(2013) (r.: Dave Grohl)

digital sucks! mivel hétről-hétre el vagyok bűvölődve a sonic highways-től, időt kellett szánnom a sorozat origójára is, dave grohl első rendezésére, erre a fantasztikus alkotásra. nagyon érezhető a testvériség, itt is rengeteg interjú váltakozik jó vágásban a korabeli felvételekkel. és a zene szeretetének mindenhatóságával. csak itt konkrétabban vizsgálunk meg egy témát, szépen időrendbe felfűzve a stúdió történetét, kitérve olyan témákra, mint a dob-hangzás vagy a producerek fontossága (azért az mennyire mutatja egy dal kultikusságát, hogy azonnal felismerhető volt, mikor dave elkezdte dobolni a smells like teen spirit-et...). de a lényeg, hogy egy mélységesen emberi történetet kaptunk, dicsőséggel és mélypontokkal, vidámsággal és szomorúsággal. nekem nagyon sokáig nem számított a hangzás, örültem ha megvan egy agyonmásolt kazettán mondjuk a nevermind, a birtoklás volt a lényeg, nem a kifinomult részletek. most már tudom értékelni a különbéget, jobban tetszik a csörgős-zörgős természetes hangzás, mint az agyoncsiszolt digitális. és ezt olyan embereknek köszönhetem, mint dave grohl. az utolsó negyven percre jött a váltás, amikor a kis keserűséget felváltotta az örömzene. a jamm-et tartalmazó lemezt már számtalanszor hallottam (sőt a zseniális instrumentális grohl/homme/reznor összjátékot kényszeresen el kell indítanom időről/időre a youtube-on), de jó volt látni a készítés folyamatát, a zene szeretetét, ami árad a srácokból, a tiszteletet az idősebb legendák felé, és dave havert, aki tényleg mindenkivel jóban van, és hengerel a pozitív energiájával. vannak ihletett pillanatok a popkultúrában, és az ember olyan boldog, amikor beleshet ezek mögé. (++11.09.)