(A majmok bolygója: Háború) (2017) (r.: Matt Reeves)

a történet-meséléseknél mindig is fontos szerepe volt a hármas számnak -akkor is igaz ez, ha mikroszinten nézzük (bevezetés, tárgyalás, befejezés), de nem véletlen az sem, hogy a nagyobb egységeknél a háromfelé osztott történet (azaz a trilógia) a leggyakoribb... sokszor láttuk már folytatásoknál, hogy épp’ a végére fogy el a lendület, hogy nem tudja beteljesíteni az utolsó rész a korábbiak ígéreteit, de persze akad példa arra is, hogy a finálé méltó koronává tud válni. ehhez sok tudatos építkezésnek kell beérnie a megfelelő pillanatban, gondosan kitalált ívekkel kell eljutni a csúcspontra. még akkor is sikeresen véghezvihető ez, ha valami olyan nem tipikus módon áll hozzá a saját trilógia zárásához, mint a majmok bolygója franchise... mert nyugodtan bevallhatja mindenki, hogy a ’háború’ címet látva a két nép közti epikus összecsapásra számított, egy utolsó nagy csatára, amiben az emberiség elbukik, és hát nem egészen ezt kaptuk -és ez cseppet sem baj... persze harcok így is vannak bőven a filmben, a dzsungeles nyitányt a vietnámi háború borzalmai ihlették, a munkatábor képeinél meg ugye nem kell ecsetelnem, hogy melyik huszadik századi világégést kell belelátni a háttérbe... eleve furcsa érzés saját magunk ellen szurkolni, de annyira jól felépítettek az emberszabásúak karakterei, hogy érzelmileg könnyű kötődni hozzájuk. és szerintem ez a trilógia egyik legnagyobb fegyverténye, hogy érzelmileg ennyire be tud húzni caesar nagy utazásába, a három filmen át épített karakter-ívébe. és nézzük meg, hogy most is mennyi réteget köthetünk hozzá, a messiás-szerepet, az ész-veszejtő bosszút, az önmaga jóságában kételkedő hőst... és én úgy éreztem, hogy a másik oldalon sem egyszerűsítettek és tipizáltak, a woody harrelson által játszott ezredes nem egy minta-gonosz, aki azért öl, mert gonosz, és utálja a majmokat, hanem megalapozottak a motivációi, az emberiség megmentésébe kapaszkodik -az már egy másik kérdés, hogy milyen módszerekkel próbálja elérni, hogy a népe ne süllyedjen vissza az állatok sorába (pont a megfelelő tempóban folyik a film, érdekes, hogy épp’ az ezredesnél állunk csak meg egyetlen info-heavy jelenet erejéig, hogy magyarázatokat kapjunk)... de a caesar oldalán felbukkanó új arcok is érdekesek, mert mindketten vékony banánhéj lehettek volna a film szempontjából -a comic relief-nek használt bad ape a film alapvetően nagyon komor hangulatát vihette volna rossz irányba, a kislány meg szerencsére sokkal több lett a cukiság-faktornál, sőt, vele hozták az egyik nagy utalást a régi filmekre is... mert ne feledjük, hogy bár ez a trilógia tökéletesen megáll önmagában is, azért mégiscsak előzményként szolgál egy másik nagy történetnek -bár szerintem nem baj az, ha nem kacsintgattak túl sokat, csak néhány ismert nevet csöpögtettek a többi közé, plusz végleg elindították az emberiséget azon az úton, hogy alsóbbrendűvé váljék... no. beszéltünk a szívre ütő érzelmekről, az agyat bizsergető történet-és-karakter-ívekről, nézzük meg az elsődleges befogadó érzékszerveinket is: a szemünket és a fülünket... mert elképesztő technikai csoda a film, és nem csak arról van szó, hogy hitelesen néznek ki a majmok fegyverrel a kézben, lóháton, hanem arról is, hogy mennyire valóságosnak tűnik a szemük, hogy mennyire át tudják adni a mimikával és a testbeszéddel az érzelmeket. és erre rá is játszik matt reeves, mert sokszor használ közeliket, így fókuszálva rá ezekre az érzelmekre. és ezzel vissza lehet kanyarodni a már emlegetett non-tipikussághoz, mert nyári blockbuster-hez képest sokszor mer csöndes és intim lenni, a harcok helyett bosszútól fűtött kalandozásra vagy egy nagy szökésre koncentrálni, hogy aztán a végén robbanjon egyet a vászon, de továbbra is meggyőződéssel vallom, hogy ez áll jól neki... eleve csendesebb lenne a film amiatt, hogy sok majom jelbeszédet használ kommunikációra (sőt, most már az emberek egy része is elveszítette a beszéd-készségét, ugye), úgyhogy ezért is kiemeltebb szerep jut michael giacchino-nak, aki szerencsére élete egyik legjobb munkáját öntötte kottába -főleg az érzelmes dallamai ütnek át igazán... érzelem, érzelem, érzelem -talán ez a szó vált a leghangsúlyosabbá a kritikámban, és ez nem véletlen, mert az ember azokat a dolgokat engedi a legközelebb magához, amiben érzi, hogy ott dobog egy nagy szív... ezért is nehéz búcsút venni ettől a majom-kompániától, pedig tudjuk, hogy ennél tökéletesebb búcsút nem is kaphattak volna... (#07.13.)

