(Ne nézz fel!) (2021) (r.: Adam McKay)

veszélyes dolog a tükörbe nézni. néha tűpontosan meg fogja mutatni a valóságot, leleplezi az összes hibánkat. máskor meg annyira torzít, hogy nem tudjuk komolyan venni azt a képet, amit megmutat... adam mckay az elmúlt időszakban arról lett ismert, hogy közérthetően magyaráz el olyan témákat, amiket átlagemberként nehéz befogadni (lásd: the big short), vagy elrajzolt történelmi ismeretekkel veri bele a fejünkbe, hogy nem nagyon változott a világ az elmúlt húsz évben (lásd: vice), de egyébként a saturday night live akoljából származik, így nem meglepő az ottani szkeccsekre hajazó vastag humora. ezúttal egy maró szatírával készült nekünk, ami aszerint üt be vagy üt ki, hogy mennyire bírod azt, ha az arcodba tolják a fájdalmas valóságot. szerencsére én jókat tudtam mosolyogni a túltolt karaktereken és a társadalmunk problémáira való reflektálásokon -még úgy is, hogy közben folyamatosan ütöttem volna az idiótákat, mert fejben meg tudtam őket feleltetni azoknak a valóságos mintáknak, akikről az alkotók mintázták őket... de okosan nem olcsó paródiává alacsonyították a produkciót, azaz nem egy donald imitátort kértek fel, és nem az életünk mindennapjait meghatározó problémákra húzták fel a történetet (lásd: klíma-katasztrófa, világjárvány), hanem minden és mindenki átesett egy egészséges csavarintáson... így lett a szívmelengető szerepeiről híres meryl streep-ből borzasztó elnök-asszony, így ötvözte mark rylance jobs-ot, zuckenberg-et és musk-ot egyetlen figurába, és így került tyler perry és cate blanchett arcára amerika összes reggeli műsorvezetőjének kín-mosolya... és az a jó, hogy nagy a szórás, mindenki megkapja a magáét, az ország vezetésére teljesen alkalmatlan politikusok, a celebekből elefántot gyártó média-munkások, a lázálmokat kergető, enyhén pénzéhes tech-guruk, és persze maga a nép is, aki beszopja az összes imputot, amivel elárasztják a kis buborékját, és hajlamos befogni a fülét, ha valaki az igazságot akarná a fülébe üvölteni: hogy kurva nagy baj lesz, ha nem teszünk valamit gyorsan... adam mckay szereti vadul használni a vágóollóját, és ehhez a filmhez most nagyon is passzolt a stílusa, volt egy-két igazán frappáns egymásra feleltetett képsora, máskor viszont kicsit didaktikusnak éreztem, amikor az élővilág felvillantásával a fejünkre koppintott: nem csak magatokat irtjátok ki barmok, hanem a teljes élővilágot is... de egyként van olyan fontos az átadott üzenete, hogy elnézem neki, hogy időnként a kalapácshoz nyúlt, és nem a szikéhez... az ollójának egyébként csak egy picit kellett volna hatékonyabban dolgoznia, mert például timothée chalamet-nek gyaníthatóan azért jutottak percek (és egy borzasztó paróka), mert ő most annyira-de-annyira menő, a filmből nem hiányzott volna, ha kimarad (ugyanígy vannak kétségeim afelől, hogy le kellett-e húzni az alapvetően észszerűen gondolkozó professzort egy viszonnyal, bár minden bizonnyal vonzó opció volt egy ágyba terelni (az alig felismerhető) cate blanchett-et és leo dicaprio-t)... nem nagyon értem a kritikusok fanyalgását, ez egy kifejezetten erős szatíra, tűéles humorral -csak nem magukra vették a poénok egy részét, és azért fröcsögik tele az internetet? gyerekek, nyugi, az a tükörképetek, amit annyira köpködtök... [*12.27.]

(A híres Ron Burgundy legendája) (2004) (r.: Adam McKay)

