnek a középpontba a ruhák... azóta vártam ezt a filmet, amióta kikerült belőle az első fotó, amin eddie redmayne kifejezetten csinos nőnek tetszett. az azóta eltelt időben viszont eléggé beleástam magam a traszgender témába (többek közt a transparent-nek köszönhetően, de azon felül is láttam jó pár youtube videót ezzel kapcsolatban), úgyhogy mindenképp tűkön ültem, hogy befogadhassam az élményt. mert szerintem az egyik legérdekesebb lelki gyötrődés, amikor valaki úgy érzi, hogy rossz testbe született. nehéz lehet ezt megmagyarázni, mert nem agyi problémáról van szó, vagy hormonális zavarról, és a film sem akar leásni a mélyére, hősünk is azt mondja, hogy mindig is tudta, nincs rá magyarázata -csak a késztetése, hogy tenni kell az ellen, hogy a természet ilyen gonosz módon megviccelte. de meglepő módon egyébként sem ez van a film középpontjában, hanem a feleség, és az ő viszonyulása ehhez a szokatlan helyzethez -ezért is érzem arcátlan húzásnak, hogy a csodálatos alicia vikander-t csak mellékszereplőként jelölték oscar-ra, mert ez minden szempontból az ő filmje. és örülök annak, ahogy formálják őt, mert bár sokat szenved a karakter, mégis végig támogatja a szeretett férjét, és nincsenek nagy amplitúdójú drámái, nem hagyja el őt, hanem végig fogja a kezét (még ha ez nem is fedi teljesen a valóságot). mert ez így szép. mint ahogy az egész film szép, mind külsőségeiben, mind a szomorú történetében, mind alicia kisugárzásában, mind eddie félénk nőies mosolyában. (arról már nem is beszélve, hogy ismét egy alkotás, ami ráébresztett arra, hogy mennyi kulturális lyukat kell még betömni a tudás-táramban, hogy illő lenne végre a festészetben is elmerülnöm. és az elsők között rákeresnem gerda wegener erotikus képeire...) ($$01.31.)

(2015) (r.: Liz Garbus)

mindig is vonzottak a zenész-életrajzok -és nem csak akkor, ha be akartam lesni egy-egy általam szeretett alkotás mögé, megismerni az általam tisztelt művészt, hanem akkor is, ha még nem mélyedtem el egy adott életműben, ha nem sokat tudtam a zenész életútjáról. mert az ő életük mindig érdekes -és általában nem túl vidám... nina simone élete több szempontból is érdekesebb lehet sokaknál -azért, mert nagyon sok minden kapcsolható ehhez az azonnal felismerhető jellegzetes hanghoz. mert abba a korba született, amikor a néger kislányok még nem igazán tanulhattak zongorázni, és egyébként is mindent áthatott a szegregáció. nem véletlen az sem, hogy később nyakig elmerült a polgárjogi mozgalomban, és ez az elkötelezettsége kihatott a karrierjére is. és ha a múltja, a származása és a társadalmi státusza nem lett volna elég a művészetének a táplálásához, akkor még rakott rá jó néhány terhet az élet -egy erőszakos férjet, aki nem csak kimerülésig hajtotta a feleségét, de gyakran megverte és meg is erőszakolta; akadtak gondjai az alkohollal és a tablettákkal is; és mindenkit elidegenített a környezetében -mint kiderült, nem szándékosan, csak későn fedezték fel a bipolaritását. ...és ez mind benne van ebben a csodálatosan összerakott filmben, megterhelően, ahogy nina belekerül ebbe a spirálba. mindig tiszteltem a dokumentum-filmeseket, akik végigrágják magukat a rengeteg archív anyagon, képeken, videókon, hangszalagokon, naplókon, és aztán megtalálják a megfelelő darabkákat, amik kiegészítik egymást. megfelelően hatnak. elérik, hogy ne csak érdekeljen egy számomra eddig ismeretlen zenész élete, de érzelmileg is közelebb hozzon (és elér még olyanokat is, hogy mondjuk sokkal többet akarjak tudni a feketék mozgalmáról). ($$01.31.)

