(Kabaré) (1972) (r.: Bob Fosse)

óh, azok a boldog, dekadens békeidők! amikor semmi sem állt a szabadszellem útjában, amikor magasan szárnyalhatott a kultúra, amikor minden színpadi megmozdulást belepett egy bájos pajkos réteg -persze, hogy kellett jönnie egy rakás savanyú embernek, akiknek diktatórikusan tönkre kellett tennie mindent... (bár véglegesen nem sikerült elpusztítani ezt a sok értéket, nagy örömömre zeneileg ma is velünk él a modern kabaré, elég csak meghallgatni amanda palmer bármelyik munkáját, vagy mondjuk a tiger lillies-t és a katzenjammer kabarett-et.) bár a dalokat természetesen ismertem, és a képekből is úsztak be a tudatalattimba, de a teljes film eddig kimaradt az életemből -és mivel most zenés hangulatban voltam, így valami olyan művet szerettem volna nézni, amit némiképp hozzá tudok kötni a legutóbb megtekintett háborús klasszikusaimhoz. bár igazság szerint azért gondoltam tökéletes választásnak a kabarét, mert a sztoriba egy kicsit más képzeltem bele, mert ami ténylegesen benne van -mondjuk kevesebb romantikát és számottevően több nácit... de cseppet sem bánom, hogy a karakter-pillanatok domináltak inkább, és a politika meg megmaradt a háttérben, hogy sötétebbé fesse az alapvetően csillogó flitteres világot (logikus is, mert 1931-ben járunk, még csak bontogatja a szárnyait a nemzetszocialista párt, de azért jól érzékeltetik itt is a baljóslatúságát, ahogy egyre többen veszik természetesnek az eszméiket). és gondolom azért írtak egy második szerelmes történetet is, mert abban tudták összekötni igazán a történelmi hátteret a romantikával, itt tudták igazán megszakítani a szívünket a zsidók végzetével. bár szív-szaggatás szempontjából egyébként is jól teljesítettek az írók... mert ha lehántunk minden réteget, akkor egy szomorú szerelmi történetet találunk a mélyben, egy komplett kapcsolatot a megismerkedéstől a lezárásig, közbevetett dekadens (biszexualitás) és drámai (abortusz) elemekkel. bár valahol már az elején érezni, hogy a naiv angol és a túlhevült díva személyisége között akkora az ellentét, hogy képtelenség, hogy a kapcsolatuk működjön, de azért egész a végéig él bennünk a remény, hogy a sok baljóslatúság közé beengednek majd egy kis napfényt, de mindhiába... a hősnő szerepe megköveteli a túlpörgést, és liza minnelli elementáris erővel teszi mindezt, mégsem csúszik át idegesítővé. plusz valljuk be, hogy sohasem volt egy szép nő -de mégis olyan kisugárzása van, ami alól nem tudod kivonni magad, és szex-istennőként látod minden mozdulatát. és persze a dalokat is utánozhatatlanul adja elő... különleges musical ez abból a szempontból, hogy nincsenek spontán dalra fakadások, a zenei részek kizárólag a színpadi előadásokra koncentrálódnak -bár nem képeznek zárványokat a sztori testében, mert úgy vannak megírva a szövegeik, hogy mindig szépen reflektálnak a történésekre. a film is csak ezekben a pillanatokban válik színpadiassá, egyébként nem érződik, hogy színházból érkezett az alapanyag. bob fosse is csak ritkán alkalmaz (brecht-i) elidegenítő effektusokat, néha vág csak furán, valamint feltűnően gyakran használ arc-közelieket. de a lényeg, hogy a film a mai napig működik, a dalok klasszikussá nemesedtek, és még akkor is elégedett lehetek, ha csak egy szomorkás romantikus történetet kaptam, és nem egy mélyre menő kordokumentumot... ($$12.27.)