(Nincs idő meghalni) (2021) (r.: Cary Joji Fukunaga)

1981. for your eyes only. james bond virágot visz az egykori felesége sírjára, ahol jól látható a ’teresa bond, 1943-1969, beloved wife of james bond’ felirat. ez volt az első húsz film alatt a legdirektebb utalás arra, hogy egy kontinuitásban játszódnak ezek a történetek, dacára annak, hogy épp ki alakítja a 007-est. aztán jött 2006, és az eon production-nál úgy döntöttek, hogy nem csak a földre rángatják le a kütyükkel már túl messzire szálló ikonikus hősüket, de egy átíveléssel a kor nagy franchise-építéséhez is csatlakoztak, és összefűzték a hajmeresztő kém-kalandokat. már a quantum of solace is csak egy fél film volt tulajdonképpen, egy levezetés ahhoz a bosszúálló dühhöz, ami bond-ban keletkezett a casino royale drámai befejezése után. aztán bedobálták a gonoszaikat egy sorba, miután visszaszerezték a spectre nevű nagyon-gonosz-szervezet használati jogát. és ha már ennyire építkeztek, el kellett jönnie egy végpontnak is, a mindent betetőző búcsúnak, hogy egy egésznek lássuk a craig korszakot. persze előbb ehhez a korszak névadóját kellett visszacsábítani még egy menetre... nehéz szülésnek érződött kívülállóként ennek a filmnek a létrejötte, jöttek-mentek a rendezők az előkészületek során, sokáig ment a huzavona a főszereplővel kapcsolatban, aztán úgy tűnik, hogy szabad kezet adtak daniel craig-nek, aki a közreműködők elmondása szerint bele is szólt mindenbe (ő hozta be phoebe waller-bridge-et a forgatókönyv polírozására, de még hans zimmer zeneszerző is azt nyilatkozta, hogy találkozott craig-el, mikor megkapta a karmesteri pálcát). nem kérdés, hogy ő volt az, aki egy komolyabb lezárást akart a karakterének. ezzel még nem is lett volna baj, ha nem ingatag alapokra kezdtek volna építkezni az író-szobában... a minap újranéztem a spectre-t, amit én a moziból kijőve egy pozitív élménynek tartottam, mert azt éreztem, hogy jól olvasztották be a modern érába a klasszikus elemeket, most a második nézésnél már sokkal inkább szembeötlőek voltak a hibái -és most nem az anti-klimatikus üldözéses jelenetekre gondolok elsősorban, vagy arra a meglepetés-nélküli-meglepetésre, amikor cristoph waltz kimondta a karaktere igazi nevét, hanem arra, hogy mennyire nem jött létre a kémia mr.craig és léa seydoux között. az alkotók mégis bíztak abban, hogy ezúttal a nézőket majd meggyőzi a francia természetes szépség és a marcona angol kém közti megbonthatatlan szerelem, így a történet legfőbb lábát erre a kapcsolatra állították. de sajnos nem, most sem sikerült felgyújtani a szívemben a tüzet, gyaníthatóan azért, mert végig ott lebegett vesper szelleme az elrebegett ’szeretlek’-ek felett, és hát valljuk be, hogy mi is olyan szexista dinoszauruszok vagyunk, akik nehezen látják bele a szoknyavadász szuperkémbe a megállapodott, családos embert (én már akkor ráztam a fejem, amikor madeline egy pillanatra odatette a kezét a hasára az elválást szimbolizáló vonatos jelenetben)... persze értem én a humanizálási szándékot, és jó irányba haladtak eddig azzal, hogy a könyörtelen gyilkolások mögé néztek, nem maradtak a felszínes macsó toposzánál, aki vodkamartinivel önti le a következő levarrandó csajt, miközben kaviárt eszik egy névtelen verőember hullája felett, de ezeket a szándékokat komolyan is kell venni, és komplex módon elhelyezni a történetben. bár ahhoz az sem árt, ha maga a történet nem csak a felszínen komplex, hanem úgy körmönfontan nyakatekert, hogy közben a néző érti is a motivációkat a cselekedetek mögött... nagyon ráugrottan a negatív oldalakra, pedig nem volt erény nélküli ez a rekord-hosszúra nyújtott hattyú-dal sem. cary joji fukunaga tehetséges rendező, aki ugyanúgy ért a karakter-vezérelt gyomron-vágó drámákhoz (beasts of no nation), mint a gondosan komponált akciókhoz (lásd a true detective sokat megénekelt vágatlan jelenetét) -most ezt azzal egészíteném ki, hogy a horror eszköztárával is pofátlan eleganciával tud játszani (a havas nyitójelenettel meg is lepett, mert nem ilyen suspense-hez szoktunk hozzá a bond-nyitányoknál), és persze most is volt egy kézikamerás őrülete, amikor perceken át bond válla mögül kukucskáltunk ki, golyózápor közepette... de minden szinten janus-arcú volt ez a film, tehetséges rendező döcögős szövegkönyvvel, tehetséges színészek a gonosz-szerepben, akik aztán nem tudnak hatni ránk a hiteltelen és zavaros monológjaikkal, dögös és erős női karakterek, akiknek csak percek jutnak arra, hogy csilloghassanak (ana de armas nagyon meghálálná, ha önálló filmet kaphatna a cserfes és halálos paloma szerepével), és egy búcsú, ami keserédes, mert daniel craig akkor is nagyszerű volt, amikor már a fáradtság jeleit mutatta, ugyanakkor egy koncentráltabb és átgondoltabb filmmel méltóbb lehetne a hattyúdal... 15 év, egy nagy narratíva, és egy kérdés, hogy a broccoli klán merre indul innen tovább -mert hiába a trendek változása, james bond-nak vissza kell térnie... (már a temze-parti megbeszélés alatt feltűnt, hogy hans zimmer az on her majestic's secret service fő motívumával játszik, de amikor a végefőcím alatt elindult az 1969-es film betétdala (louis armstrong előadásában), akkor esett le igazán, hogy milyen erősen akartak kötődni ahhoz a filmhez a sorozatban, amiben bond a legtöbb érzelmet mutatta, és ahol ugyanúgy a szerelem adta volna meg a kiutat a dupla-nullás gyilkos korszaka után, mint itt...) (hmm, volt már olyan, hogy a gunbarrell vértelen maradt bond lövése után? már itt is korhatár-problémák vannak...?) [*10.03.]