(Amy -Az Amy Winehouse-sztori) (2015) (r.: Asif Kapadia)

popzene-szeretőként azért nehéz látni egy ilyen filmet, mert az ember kénytelen elgondolkozni azon, hogy vajon megéri-e szeretni a zenét -mert az igazán erős dalok hátterében mindig valami hasonló dráma van... mert persze, az első dolog, ami eszedbe jut amy winehouse-ról, az az azonnal felismerhető hangja, majd közvetlenül ezután jönnek a dalszövegei, amik mindig kegyetlenül őszinték voltak, és mélyen feltárták a lelkiállapotát. és sajnos az ilyen szövegekért szenvedni kell... nem könnyű látni egy ilyen mértékű leépülést, még azt is érezhetnénk, hogy csak végigszaladunk rövid életúton és az üstökös-szerű karrieren, de baszki, tényleg ilyen gyorsan történt minden. és már megint a siker tett tönkre egy életet... meg persze a rossz környezet, akik nemhogy segítették volna szerencsétlen lányt, de még tovább lökték lefelé a lejtőn -elsősorban önzőségből. de nem is a pénz- és siker-éhes apán és a nemtörődöm férjen húztam fel magam a leginkább, hanem (már megint) azokon a kibaszott paparazzi-kon, akiknek folyton ott kell villogniuk mindenütt -és így közvetve a médiára és a bulvár-fogyasztókra is hánynám az epét. meglepően sok magán-felvétel maradt fenn, mondhatjuk, hogy a szereplők dokumentálták ezt a szomorú életutat. a rendező pedig ügyesen válogatott, főleg amikor az interjúkat párosította a képekkel (a beszélő fejek nem dinamikusak, úgyhogy csak hangokat hallunk). és ehhez jöttek a koncert-felvételek azzal a kivételes hanggal. ...hjaj, csak tudnám, hogy a zenész-dokumentum-filmek miért nem érnek soha véget happyenddel... ($$01.23.)

(2015) (r.: Brett Morgen)

vidéki kisvárosból jövő emberként a mai napig feszül bennem valami, ha olyannal találkozom személyesen (vagy csak látom hús/vér valójában), akit korábban csak közvetve ismerhettem mondjuk a tévéből. egész egyszerűen nem tudja feldolgozni az agyam, hogy ő ugyanolyan ember, mint én, csak olyan tevékenységet folytat, amitől többen ismerik, mint engem. hogy az a különleges benne, amit létrehoz, és nem az ember maga. és ezért baromi izgalmas ilyen dokumentum-filmeket nézni, mert pontosan ezt a hatást éled át itt is -hogy az idolod, akit gyerekkorod óta ismersz és tisztelsz, pontosan olyan hibákkal teli ember volt, mint te. de miért ne lett volna így? főleg kurt cobain esetében érthetetlen a meglepődés, hiszen ott van benne a szövegeiben a teljes élete. csak az ember nem mindig ás le a kiabálás mélyére. még szerencse, hogy valaki más megteszi helyette... és ha igazán le akarsz csupaszítani valakit, akkor fogd a szüleit, és ássatok le együtt a gyerekkor mélyére. nem is tudom, mi a furcsább, nézni az édes kis szöszi kurt babát, vagy hallgatni a családját a problémás felnövés-történettel, végig az jár a fejedben, hogy ez túl mély, túl intim. és aztán ez a gondolat nem ereszt, mert tovább gördülünk olyan dolgokkal, amik miatt tényleg azt érzed, hogy túlságosan beleskelődsz egy privát szférába, ahol semmi keresnivalód nem lenne. mert az emberbe azt sulykolták, hogy nem illik más naplójába beleolvasni, hogy a magáncélra felvett videókat nem neki szánták. és persze, aki hozzám hasonlóan szereti az önéletrajzokat, az lesett már be a rock'n'roll életforma mögé, de ennyire személyes élményt még nem nagyon kaphatott. és ettől kicsit kényelmetlenül is érzi magát az ember. nagyon fura ez, mert a mostanában megnézett zenés dokuimtól felvillanyozódtam (kösz dave! most is nagyon hiányoztál ebből az alkotásból legalább egy interjú erejéig), bár talán még azzal is vitatkoznék, hogy ez egy zenés doku volt. mert azt érzi az ember, hogy kicsit mellékes az, hogy kurt cobain zenész volt (sőt, az utolsó nagy ikonikus zenész), teljesen el van tolva az arány az ő személyes drámájára a zenekarról. így aki nirvana biográfiát vár, az csalódni fog -bár kétlem, hogy lennének olyanok, akik csalódnak. mert akik szeretik a nirvana-t, azok szeretik kurt kaotikus gondolkozás-módját is, és ezt nagyszerűen sikerült elkapni itt, a montázsokkal, rajzfilm-betétekkel, mindent ellepő napló-részletekkel. fontos film, csak a lélek-terhelés miatt nem könnyen szerethető. pedig nagyon akarja, hogy szeressék... ($06.27.)

