(2018) (r.: Julius Avery)

a nácik sosem fogják lemosni magukról a sok mocskot, amit magukra kentek, és ezt az olyan alávaló ss tagoknak köszönhetik elsősorban, mint amilyen doktor mengele is volt... szóval amióta tudunk az elképesztően gusztustalan kísérletekről, már az sem hat túlzásnak, ha egy alkotó egyel továbblép a valóságon, és némi természetfelettit kever a realitás sötét szövetébe... persze egy ilyen ’nácik+zombik’ koncepciót el lehet vinni parodisztikus vagy gusztustalan gore irányba is, de az overlord alkotói annyira komolyan akarták venni a koncepciójuk, amennyire az engedte... így lehet az, hogy egy olyan d-day-es jelenettel nyitottak, amely bármelyik ’komoly’ háborús filmben megállta volna a helyét, egy rövid karakter-vázolással indultunk a szűk repülőben, majd beleugrottunk a partraszállás őrületébe... már itt lehetett érezni, hogy határozott egyenes-vonallal akarnak az írók haladni, egyetlen szemszöget használva végig, de később is feltűnt, hogy mennyire csak a főszereplőjüket használták arra, hogy vezessenek minket, vele együtt fedeztük fel a kis francia falu összes borzalmát, és vele éltük át azt, hogy egy pacifista szemléletű emberből miként hozzák elő a gyilkos ösztönöket az alávaló náci söpredékek... bár komoly karakter-fejlesztésről azért nem beszélhetünk, a többiek meg főleg csak vázlatok maradtak, de egy ilyen filmnél, ami ennyire a keblére öleli a b-filmes gyökereit, talán nincs is szükség arra, hogy komplex karakter-tanulmányok rohangáljanak a vásznon a zombik elől... annak viszont örültem, hogy a férfias műfaj ellenére sikerült egy női karaktert is a csapatba csempészni, ráadásul egy kompetens, életerős lányt, akit nem kell megmenteni minden méteren, mert képes arra, hogy ő maga is felvegye a harcot az ellenséggel -mondjuk az nem árt neki, ha van a közelben egy szép nagy csóvát lövellő lángszóró... (bár csak sejtették, de azért elég egyértelmű, hogy az amerikaiak érkezése előtt mennyire ki volt szolgáltatva az ss tisztnek, így gyaníthatóan azért kellett neki egy plusz lökés, hogy most felvegye a kesztyűt meg a lángszórót..) mivel fokozatos volt az átmenet a háborús hangulatból a horrorba, ezért nem érződött erőltetettnek az élőhalottak beemelése a narratívába, plusz a szűk költségvetés miatti kényszerűen klausztrofób terek is inkább az előnyére váltak a filmnek. a pénz nagyrésze úgyis elment a kellően gusztustalan praktikus effektekre, a kezdeti robbanásokra, és az utolsó nagy vágatlan futásra. megérte minden elköltött dollár... sosem szabad világmegváltást várni egy ilyen filmtől, ez is csak egy korrekt darab lett, szórakoztató másfél óra, ahol egy csapat sorozatokból importált színész eljátssza, hogy jól elkenik a nácik száját. és azt mindig jó nézni, amikor megbűnhődnek a rohadt mocsadékok... (××08.21.)

(Becstelen brigantyk) (2009) (r.: Quentin Tarantino)

