(Jumanji: Vár a dzsungel) (2017) (r.: Jake Kasdan)

karácsony. enyhe kaja-kóma, rokonok a kanapén. nézni kéne valamit. ami nem fáj. ami nem üli meg a gyomrot. aminél nem kapok idegbajt, hogy szinkronnal beszélnek a karakterek. tavaly karácsonykor bejött a sony-nak a moziban a jumanji vetítése, tegyünk vele mi is egy próbát... és mondhatom, hogy jól átugrotta a nem túl magasan lévő kritériumainkat a film, mert egy percig sem vette komolyan magát, így átragadt ránk is az önfeledtsége. bizonyos szinten még ügyesnek is mondanám az ötlet-börzéjét, ahogy megvalósítja a tökéletes game-adaptációt, korlátozott számú életekkel, skill-ekkel és hátrányokkal, megkötött npc-kkel (sőt, még a dramaturgiát is a játék-világból veszi, körökre van osztva a cselekmény, a végén meg jöhet a boss-fight). de a nagy fegyverténye, hogy a színészei szívesen bohóckodnak a test-cserével, rock kicsit kétségbeeshet, karen gillan elhiteti magáról a béna csajt, és nem meglepő módon jack black az aduász a nőciskedéseivel (kevin hart most sem lett a szívem csücske, ő csak önmagát képes hozni, az meg nekem kevés). meglepetés nincs, tanulság az van, a különböző típus-karakterek átlépnek az árnyékukon, és barátokká válnak... azért hogy ne csak a finom kisüzemi sör által is gerjesztett eufória beszéljen belőlem, tegyük hozzá, hogy a cgi néha bántóan ótvarra sikerült, és bobby cannavale gonoszát sem sikerült semmennyire sem kihasználni... (##12.26.)