(Amerikai mesterlövész) (2014) (r.: Clint Eastwood)

egy bonyolult kérdésre nem lehet egyszerű választ adni. és egy háború -főleg egy igencsak ellentmondásos, igencsak bonyolult kérdés. és nem azért kezdtem ezzel a komor bölcsészkedő elmélkedéssel, mert azt gondolnám, hogy ez a film egyenértékű lenne azokkal a filmekkel, amik a videotékák alsó polcain várták az akcióra éhező férfiakat a kilencvenes évek derekán, de hőséhez hasonlóan nem gondolkodik elég komplexen. a motivációkat értem, mutassunk be egy embert, egy hős katonát, akinek az volt a feladata, hogy a társait védje az embertelen körülmények között. és ez az ember is , akiről szó van, pont ilyen egyenes volt, isten, haza, család, bajtársiasság. így, hogy csak ő van a fókuszpontban, nem lehet teljes képet kapni. onnan fentről, a távcsövön keresztül minden iraki barbár fegyveres vadállat, de még az együttműködőről is kiderül, hogy fegyvereket rejtegető rosszban sántikáló. és ez az egyoldalú kép-bemutatás mindig megbicsaklik a hiányzó lábára. nem arról van szó, hogy az irakiak szent emberek lennének, akik csak a szegény országukat védik, mert igenis vannak köztük alávaló alakok, akik örömmel ölnek és kínoznak embereket, akik gyerekeket vesznek rá, hogy a katonák elé vessék magukat. mert a háború ilyen, mocskos és értelmetlen. van olyan, amiben jól működik a film, a poszttraumás stressz és a visszailleszkedési zavarok ábrázolásában például, máskor viszont egy feszültséggel teli nem túl okos háborús film, amiből az ember egy kicsit hiányolja az eredetiséget. 7,5 pont. (sienna miller-t megint nem sikerült felismernem...) ($02.02.)

(A mindenség elmélete) (2014) (r.: James Marsh)

