(A United 93-as) (2006) (r.: Paul Greengrass)

2001. szeptember 11. egri főiskolásként kora délután éhesen beesem az albérlet ajtaján, a földszinten folyton megy a tévé, amikor a csajok otthon vannak -itt látom meg először a soha el nem felejthető képsorokat, ahogy lángolnak a word trade center ikertornyai... vaku-emlékezetnek hívják ezt a tudományban, amikor egy traumatikus esemény minden apró részlete bevésődik az ember agyába, és 9/11 kapcsán mindenkinek ott van a fejében, hogy mi történt vele aznap, ebben biztos vagyok... a tornyokból kicsapó lángok sokkoló képe annyira erős, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem csak kettőt, hanem négy gépet térítettek el a fanatikus muszlimok, köztük volt a united 93-as járata is, ami azért volt különleges, mert egy mezőbe csapódott bele, és nem a washington-i célpontjába (ami valószínűleg a capitolium vagy a fehér ház lehetett)... mivel a cím határozottan erre a gépre mutat, ezért azt gondoltam előzetesen, hogy kizárólag a hős utasokkal fog foglalkozni a film, akik megakadályozták, hogy a terroristák komolyabb károkat okozzanak -de azért paul greengrass egy picit kiszélesítette a látószögét a teljesebb képhez... persze az ő stílusához nem illett volna egy elemzőbb, belemenősebb perspektíva, így leginkább csak az irányító-tornyok felé fordította az izgő/mozgó kézikameráját, ezzel egy újabb embercsoportot emelt ki azok közül, akiknek helyt kellett állniuk ezekben a sötét órákban -bár az érezhető volt, hogy hiába minden igyekezetük, megakadályozni ők sem tudták a tragédiát... a film feszültségépítéséhez viszont komolyan hozzájárultak ezek a jelenetek, mert ha csak a repülőn töltjük az időnket, akkor sokáig el kellett volna zárnia minket nézőket is a külvilági információktól, így viszont el tudtuk helyezni az eseményeket az idővonalon... de egyébként is, ha több időt szánt volna az író-rendező a 93-as utasainak és személyzetének, az óhatatlanul dramaturgiai hamis hangokhoz vezetett volna, mert erősen be kellett volna avatkozni fikcióval a személyek magánéletébe, kiszínezni azt, így viszont, bár keveset tudtunk meg az adott személyekről, megmaradt a film annyira hitelesnek, amennyire csak rekonstruálhatóak voltak az események... és tudjuk, hogy greengrass-nak ez a stílus áll igazán jól, amikor kívülállóként áll a kamerájával események középpontjában, ahol nem a mesterségesen létrehozott hősök oldják meg a világ problémáit, hanem az egyszerű emberek a lelkiismeretük miatt emelkednek a történelem fókuszpontjába (lásd még a bloody sunday című remekművét)... és egyszerre félelmetes és izgalmas átélni ezt az eseményt a kanapéról, méltó emléket állítva mindazoknak, akik áldozatul estek az értelmetlen fundamentalizmusnak (azért szerencsére az elkövetőket sem fújja fel a film hollywoodi gonosztevőkké, érezni rajtuk a bizonytalanságot, a félelmet, emberiek, még akkor is, ha embertelen tettet hajtanak végre). (nagyon csínján bánik a zenével is paul greengrass, sokáig azt gondoltam, hogy a dokumentarizmus jegyében nem is lesz score a filmben, de aztán elkezdett morogni a mélynyomóm, és felbukkantak a minimalista dallamok -de csak akkor, amikor igazán meg akarta pendíteni az érzelmeinket...) (a valóság-hűségből egyetlen jelenet zökkentett csak ki, amikor párhuzamosan imádkoztak a keresztények és a muszlimok -a teátrálissága miatt lógott ki a jelenet a többi közül...) (oké, hogy nagyrészt ismeretlen színészekre akarta osztani a rendező úr a szerepeket, de azért az nem semmi, hogy több légi-irányítót is rá tudott beszélni, hogy önmagukat alakítva éljék át újra az eseményeket.) [*09.11.]