van olyan élethelyzet, amikor a brutális erőszak nem félelmet vagy dühöt ébreszt benned, hanem átszakít egy gátat, és felhőtlenül röhögni kezdesz a véres képsorokat látva. pontosan emlékszem, hogy miként szakadt fel belőlem ez a fajta szokatlan hatás, miközben azt láttam, hogy donny donowitz és hű társa pépesre lövi szét hitler fejét (nem sokkal azután, hogy maga a führer is könnyesre röhögte magát egy erőszakos filmet látva) -mert az ember, mindig örömmel nézi, amikor szétrúgják a (legfőbb) nácik seggét, ráadásul ez volt az első alkalom, amikor quentin tarantino úgy döntött, hogy baszik ő a történelem-könyvekre, inkább pozitív befejezésekkel szépíti meg a sötét valóságot... azért arra is emlékszem, hogy huszonéves fejjel kicsit vértelennek tetszett a film, bár a megfelelő helyeken azért éreztem én is azt a feszültséget, amit a nagypofájú mester elő akart idézni, de így őszülő halántékkal már sokkal inkább értékelem azt, ahogy fel vannak építve az alattomosan hosszú jelenetei... már a kezdés egy kis mini-mestermű, ahogy fokozza fel a fenyegetést a paraszt-házban, miközben hagyja kibontakozni christoph waltz sármját -és élvezettel figyeli a sarokból, ahogy a nézőt szétfeszíti ez a kettősség: utálja a nácit a tetteiért, ugyanakkor jól szórakozik a dumáján és a túlzásain (az a bődületes méretű pipa még a mai napig meg tud hökkenteni)... tudom, hogy ez már az a korszak volt, amikor senki sem mert ellentmondani tarantino-nak, de mai szemmel azért eléggé progresszívnek tűnik a film -a fejezetekre bomló szerkezete miatt folyton félrerakjuk a karaktereket, hogy újakkal foglalkozzunk, és hát az sem megszokott módi hollywood-tól hogy ilyen nagy arányban beszélnek más nyelveket az angolon túl a hosszú játékidő alatt. egyébként ez utóbbi nem csak a hitelesség (és a frenetikus olasz-poén) miatt volt üdvözölendő döntés qt-tól, hanem azért is, mert fel kellett kutatnia európát olyanokért, akik kellő mélységben beszélik az adott nyelvet. de ezt is szeretjük tarantino-ban, hogy szeret kaput nyitni az új arcoknak hollyowood felé (máskor meg levitézlett színészeket karol fel, és hoz vissza a köztudatba, mint az köztudott). és az egy dolog, hogy szabadon engedte brad pitt akcentusát, lazázott egyet michael fassbender-rel, megmutatta daniel brühl ezernyi arcát, és tálcán átnyújtotta a világnak christoph waltz zsenijét, de még az unió két legszebb szőke színésznőjét is becserkészte a férfias bandájába... szóval hiába játszanak hosszasan egy pince-kocsmában a karakterek kitalálósdit, hiába vannak lényegtelennek tűnő párbeszédek a harmincas évek német filmművészetéről, sosem érzed azt, hogy a film leülne akár egy pillanatra is. mert tele van kis tarantino-s nüanszokkal, elmés dumákkal, és bizony őszintén lehet bólogatni, amikor aldo az apacs azt mondja, hogy egy mestermű került ki a véres kezei közül... (××08.20.)

(Jojo Nyuszi) (2019) (r: Taika Waititi)