valahogy minden évben akad két filmkészítő, akiknek egyre jár az agyuk. az idei oscar-versenyben úgy jött ki a lépés, hogy két olyan zseni történetét is megnézhettük, akik a démonaikkal küzdenek. és óhatatlan, hogy az ember összehasonlítja őket. tegnap arra panaszkodtam, hogy nem mélyedtünk el eléggé a kódfejtésben, akkor itt már torkom-szakadtából kéne üvöltenem, hogy csak egy nagyon aprócska szeletet kaptunk stephen hawking agyából, és a fókuszpont a feleségével való kapcsolatán volt (ami abból a szempontból nem meglepő, hogy a hölgy könyvéből készült az adaptáció). de mégsem érzem azt, hogy fel kéne emelnem a hangom, mert a két film ellenkező tónusa miatt kevésbé fájt, hogy a magánélettel és nem a tudománnyal foglalkoztunk. kicsit meglepődtem az elején, hogy mennyire siettünk, öt perc után megvolt a két karakter közti ismerkedés, húsz perc után már össze is jöttek, a huszonötödik percben pedig egy erőteljes dobbantással megérkezett a betegség is. persze mindenkinek a robothang jut eszébe elsőre, amikor a hawking nevet hallja, és nem nagyon gondol bele, hogy mekkora kálvárián kellett keresztül-mennie eddig az állapotig. tudtuk, hogy nem lesz egy vidám film, és tényleg megrázó nézni a leépülést -annak ellenére, hogy átjön ennek a hihetetlen embernek a humora, és hogy a készítők sokat csiszoltak az éleken, hetvenes-évek barnába csomagolták a zenés montázsokat. örültem annak, hogy egy ismeretlen arcot kaptunk stephen-ként, akinek elhittük ezt a hihetetlen átalakulást, akire majd jól oda kell figyelnünk (hajrá eddie!), de a többi minőségi (angol) színész is hozta az elvárhatót. hogy körbeérjünk, mint az idő, fel kell tennünk a kérdést: melyik zseni tetszett jobban? és nem tudnám eldönteni, egyik film sem tudott magával ragadni, de mind a kettő hozott egy olyan minimum-szintet, amit elvárok egy ilyen alkotásnál. 7,5 pont. ($01.27.)

(Kódjátszma) (2014) (r.: Morten Tyldum)

(egy lelkes filmrajongó mindig időben kezd készülni az oscar-ra...) szeretem a történelmi filmeket, különösen az életrajzi alkotásokat, és odavagyok a brit kultúráért -tehát ezt a filmet nekem találták ki, gondolhatnánk. csak az a baj, hogy ha az ember szereti a történelmi alkotásokat és a brit kultúrát, akkor biztos, hogy sok bbc gyártású sorozatot néz , és pontosan érzi, hogy ez a film sem lógna ki közülük. csak míg azok minimum hat órában mesélik el a történetüket, itt be kellett érni kettővel, ami nagyon ritkán elég arra, hogy minden karaktert kibontsanak, minden szálra kellő idő jusson. és itt mind a kettőre szükség lett volna, mert alan turing (valljuk be) nem volt egy szerethető figura, így a nézőhöz közelebb hozása tovább tart, a többiek viszont vázlatok maradtak; a sztori-vonallal meg az volt a baj, hogy sok mindenbe belekaptunk, de nem igazán tudták eldönteni az alkotók, hogy miről is akarnak inkább mesélni, a hihetetlen teljesítményről, amit a világháború alatt véghezvitt ez a csodálatos elme (kacsint), vagy a magánéletéről, konkrétabban a homoszexualitásról. és értem én, hogy egy valós személyről szóló történetben nehéz szétválasztani ezeket az elemeket, nem is kell, csak a hangsúlyok nem mindegy, hogy hova kerülnek (és mielőtt még, nem az zavart, hogy meleg volt a főszereplő, tökön is rúgnám magam, ha egy kicsit is így éreznék, hanem hogy engem a kódfejtés jobban érdekelt, mint a többi szál). még ha az időkezelés ötletességét és a kiváló színészi munkát is nézem, akkor is azt kell mondanom, hogy ez egy tisztességes iparosmunka, egy sztenderdekből összerakott életrajzi film, amire én is azt az osztályzatomat tudom adni, amit a ’korrekt, de nem túl magával ragadó’ filmeknek szoktam tartogatni: 7,5 pont. ($01.26.)