(Halálos iramban -Tokiói hajsza) (2006) (r.: Justin Lin)

haza kellett vinni a japán csodaautókat az előző rész végén, és úgy maradt a kamera? vagy arra gondoltak neal h. moritz és producer-társai, hogy ha már ennyire jól néznek ki a neon-fényű csillogásban az autók, akkor bedobják őket a legcsillogóbb nagyváros kellős közepébe? vagy simán csak jó üzletnek tűnt a távol-keletieket is bevonni az autós-bizniszbe? (spoiler: nem lett az...) nem nagyon érzem a létjogosultságát ennek a filmnek, ami élesen leválik az első két részről, mert azon kívül, hogy autók vannak benne, és a végén hellózik egyet a kamerába vin diesel, semmilyen kapcsolódási pontot nem találni. oké, máshol is szeretnek autókkal csapatni, nem csak amerikában, de ha már az volt a koncepció, hogy megyünk japánba, akkor már beleállhattak volna teli-gázzal is az alkotók. mert persze egy fehér srác szemszögén át láttuk az eseményeket, sőt, a mellé szegődő főbb karakterek egyike sem volt japán (soroljuk csak: néger, ausztrál és kínai), és ettől olyan érzése lett az ember, mintha visszacsöppent volna a nyolcvanas évekbe, ahol michael dudikoff és franco nero voltak a ninják az amerikaiak szemében... arról már nem is beszélve, hogy hajmeresztő módon középiskolásnak akartak nekünk eladni egy láthatóan túlkoros anti-színészt, aki alig bírt kinyögni két (akcentussal terhelt) mondatot, egy cseppnyi karizma sem érkezett az irányából, ráadásul a sztorijának sem volt semmi értelme, mert nem egy kivételes tehetségű sofőr kaptunk a személyében, maximum egy lelkes iparost, aki hajlandó sokat gyakorolni azért, hogy ügyesebben tudjon balra fordulni... a kínából menekült han még érdekes lehetne, de szegénnyel vagy sztoikus bölcsességeket böfögtettek fel az alkotók, vagy teletömték a száját rágcsával... a gonoszunk egy nevetséges figura, aki már attól bekeményedik, ha valaki ránéz a csajára (ez az un. kocsmai karakter-építés), és közben meg be van szarva az igazi nagyfiúktól, a jakuzáktól (mert persze a japán klisék egy részének ott kell lennie a vásznon, különben nem ismerjük fel az országot) (és az már személyes problémám volt, hogy szegény színésznek oldalról voldemort orra van (azaz nincs), így nehezen tudtam komolyan venni)... oké, hogy chris morgan forgatókönyvíró kezdő srác volt itt még, plusz meg volt kötve a keze, hogy valami hihető sztorit kalapáljon össze, mert justin lin rendező mindent igazi autókkal és kaszkadőrökkel akart felvenni (ifjonci lelkesedés itt is) -ez a mentalitás nagyon dicsérendő, ám az nem elég, ha összetörsz két autót az utcán vagy a hegyi szerpentineken, úgy is kéne vágni meg képeket komponálni, hogy a néző ne vesszen el a kavalkádban, mindig legyen fogalma arról, hogy ki melyik kocsiban ül, és az kábé hol van a másikhoz képest, különben nem fogja igazán izgalmasnak találni a nagy kergetőzést... az első két film a maga bugyutaságával is szórakoztatott, ez viszont már fárasztóan a zs-kategória felé vette az irányt, remélem az eredeti arcok visszatérésével megtaláljuk majd a helyes ösvényt is... (××09.04.)

(2006) (r.: Sylvester Stallone)