soha véget nem érő vita folyik arról, hogy mivel lehet viccelni és mi számít tabunak, főleg ebben a mai túl-érzékeny világban, pedig igazság szerint mindent lehet humorosan tálalni, maximum ha ízléstelenül, sértő módon röhögsz ki dolgokat és embereket, akkor szar-arcnak fognak tartani a többiek. viszont azt ne mondjuk már, hogy a nácikhoz csak komolyan lehet hozzáállni, mert ők aztán megérdemlik, hogy pellengérre állítsák őket -ezek a megérdemelt pofonok nem fogják elvenni a rémtetteik élét, de könnyebb lesz nekünk, az utódoknak befogadnunk mindazt a borzalmat, ami a második világháború során megtörtént miattuk. és egyébként is nagy filmes hagyománya van annak, hogy az igazi humoristák beletörlik a lábukat a horogkeresztes zászlóba, charlie chaplin-nek is maximális főhajtás járhat csak azért, amiért beleröhögött hitler arcába nagy (pöffeszkedő) diktátorként. és taika waititi sem véletlenül osztotta ki magának a jellegzetes bajuszt, (fél-)zsidóként felhatalmazást érzett arra, hogy egy unikornis-zabáló seggfejként ábrázolja ő-führerségét... aki ismeri az őrült kiwi eddigi munkásságát, az nem lepődhetett meg azon, hogy mennyi infantilizmust szorult ebbe a filmbe is, gyerekes és egyszerű a humora, de pont ezért működik, főleg ellenpontként a sok borzalom mellé, bár a film érzelmi vasútja könnyen össze tudja zavarni az embert, néha döccen egyet az, hogy mikor tudunk és mikor is kéne nevetnünk valamin... taika nem csak a humoráról híres, hanem arról is, hogy hatalmas szíve van, amit jól bele is szokott rakni a filmekbe, és ez most sem volt másképp, bele tudott szakadni a mi kis szívünk, amikor nagyon mélyre mentünk, de egyébként is, hogy tudnánk kivonni az érzelmi hullámok alól magunkat, amikor azt kiabálják le nekünk a vászonról, hogy a szeretet ereje mindent legyőz, még az emberi gonoszságot is. és tudom, hogy sokan elcsépeltnek gondolják az ilyen általános igazságokat, de ennek a filmnek nagyon jól állt a tanulság, plusz ne felejtsük el azt sem, hogy végig egy gyerek szemszögéből szemléltük az eseményeket, és bizony a gyermeki igazság az ilyen naiv kijelentésekből fog állni -és ők pont ilyen karikatúra-szerűen fogják szemlélni a világot, mint ahogy ebben az idilli német kisvárosban láthattuk... hogy mi cinikus felnőttek is be tudjuk fogadni ezt a gyermeki naivitást, kellett egy olyan gyerekszereplő, akihez az első pillanattól kezdve kötődünk, annak ellenére, hogy elkötelezett náci a szentem, akivel együtt szívesen éljük meg a fejlődés-történetét, annak minden bohóságával és brutális drámájával (roman griffin davis nagy találata volt taika-nak, bár róla tudjuk, hogy mindig ügyesen bánik az ifjú színészeivel)... kifejezetten okosnak éreztem a forgatókönyvet, és nem csak a különböző érzetek mesteri keverése miatt, hanem mert gondosan ütötte le a korábban feldobott labdákat (lásd pl. a cipő-fűzőt, mint visszatérő elemet, anyu cipőjét, ami úgy lett beexponálva, hogy mindenki ledöbbenjen a megfelelő pillanatban, a heilhitlerezés, ami a nyitánytól elvezetett a legfeszültebb jelenetig, vagy akár a szuperhősösre vett wermacht-egyenruhákat, amik nem maradhattak ki a fináléból). és akkor még ott volt a mesterien kezelt zsidó-kérdés is, ahogy a hülyeségekkel teletömött fejű kisfiú horrorként éli meg, amikor először találkozik egy valódi zsidóval, aztán egyre szebbnek láthatta, ahogy fokozatosan megismerte (thomasin mckenzie-t is felvéstem arra a listámra, ahol azok a színésznők sorakoznak, akikre a későbbiekben figyelnem kell, szép és tehetséges, remélem nagy karrier vár rá)... bár a fiatalokra fókuszáltunk leginkább, azért a felnőttek is teljes szívvel tették bele magukat a projektbe, scarlett johansson nagyon szerethető volt a gyermekét szívvel nevelő anyaként (egy pacifista, akinek ott csillog a fájdalom a szemében), sam rockwell kiégett wermacht-osként volt baromi szórakoztató, stephen merchant-nak meg csak a tipikus mosolyát kellett bedobnia, hogy egy pillanatig se tudjam komolyan venni a gestapo-t... nagyon tudok örülni annak, hogy taika waititi kiharcolta magának azt a státusz hollywood-ban, hogy ilyen tökös és szívvel teli filmeket készíthet, amikre mi nézőként kötelesek vagyunk elmenni, és alámerítkezni a nagy érzelmi utazásra, mert mindenki lelkének jót tesz az, ha úgy röhög, hogy közben a szeme sarkából törölgeti ki a könnycseppeket. (××01.25.)

(2017) (r.: Christopher Nolan)