szerintem azok az igazi kult-filmek, amikből úgy tudsz idézni, hogy nem is láttad őket -és szerintem a kult-státuszt ron burgundy már a ’well, that escalated quickly’ mémmel kiérdemelte... tapasztalható volt az elmúlt évtizedben egy nagyfokú zsezsegés a film körül (az értő közegekben), ami furcsa volt, mert egy szimpla vígjátéknak tűnt távolról, azokért meg az értelmiségi rétegek kevéssé szoktak rajongani, will ferrer egyetlen arcát meg főleg ritkán szokták piedesztátra emelni. ezért mindig ott volt a horizontom határán a film -és egy kissé szeles, álmosító vasárnap délután pont a megfelelő táptalajnak tűnt a pótlására, úgyhogy belőttem a séróm, igazítottam egyet a bajuszomon, kikeféltem a legszebb trapéz-nadrágom, és elheveredtem a kanapén, remélve, hogy a hetvenes évek macsó férfijai (nagy meg christina applegate formás hátsója) kellően magukkal húznak majd... másfél órával később, miután kieresztettem magamból jópár szolid és néhány harsány kacagást, igazából nem lettem okosabb a film megítélésével kapcsolatban. mert ferrer-ék annyiféle humort használtak, hogy lehetetlen megítélni, hogy a film igazi rajongóit melyik fogta meg igazán... mert az egyértelmű, hogy ez egy okos szatíra, ami úgy figurázza ki a macsó környezetet, hogy a hetvenes évekkel retrós hátteret ad neki, míg azért össze-összekacsint is velünk nézőkkel, akik tudjuk jól, hogy olyan nagyot nem változott a világ az elmúlt ötven évben... ugyanakkor korántsem veti meg az abszurdot, a teljes elszállást sem, a szex helyett egy rajzfilm-betéttel izgatnak fel, a hír-bemondók komoly csatákba keverednek (a levágott kezek visszatérő idiótasága egy python-szekccsből is jöhettek volna), aztán ott vannak azok az alpáriságok, amiket nyilvánvalóan will ferrer vitt be a közösbe (pl. az erekció-poén), miközben a nagy humor-golyó egy logikus sztorira van felfűzve, ahol a macsó ellensúlyt kibillenti egy nő, ami yoko-ono-i törést okoz a csapategységben, hősünk megjárja a poklok poklát, miközben talán tanul valamit az út során, talán jobb emberré válik (bár ezzel kapcsolatban vannak kétségeim), de ha a választott nőszemélye meg tud békélni az egójával és a mellszőrével, akkor áldásom rájuk... szóval érdekesen rakódnak egymásra a humor különböző rétegei, miközben egymásnak adják a kilincset az ismert színészek és snl-es haverok -fura hajjal, ahogy az a dilis hetvenes évekhez dukál... (azt ugye tudjuk, hogy a pg-13-es korhatárba egyetlen ’fuck’ kifejezés fér bele, és eddig azt gondoltam, hogy ezt a legjobban az x-men: first class-ban használták ki, amikor wolverine elküldte a francba a mutáns-kereső különítményt, de adam mckay-ék még leleményesebbek voltak, mert az egyetlen káromkodásukat arra használták, hogy elindítsák vele a lejtőn a főhősüket: go fuck yourself, san diego!, hehe...) (××05.10.)

(Alelnök) (2018) (r.: Adam McKay)

talán általános elvárás tőlünk befogadóktól, hogy ha belekezdünk egy történetbe (legyen az mozgóképen vagy egy könyv lapjaira leírva), akkor kötődjünk azokhoz a karakterekhez, akik főhősként mozognak benne, egészen akár odáig is elmenve, hogy mélyen a szívünkbe zárjuk őket. ezért érdekes élmény végignézni egy filmet, amiből kihagyták az összes pozitív karaktert, és két órán át kell feszengned a kanapén egy rakás hatalom-és-pénz-mániás szarkupaccal, akik közé néha bekeveredik egy-egy értelmileg visszamaradt csökevény is -azt hiszem egy ilyen felállással nem sok esélyem volt arra, hogy szeressem ezt a filmet... bár persze figyelhettem volna már a baljós előjelekre, mondjuk hogy soha életemben nem szimpatizáltam a republikánus politikusokkal -és nem is ez az a film, ami meg fogja változtatni a véleményemet róluk... de valószínűleg oka van annak, hogy mindig ilyen kétes színben tűnnek fel, ők azok, akiknél hevesen bólogatsz, ha azt sugalmazza egy film, hogy anyagi okai voltak az iraki és afganisztáni harcoknak... és persze nem mondom azt, hogy nem élvezetes nézni, amikor egy ilyen nagy manipulátor kerül a középpontba, mint dick cheney, de ugyanakkor végig kívülálló maradsz nézőként, mert a szeretet helyett a düh pumpálja egyre feljebb a szíved... pedig a készítő-csapat megtett mindent, hogy a ’szerethető’ oldalra billentse a film megítélését, adam mckay hozta az eggyel korábbi filmje doku-hatású stílus-jegyeit (lásd a valóságból bevágott képeket vagy a feliratok gyakori használatát), és ezeket még extra ötletekkel is gazdagon megszórta (azért tudtam jókat mosolyogni a film-közepi vége-főcímen, vagy azon, amikor íróként nem tudta kitalálni, hogy a drámai pillanatban mit beszélgethettek cheney-ék, ezért inkább shakespeare-t szavaltak nekünk)... és ugye nem kell mondanom, hogy a szimpatikus színész-gárda is kitett magáért, kipréselték a tehetségüket a protézisek és parókák alól... christian bale egy állat, amiért ilyen átalakulásokra képes, és bizonyos pillanatokban teljesen el is veszik a maszk alatt (főleg az idősebb-kori dick-nél). sam rockwell inkább a paródia irányába kacsingat w. bush-ként, de tulajdonképpen a film jellegébe belefér ez is (még ha én több viccet is vártam volna el egy adam mckay filmtől)... de eléggé tudtam örülni annak is, amikor felismertem olyanokat, akiket inkább a kis-képernyőről ismerek (lily rabe, allison pill, justin kirik, eddie marsan, jesse plemons)... de mondnom, nem a megvalósítással vagy a külsőségekkel volt bajom (ezen a fronton leginkább az elidegenítő zenébe tudnék csak belekötni, vagy abba, hogy néhány analógia bántóan a szánkba volt rágva), inkább azért húzom a szám, mert végig kívülálló maradtam, nem tudott igazán érdekelni ennek az ördögi machiavelliánus figurának a sorsa, hiszen nem volt egyetlen emberi vonása sem, amibe bele lehetett volna kapaszkodni (ha esetleg mégis felbukkant volna ilyen, mint mondjuk a leszbikus lányával való kapcsolata, azt is eldobta a végére). és így végül csak egy tisztelet-teljes pipa kerülhet a naplómba, hogy ’ez az oscar-jelölt film is megvolt, check!’, minthogy egy igazán éles republikánus kritikaként raktározhatnám el a szívem gyűlölködő sarkába... (×01.30.)