két dolog hajthat be a ring kötelei közé -a zsebed és a szíved... sylvester stallone lefordította ezt a mondatot a film nyelvére, mert amíg a kizárólag anyagi haszon reményében leforgatott rocky v kínos kudarcot vallott a gyökerekhez való visszatérésben, addig ez a film érezhetően teljes szívből, odaadással készült, így meg is lett a jóleső eredménye. mert lehet úgy pengetni a szentimentális húrokat, hogy a néző érzelmileg bevonódik, nem pedig kellemetlenül feszeng. és itt nem csak arról van szó, hogy rengeteg régi helyszín és karakter visszaköszön az első filmből, de már az első tizenöt perc után úgy összetöri a szívedet, hogy nem győzöd összesöpörni a darabkáit. a sorozat történetében harmadszor katalizátor a halál, de ez most más, mert pontosan tudjuk, hogy rocky már sohasem lesz a régi a nagy szerelme elvesztése után. másként kondicionálja most a gyász, mint mickey után, nincs bosszú- és harag-érzet, mint apollo után -de azért még marad annyi sérelem a lelkében, hogy azt egy utolsó bunyóval kelljen felszabadítania... ezekkel az alapokkal lesz erős indok az olasz csődör utolsó vágtájára, és ezért sem lesz kínos a finálé meccse, és nem csak azért nem, mert stallone ennyi idősen is jó formában van... a második rész óta nem éreztem magamhoz ennyire közel a karaktert, sly visszatalált ahhoz a szerethetően bumfordi egyszerű sráchoz, akinek hatalmas szíve van, jól ismeri az utca egyszerű bölcseleteit, és borzasztó vicceket tud mesélni... örültem, hogy nem lett túlerőltetve a romantikus vonulat, bár lehet, hogy én a szájrapuszit is kihagytam volna, és akkor tényleg megmaradt volna egy mély barátság ábrázolásaként ez a szál a rég látott lánnyal (azért mindenképp pacsi, hogy nem új karakterrel álltak elő). bár nagyon élveztem az áradó melankóliát, az elmúlás feletti mosolygós kesergést, azért nem lenne igazságos, ha most azt mondanám, hogy k.o.-val győzött felettem a film. mert az apa/fiú kapcsolat ábrázolása nagyon döcögősen akart beindulni, és milo ventimiglia gondolom a szájtartása miatt kapta meg a szerepet, és nem a színészi képességei miatt... valamint az utolsó meccs tévés-közvetítés jellegű felvételétől nagyon elütött a középső menetek túlzott művészieskedése (de végülis csak egy évvel vagyunk a sin city után, akkor lehet, hogy menőnek tűnt a fekete/fehér + egy szín kombinációja...), de ennyi, ez így is egy könnyed pontozásos győzelem. vita nélkül mondhatjuk, hogy örülhetünk annak, hogy az eredeti tervekkel ellentétben rocky nem halt meg az előző (rossz-emlékű) epizód végén, és így méltóképp búcsúzhatott a ringtől és tőlünk. ($$06.14.)

úgy tűnik, hogy szép hagyománnyá válik, hogy a franchise-ok új darabjainak érkezésekor felmelegítem a korábbi részeket. meg is érdemli ethan hunt ezt a törődést, mert nagyon régen találkoztunk már, sőt, volt olyan, amikor önhibámon kívül nem jutottam el a randevúra (lásd feljebb). nem tűnik lehetetlen küldetésnek, hogy egy hétvége alatt megnézzem az eddigi részeket, de azért szép kihívás. kérem olvasson gyorsan, mert ez a bejegyzés öt másodpercen belül megsemmisíti önmagát...)

Mission:Impossible (1996) (r.: Brian De Palma)

huh, már ez a film is majd' húsz éves...? ó, azok a kilencvenes évek, amikorra az igazi filmes eszmélésem tehető (a mai napig a kedvenc filmjeim többsége ekkor készült), így a videotékás korszakom egyik ékköve volt ez a film. valószínűnek tartom, hogy előtte elcsíptem a tévében pár részt a (remake) sorozatból is, de azért túl mély ismereteim nem voltak a lehetetlen küldetésekből. így nem is tudtam felháborodni a változtatásokon, bár lehet, hogy nem is érdekelt volna, hogy az eredetiből csak a zene maradt meg és hogy párszor maszkokkal verik át az ellenfelet. meg persze a szalag, ami öt másodperc múlva megsemmisíti önmagát... szóval nem akartak csapat-filmet csinálni, ezt nem tartom blaszfémiának, főleg, hogy láthatóan az egyik kedvenc bond filmem, a goldeneye volt a sorvezető. bár ethan hunt nem a legdrágább öltönyökben gurítja le a vodka/martinit, azért kemény akciókra ő is bevethető. bár nem az akciók a film fő profilja, brian de palma sokkal inkább a thrilleres múltját hozta magával, ő mindig is a feszültség-teremtés nagymestere volt, ezért is (és a trükkök elavulásai miatt is) döcög egy kicsit a vonatos finálé. de a nagy-jelenetet már úgyis megkaptuk előtte, úgyhogy nincs hiány-érzet. mert az a durva a cia-hoz behatolós részben, hogy láttuk már számtalanszor, hogy recitálták már ezer helyen -és mégis a mai napig működik, úgyis kihagysz egy-két lélegzetvételt, hogy másodpercre pontosan tudod, hogy mi fog történni... so, belegondolva a mai filmes trendekbe (és a sorozat folytatásaiba), meglepően avíttasan hat ez az európai helyszíneken szaladgáló kém-thriller, de az még meglepőbb, hogy mégsem érződik porosnak, működik a mai napig. csak azok a döntött kamerák ne lennének benne dögivel... (extra emlék: valahogy a soundtrack-et is meg tudtam szerezni, szerintem itt hallottam először massive attack-et, pulp-ot meg björk-öt.) ($08.01.)