tikk-takk... a háborús filmek nagy klasszikus érája óta meggyőződése a filmkészítőknek, hogy az alkotásaiknak eposzi hosszúságúnak kell lennie, hogy be kell mutatniuk az események összes aspektusát, a haditerveket kiötlő felsővezetést, a fronton szolgálók mindennapjait, a hátország megpróbáltatásait -pedig tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be férfiasan, nem ezért nézzük ezeket a filmeket. mert igaz, hogy fontos elemek a háttértörténetek, a szituáció nagyléptékben láttatása, de igazán akkor élénkülünk fel az egyre kényelmetlenebb moziszékeinkben, amikor megszólalnak a fegyverek. éreztük mi annak idején a thin red line filozofikus képsorainak az erejét is, de mégis leginkább a középső, robbanásig feszülő része áll közel a szívünkhöz. vagy érdekes volt végigkövetni a ryan közlegényben a hagyományosabb, építkezősebb, kalandosabb részt, de nem véletlenül arra emlékszik mindenki, amikor a film kezdetén a kamerával együtt bedobtak minket a harci pokol kellős közepébe. christopher nolan fejében is járhattak hasonló gondolatok, mert a dunkirk-nél leredukálta a háborús filmek összes kitérőjét, minimálisra állítva az emberi perspektívát, és az események menetére koncentrált csupán, erre a híres hősies menekülésre, a megrázó és szívszorító pillanatra a történelem sötét napjaiban. még a hagyományos narratívát is elhagyta, így azonnal az esemény közepébe rántja be a nézőt, hogy aztán másfél órán keresztül végig tartja ezt a kezdeti feszültséget, mintha egy film egy hatalmas fináléból állna csupán... tikk-takk... a minimalizmus és a leredukáltság alá azért ügyesen elrejtett egy időcsavart a körmönfont rendező/írónk, mert a feszültség egyenletesen tartása érdekében összerántja a különböző idősíkokat. és fura, hogy a három helyszín bemutatásánál ki is írja, hogy nem egyformán fognak peregni az események (egy hét, egy nap, egy óra), de a néző nem igazán realizálja ezt a filmes trükköt -én is inkább arra gondoltam, hogy arra utalnak ezek a feliratok, hogy mennyi időbe telik a különböző módszerekkel kimenekíteni a parton ragadt katonákat. akkor raktam össze a képet, amikor a párhuzamos vágás ellenére az egyik szálon besötétedett, a másik kettőn viszont még mindig nappali képeket láttunk. később aztán nyomatékosította a szerkezetét azzal, hogy bizonyos szereplőknél tisztázta az addig homályban hagyott eseményeket, sőt, voltak helyzetek, amiket több nézőpontból is láthattuk így... tikk-takk... bár azt írtam az elején, hogy az emberi perspektíva kevésbé játszik szerepet, azért nem véletlen, hogy az egyes szálak le vannak szűkítve néhány kulcs-szereplőre, mikroszinten látjuk a nagy egészet, a kétségbeesett kijutást a halálpartról, a civilek hősies cselekedeteit, és a pilóták önfeláldozó bátorságát. az sem véletlen, hogy az ellenség egyszer sem kap arcot a filmben, mert így nagyobb fenyegetésnek érezzük a jelenlétüket a földön, vízen, levegőben... tikk-takk... a feszültség-építés egyik legfontosabb elemeként nolan rábízza magát a régi harcostársára, hans zimmer-re, aki szokás szerint valami egyedit alkotott filmzeneként, az óra kattogását használva alapnak, amitől félelmetesen hatékonyan szolgálja azt a célt, hogy másfél órán keresztül görcsben legyenek a lábujjaink... tikk-takk... de nem csak a zene az, ami felborzolja a hallójáratainkat, mert a film egész hangképe brutálisan jól működik, a stukák visítása, a torpedók miatt beömlő víz morajlása mind segíti az átélhetőséget. és ugyanez igaz a képekre is, mert nem csak a(z eredeti helyszínen felvett) parti felvételek csodálatosak, de az is, ahogy a rendezés segíti a realizmust, ahogy a spitfire-ek szárnyára ültet minket, ahogy alámeríti a tengerbe a kamerát... tikk-takk... mert lehet nagyívű sztorikat keríteni a háborúból, széles látószögben megvizsgálni az eseményeket, a legfontosabb aspektus az, hogy a néző igaznak és átélhetőnek érezze azt, amit lát -és ez volt christopher nolan eszköztelenségének a célja, és a hírnevéhez méltó alkotással örvendeztetett meg minket így, ahol az ember élvezi a sokkoló feszültséget, és tökéletesen megérti, hogy miért érdemes pepecselni a hagyományos kamerákkal, miért kell alkalmazni több-ezer statisztát, miért érdemes a költségvetés egy jó részét számítógépes trükkök helyett korabeli vadászgépekre költeni. mert igaznak fogja érezni a néző -nem egy jelenetnél, nem az első húsz percben, hanem egy egész filmen át... (#07.28.)

(A fegyvertelen katona) (2016) (r.: Mel Gibson)