(2008) (r.: Matt Reeves)

...óh, azok a kétezres évek, amikor boldog/boldogtalan kézikamerát fogott a kezébe, hogy ’talált-film’-nek adja el a produktumát, mert az menő... meg így lehet ó’csosítani... bár engem eléggé elkerült ez a hullám, mert elsősorban horror-filmesek éltek ezzel a technikával, én meg ugye nem vagyok horror-fogyasztó (mondjuk az origót, a blair witch-et láttam vagy tizenöt éve). és valahogy ez a film is elkerült, pedig hallottam róla, hogy kicsit megpiszkálták benne a szörnyfilmes zsánereket, de nem éreztem késztetést, hogy megnézzem -de mivel a kvázi folytatását agyondicsérik a kritikusok, így gondoltam jöhet egy kettő-az-egyben akció, lássuk csak hogy mit is látunk a remegő kézikamerából! hát nem mindig eleget... bár igazság szerint csak meg kell szokni a káoszt, hogy nem mindig tudsz odafókuszálni, ahova szeretnél, aztán egy idő után már szórakoztató ez a játék, ahogy figyeled, hogy mit mutatnak meg, és miről rántja el a képet a félős operatőr -de azért valljuk be, 75 perc játékidő pont az a határ, amikor még nem zavaró ez a trükk. és hát sztoriban sincs több, hiszen a talált-kameraság előnye és hátránya is, hogy csak egy szemszöget mutatnak be, nincsenek benne nagy összefüggések vagy magyarázatok. és hát itt a nagy menekülés alatt arra sincs idő, hogy a karaktereket mélyítsük -bár volt egy pillanat, amikor át tudott ütni az igazi dráma: amikor hősünk az édesanyjával beszél a telefonon. de egyébként még a halálok is elszaladtak mellettünk ebben a megőrült világban. tetszett, hogy nem szaroztunk sokat, a romantikus viszonyok felvázolására csak tizenöt percet szánva máris eljött az apokalipszis... könnyű belelátni a filmbe a poszt-9/11-et korszakot, ahogy a ledőlő felhőkarcolók porában futnak kétségbeesve az emberek. főleg úgy, hogy nem csak azért rejtegetik a szörnyet, mert az költségkímélő megoldás, hanem mert tényleg nem fontos, hogy mi az, ami támad, hogy mi indikálja a váratlan életveszélyek sorát. megvannak egyébként a hagyományos óriás-szörnyes klisék így is, csak alulnézetből. a legjobban az első nagy katonai támadás tetszett, ott dübörgött fel igazán a film a rakéták sárgás fényében... no, azt hiszem kifacsartam minden mondandót ebből a szűkös játékidőből, jól szórakoztam végig, és azt hiszem, hogy ennyi is volt drew goddard-ék célja a filmmel -meg hogy játszanak egy kicsit ezzel a menő filmes stílussal... ja, még annyit, hogy irigylem azt a szereposztó kanapét, ahol lizzy caplan és odette annable (akkor még yustman) egyszerre megfordultak... ($$04.13.)

(A majmok bolygója: Forradalom) (2014) (r.: Matt Reeves)

néha előkerül hollywood-ban is egy okosító szert tartalmazó ampulla, amivel beoltják a forgatókönyveket. mert bizony most is, akár csak az első rész esetében, nem butították le az egyszerű majmok szintjére a történetet és a mondanivalót. mert bizony hiába építjük kedves naivitással a civilizációnkat, törekedve arra, hogy mindenkinek jó legyen, és minden nyugodt és békés mederben folyjon, mindig lesznek régi sérelmek, hatalmi vágyak, erőszakosságra való hajlam, amik összetörik ezeket az álmokat. és ha ezt átgondoltuk és átéreztük, csak akkor érdemes rátérni a technikai részletekre. öröm látni, hogy itt tartunk most, gyönyörűen voltak kivitelezve a majmok, a mozgásuk (andy serkis mikor kap már végre díjat...?), a textúrájuk, a szemük. és akkor még nem értekeztünk a stílusos rendezésről (szerettem a két vágatlan hosszú snittet, de inkább az fog megmaradni, hogy mennyire cool volt, ahogy lovagoltak a majmok). hangulatilag is erős volt, a posztapokaliptikus sanfrancisco és a gondosan kidolgozott majom-város is nagyban hozzájárultak a beleélésbe. meg még egy csomó apróság is tetszett: hogy egy jellegzetes ablak-keretre mennyi utalást rá lehet húzni; hogy nem egy új (majom)gonoszt építettek fel, hanem olyan valaki lépett előre, akit már ismertünk korábbról; hogy a nagy csatajelenet közben középen tudtunk maradni, hiszen mindkét oldalon olyan döntéseket hoztak a vezetők, ami miatt nem jó szívvel drukkoltunk volna nekik. ...nem kell mindig majomkodni, ez lehetne az új szlogen a nagy filmgyárban, igenis lehet komolyan venni a nézőket és magukat. 8 pont. bár az a pletyka, hogy legközelebb elérjük a már ismert történet elejét, én azért még elnéznék egy filmet, ahogy a majmok végleg felemelkednek és az emberek elbuknak. csakis oktatási célból... (++07.18.)