Mission:Impossible II (2000) (r.: John Woo)

míg az első részt kívülről fújom, addig ebből a másodikból csak a sziklamászós kezdésre emlékeztem, meg persze a limp bizkit feldolgozásra, és a metallica számra. nem is dereng, hogy valaha egészben láttam volna a filmet... tisztelem cruise-ékban, hogy úgy állnak hozzá minden részhez, hogy egy kicsit mást akarnak, mint az előzőnél, hogy mindig hoznak friss embereket, hogy próbálják követni a kor-szellemet. és 2000-ben már más idők jártak, mint '96-ban, felpörgött a világ, illett mindenkinek trendinek lenni. csak az a baj, hogy a lazaságot is túl lehet tolni... és tulajdonképpen az első rész komorsága után nem áll rosszul ethan hunt-nak, hogy kicsit jobb a kedve (és hosszabb a sérója), eleve meghatározó volt, hogy a borongós cseh és brit helyszínek helyett ausztráliát választották a forgatásra. és hogy egy akkor igencsak menőnek számító rendezőt is leszerződtettek (azt viszont máig nem értem, hogy a sztorit miért két star trek-essel íratták meg első körben...). mert lehet, hogy a csalódások miatt elfelejtjük, de john woo épp nagy szárny-bontogatásban volt hollywood-ban ekkoriban, így teljesen érthető a produceri döntés, csak egy markáns rendező és egy franchise kötöttségei nem mindig összeegyeztethetőek. mert woo bácsi képtelen volt megállni, hogy ne hozzon magával hongkong-ból egy rakás fegyvert, látványos balett-verekedéseket, megszámlálhatatlan kamera-közelítést és ultra-lassítást. és persze egy egész kalitkányi galambot... és valahogy leveti magáról a stílusát a sztori, hogy ethan hunt, aki máskor csak azért hajt végre akrobatikus trükköket, hogy kímélje az őröket, most felelőtlenül lövöldözne és motorozna az ártatlan emberek között...? persze, piszok jól néz ki a dolog, és erre szokták azt mondani, hogy: ’látványos? akkor meg minek gondolkozol, nem kell több!’, de sajnos nehéz leállítani az agyam... nem rossz egyébként a film, de azért láttunk már ennél jobb akciófilmet, és a sorozatban is volt (és lesz?) ennél erősebb darab. és sajnos thandie newton szépsége nem ellensúlyozza a gonoszok sablonosságát... ($08.01.)

Mission:Impossible III (2006) (r: JJ Abrams)

bár elvesztek a hét-nyolc évvel ezelőtti írásaim, arra tisztán emlékszem, hogy mennyire hidegen hagyott ez a rész, amikor végre eljutottam odáig, hogy megnéztem a tévében(!). akkoriban nem igazán voltam barátja jj lensflare-nek sem, őt is szidtam egy kicsit -azóta ez már változott, bár most is szemet szúrt, hogy mennyire esetlegesen használta itt a kézikamerát... szóval megint teltek az évek, valahogy egy m:i film elkészítése mindig nehéz szülés, miután bepróbálkoztak cruise-ék egy csomó rendezőnél (david fincher nevére emlékszem, érdekes lett volna őt akció-rendezőként látni), úgy döntöttek, hogy megint a trendeket kell követni, és a fiatalok kezébe helyezni a franchise-t. valahogy így jöhetett képbe a tévés fenegyerek, aki hozta magával a teljes pereputtyát, az írókat, a zeneszerzőt (elnézve most a képi világot, szerintem a fényelőt is). pontosan látszik az alkotói szándék -a galamb-esztétikából visszahozni a sorozatot a realitás talajára, újra hihetővé tenni a lehetetlen akciókat (nem véletlen, hogy most először láthattuk azt, hogy hogyan is készül egy maszk). és apróbb döccenőkkel működik is a film, sőt, a vatikáni küldetés és a hidas rajtaütés kifejezetten erősre sikerültek. ami kár, hogy a korszak magánosítási akciója utoléri a szériát is, pedig azt már az ’őfelsége titkosszolgálatában’ óta tudjuk, hogy rossz ötlet megházasítani egy szupertitkos szuperkémet... oké, a díszlet-feleséget kompenzálja a kompetens gonosz, végre egy méltó ellenfél, akihez még p.s.hoffman is sokat hozzátesz (sóhaj...). de. és most jön a nagy rejtély: jól gördülő sztori, jól felépített akciók, és mégis, első nézésre hidegen hagyott, most meg csak bólogatni tudok, hogy oké, elpörgött, el tudom ismerni az összes értékét, de cseppet sem tudott közelebb kerülni a szívemhez... ($08.02.)