régóta folyik arról a diskurzus a filmkészítők és esztéták között, hogy lehetséges-e háború-ellenes filmet létrehozni -azaz, hogy lehet-e annyira elborzasztóan bemutatni az undorító embertelen öldöklést, ahogy az a valóságban is zajlik. azért nehéz ezt elérni, mert ha valaki jó munkát végez, akkor igencsak nézőriasztó lesz a filmje -főleg ha még az emberséget is kivonja az embertelenségből, ha deheroizálja a hősöket. (voltak már nagyköltségvetésű próbálkozások erre, 1998-ban például két alkotás is megpróbált erre az útra lépni, de a ryan közlegény csak az első húsz percében nyitotta meg a vér-csapokat, aztán a kitaposott háborús filmes ösvényen folytatta inkább, a thin red line meg a lassú költőiségével a szépséget is beengedte a sötétség mellé.) azt gondolná az ember, hogy egy olyan katonáról szóló film, aki megtagadta a fegyverviselést, szintén kitűzi céljául azt, hogy felveszi a háborúellenesség nehéz lobogóját, de mel gibson inkább a hagyományos utat választja, piedesztálra emeli hősét, és bár elborzaszt a csata képeivel, nem elidegenít, hanem lenyűgöz. a karakter-bemutatásra szánt első órát viszont szép letisztultan, sallangmentesen vette filmre, komótosan hozza hozzánk közel ezt a bumfordi srácot, romantikát virágoztat, és megágyaz a később fontossá váló erőszak-ellenességének is. andrew garfield már itt kiemelkedik a játékával a film szövetéből, bár a gyönyörű theresa palmer méltó partner mellé (mondjuk úgy könnyű, hogy te is első látásra beleszeretsz), de aki igazán uralja a jelenlétével a vásznat, az hugo weaving, és az ő meggyötört arc-mimikája. aztán jön a kiképzős rész, és a főhősünk kicsit próbára teszi az addig felépített kapcsolatunkat -mert mindig nehéz elfogadni azt, ha valaki ennyire makacsul ragaszkodik az elveihez, és ezzel fájdalmat okoz magának és a környezetének is. valószínűleg a saját gyenge jellemünk miatt nehéz az azonosulás, hiába tudjuk ésszel felfogni ezt az őrült kitartást. örültem, hogy a vallásossága nem telepedett rá sem a karakterre, sem a filmre, mert bár ott van a biblia a kezében, de a nagy tettei inkább a kitartásából és a vakmerő hősiességéből erednek, nem pedig az isten iránti elkötelezettségéből... kicsit sajnáltam, hogy a katonatársak csak típus-karakterek maradtak, nem sokat tudtunk meg róluk, inkább csak a külső jegyeik alapján lehetett őket megkülönböztetni (de lehet, hogy csak a band of brothers mániám beszél belőlem, pedig tudom jól, hogy ott tíz órájuk volt a karakter-építésre). pedig jó lenne, ha jobban tudnánk kötődni az egész osztaghoz, mert akkor még drámaibb lehetne a film második fele, azaz a monstre csatajelenet. mert persze mel gibson nem tagadhatta meg önmagát, és a háború mocskát vérgőzös, bél-kifolyós naturalizmuson keresztül akarta ábrázolni, sok esetben művészien kilassítva az összes borzalmat. ami kétségtelenül egy jól működő hatás-mechanizmus, könnyen a hatása alá lehet kerülni. még akkor is, ha átlátunk azon a színtiszta giccsen, ami a heroizmusból ered, mert nem lehet a képek és a zene hatása alól menekülni -valahogy mindig meg tudja hatni az embert az, ha ekkora nagy tetteket hajtanak végre a szeme előtt... a lezárás kicsit hirtelen érkezett meg a szokásos feliratos infók képében, jobban örültem volna, ha mozgóképen láthatom a feleséggel való újra-találkozást... nem tudom, hogy mennyire volt célja mel gibson-nak háború-ellenes filmet készíteni, de ha igen, akkor kudarcot vallott, mert a csata-jeleneteivel nem riaszt el (még ha néha horror-elemeket is bevet), hanem magával ragad, és a hősiesség tiszteletével vértez fel minket... (#01.27.)

(újranéztem néhány klasszikust a gyerekkoromból, eredeti nyelven, kritikus szemmel, néhány apróbb negatív hullámmal...)

Battle of the Bulge (A halál 50 órája) (1965) (r.: Ken Annakin)