(Mielőtt meghaltam) (2013) (r.: Jean-Marc Vallée)

lehet-e még újat mondani a philadelphia és az angyalok amerikában után a nyolcvanas évek aids-járványáról? úgy tűnik, lehet, elég volt a gyógyszereket a középpontba helyezni. vagy egy olyan valós személyt keresni, aki nem tipikusan olyan alaptípus, akiről feltételeznénk, hogy elkapja a hiv vírust. mert egy redneck tapló, keménykedős, intoleráns faszkalap. akinél az íróknak a dolga az, hogy fokozatosan közelebb hozzák hozzánk. és ez sikerült is. oké, hogy a végéig megmaradt a morgolódása, de ahogy látjuk küzdeni a sorstársaiért, ahogy levetkőzi a homofóbiáját, az nagyon szép. kellett ehhez persze matthew mcconaughey is, akinek rossz ránézni a 45 kilójára, bár szerintem sokkal lenyűgözőbb az az alázat, ahogy hitelessé teszi a szerepet, mint a nagy fogyása (kellett egy pár perc, hogy elvonatkoztassak rust-tól, utána meg az volt a baj, hogy a bajusz meg az arcél miatt folyton pablo schreiber ugrott be az orange-ból. btw, miért volt mindenkinek bajsza...?). szerintem működött, hogy most nem a melegek szempontjából néztük meg ezt a szörnyű kórt, az meg főleg, hogy hozzájuk sem hagyományosan állt hozzá a készítő csapat, jared leto is iszonyú finom vonásokkal hozta a karakterét -minden díjat megérdemelnek matthew-val párban. korrekt lett az alkotás, nagy szó, hogy egy ilyen témát ennyire ízlésesen tudtak prezentálni minden jelenetet. végig lekötötték a figyelmemet, meg egyébként is tudjuk, hogy az életrajzok a gyenge pontjaim, így megengedem magamnak, hogy felfelé kerekítsek: 8 pont. (++02.16.)

(Phillips kapitány) (2013) (r.: Paul Greengrass)

az miért van, hogy a régi kalózokra romantikus hősökként tekintünk, akiknek szívből tudunk szurkolni, hogy elorozzák a gaz birodalmi flotta összes értékét, míg a mai kalózokra megvetéssel nézünk? kicsit másabb lett ez a film, mint amire számítottam, már a címből is kiindulva úgy gondoltam, ez valami kamara-dráma lesz, de nagyobb lett a szabás, főleg, mikor megérkezett a lovasság is. de mégsem bánom, hogy nem az elvárásaim szerint alakultak az események, mert így is nagyon élveztem, ahogy préselt bele a fotelbe egyre jobban a feszültség. lehet, hogy mélyebb jellemeket lehetett volna létrehozni, ha csak a két főszereplőt zárják össze egy szűk kabinba, de úgy tűnik, néha elég, ha felöltöztetjük a szereplőket egy-egy tulajdonságba, és bedobjuk őket egy izgalmas szituációba. a kézi-kamera megint megmutatta az erejét, jól használva annyira bevon az eseményekbe, hogy akár egy diagramon lehetne ábrázolni a pulzusod felemelkedését. és paul greengrass a legnagyobb szakértője ennek a technikának, a bloody sunday óta nagy tisztelője vagyok a munkásságának, bár a sok helikopteres képpel most kicsit meglepett, és nem a rossz értelemben. a színész-vezetéssel sem volt gondja, a ki-tudja-honnan-előkapart szomáliai srácok felnőttek a feladathoz, azt viszont az utolsó tíz percig nem értettem, hogy tom hanks miatt miért sajnálkoznak annyira, hogy mellőzték őt a díjszezonban -korrektül hozta addig az átlagembert, aki nem átlagos szituációba keveredik. csakhogy az átlag emberek a történtek után nem mosolyogva rohannak a családjuk karjaiba kilassítva, hanem előtte még erősen sokkos állapotba kerülnek. na ezt sikerült olyan hitelesen ábrázolnia tom-nak, hogy a szívem szakadt belé. úgy tűnik, 2013 a nagyon korrekt életrajzi filmek éve volt: 8 pont. (++02.15.)

(Amerikai botrány) (2013) (r.: David O. Russell)

’isten csak viccből teremtette a hetvenes éveket’ -a klasszikus mondásokban mindig sok igazság van, így ebben is, a hajakért azt hiszem elátkozhatjuk, a dekoltázsokért áldhatjuk az urat. jelen esetben mindkettő megadta az alaphangulatot, ugyanakkor el is terelték a figyelmet. mondjuk erről a sztoriról nem volt nehéz... persze, tudom, ne túlozzak, volt itt átverés átverésének az átverése, de valahogy csak csordogált nyugodt tempóban a háttérben, nem érezted a tétjét. ez tipikusan az a film, amikor felpakolják a színészeket, és azt mondják, hogy tessék, játssz. és ők játszanak. mindig elképesztő christian bale áttranszformálódása, de ez a has, wow, egyből megadták az alaphangot vele, a haj belövése után viszont olyan érzésem volt végig, mintha deniro és burt reynolds szerelem-gyereke lenne, bármilyen bizarrul is hangzik ez. amy adams tudott egyszerre gyönyörű és megtört, sugárzó és drámai lenni. és hát a harsány-kommandó is tette a dolgát, jennifer lawrence hengerelt, mint mindig, bradley cooper meg a hajcsavaróival nyert meg magának. viszont, nem csodálom, hogy az fbi olyan töketlen volt, ahol louie ck főnököt játszik... az erős színészi jelenlét és a kiemelt dzsezz-zene miatt kezdetben volt egy kis woodyallen feeling-em is, de később, a jó kézzel válogatott popzenéknél már eltávolodtunk a mestertől. nincs zsákbamacska: szereted a csendes színészfilmeket meg a szép dekoltázsokat? akkor lopd el, és nézd meg: 7,5 pont. (mellesleg: hogy csinálja david o. russell, hogy a three kings után eltűnt évekre, az utóbbi három filmjével meg minden díjátadón ott van…?) (++02.09.)

(A Wall Street farkasa) (2013) (r.: Martin Scorsese)

(magyar: elég sokáig rágtam magam, hogy átmenjek-e tatabányára moziba, de a szinkron-fóbiás sznob énem győzött, és megvártam a feliratot. shame on me, bár inkább shame on forgalmazó...) van egy gyenge pontom: a nagyívű életrajzi történetek. és ezek valamiért mindig elbukás-történetek. és ha valaki nagyon ért ehhez, az scorsese (milos forman mellett, persze). ennél jobban nem tudom eladni a terméket... szoktam éltetni a keserédes hangulatú történeteket, de ez most ennek a durvított változata volt, amikor hangosan röhögsz, és közben szégyelled magad, hiszen ha belegondolsz, egy rakás drámai szituációt láthatsz. túl sok meglepetés nem ért, tudtuk, hogy mire képes a kicsi olasz hadaró-bajnok, de hogy 71 évesen egy ilyen laza cool filmet rakjon le az asztalra, az meglepő. tudtuk, hogy leo nem tud hibázni, évek óta lenyűgöző, amit átnyújt nekünk, és hogy scorsese tudja a legjobbat kihozni belőle, úgyhogy a suprise-bónuszt jonah hill-nek adnám, mert felnőtt az idióta vígjátékokból (sok plusz extrapont a sok ismert mellék-szereplőnek, és bebebee, én már ismertem margot robbie-t a pan am-ből, bár ott nem volt lehetősége vetkőzni sajnos...). várj, szippantok egy kicsit, szétesőben vagyok... ja, igen, tudtuk, hogy ilyen mocsadék népek ezek a pénzügyi guruk, de arról nem volt szó, hogy ilyen szórakoztató az ő nagyzolásuk és (kötelező) elbukásuk. …hogy a nagyokhoz mérhető klasszikus lesz-e belőle, majd kiderül, de hogy a jelenben egy kibaszott nagy 9-est kiosztok neki, az is kurvaélet. (++02.02.)