gyerekkoromban az volt a szokás sok éven át, hogy december 24-én ebéd után beraktunk valami filmet a videóba, hogy elüssük azt a hosszú időt, ami az ajándékosztásig várt ránk (és amíg anyánk elkészül a konyhában a vacsorával...) -és ilyenkor valami karácsonyos filmet illett választani, vagy olyat, ami valami rejtélyes oknál fogva kapcsolódik az ünnephez (itt elsősorban a sissi-re gondolok). és van egy film, amit én karácsonyosnak hívok, mert ez is egyike volt ezeknek a szenteste előtti filmeknek, és karácsonykor is játszódik, és engem mégis kinevetnek mindig, ha chrismast movie-ként emlegetem: ez bizony a halál 50 órája... talán van némi kockázat abban, hogy olyan filmet szedsz elő, ami meghatározó része a gyerekkorodnak, mert előfordulhat, hogy az emlékek megszépítik az élményt, és sajnos azt kell mondanom, hogy a retro revisited újranézős/kritika-írós sorozatomból ez az első film, ami érezhetően kevésbé tetszett, mint anno... sajnos rosszul öregszik a film, külsőségeiben egy connery-éra-béli bond filmre emlékeztet (a színei, a színészei beszédstílusa, az ordítóan szemet-szúró háttérvetítései mind-mind kordokumentumok), de vegyük úgy, hogy a hatvanas években ezek a technikai adottságok voltak adottak hollywood-ban a gyártásnál... érdekes felfedezni a párhuzamokat az akkori nagy-költségvetésű (mai szóval blockbuster) filmek és a mai látvány-mozik között -mert például ez egy olyan háborús film, ami abszolút gyerekbarát, nincs benne egy csepp vér sem, nem káromkodnak a katonák, mint a kocsis, sőt, a korhoz képest meglepően keveset dohányoznak benne, szóval mintha közönség-barátabbá akarták volna tenni. a nagyobb baj, hogy igazán dráma sincs benne, nem megyünk mélyre, hiányzik az amerikai katonák kétségbeesése. egy-egy komolyabb gondolat azért elfért a tankok tartályában, ezekből a legemlékezetesebb a ’harcolni a további harcért’ vágyálma... a karakterek nagyrésze jópofa és működik, és a nívós színészgárda könnyedén megoldja az eljátszásukat -viszont nagyon érdekes, hogy a legkidolgozottabb jellemet a német oldalon találjuk, mondhatjuk, hogy robert shaw mint hessler ezredes lopja a show-t (így egyébként valahol érthető, hogy az interneten is rendre felbukkanó németbarát egyének miért védik annyira a filmet -bár nekik már a (tényleg felpezsdítő) páncélos induló is túl közel áll a szívükhöz)... lehet egyébként az a baj, hogy nagyon megváltozott a korszellem a film készítése óta, és nagyot változtunk mi nézők is. mert akkoriban nem volt fontos a hitelesség, keveseket érdekelt csak, hogy nem stimmelnek a felhasznált tank-típusok, hogy mennyit sűrítettek és változtattak az eseményeken, vagy hogy a spanyol forgatási helyszínen nem akadt túl sok hó, de azért ma már, amikor sokkal hitelesebb és mélyebb változatot is találhat a néző a témában, már kicsit nehezebb befogadni az ilyen avíttas, de azért könnyebb és szórakoztatóbb filmet... ($$12.21.)

Dirty Dozen (A Piszkos tizenkettő) (1967) (r.: Robert Aldrich)

ha azt nézzük, hogy idén két filmet is úgy definiáltak a kritikusok, hogy ez ’az xy széria piszkos tizenkettő-je’ (szuperhős verzió / starwars verzió), akkor mondhatjuk, hogy ez a film az ős-apa, ahol először voltak meg az alap-kellékek, miszerint egy rakás antihőst gyűjtenek benne össze, hogy aztán csapattá és hősökké kovácsolódjanak az öngyilkos küldetés során. és olyan jó látni, hogy az ős-apasága ellenére a filmet nem lepte be a por, néhány apróságot leszámítva cseppet sem érződik porosnak (ellentétben a fent látható nagyívű háborús eposszal)... az ilyen típusú filmeknél mindig a karakterek az igazi kulcs, rajtuk múlik a sikeresség és a szórakoztató faktor is -főleg mivel itt az igazi akció-rész csak az utolsó félórában érkezik, így kritikus volt, hogy kellően érdekes és élvezetes legyen az odavezető út. és ami még fontosabb, hogy a csapat legtöbb tagja úgy a szívünkhöz nőjön, hogy mire eljutunk a nagyobb tétekig, már tudjunk értük izgulni. ugyan mind a tizenkét elítéltet nem dolgozták ki egyformán, de azért a többség hamar megjegyezhető egyéniséget kapott, és úgy alakul ki feléjük a szimpátiád, hogy közben tudod, hogy mind-egy-szálig morálisan megkérdőjelezhető dolgokat tettek a múltban (a szereposztásban is hoztak pár érdekes döntést, mert van köztük nfl játékos, mexikói származású zenész, és művész-film rendező is)... és tök jó érzés a cinkosukká válni ezeknek a srácoknak, cinikusan röhögni a vaskalapos tiszteken, együtt-érezni velük a megerőltető kiképzés alatt (btw, már régen sem értettem a panaszkodás a hidegvizes borotválkozás miatt, én még sohasem használtam melegvizet...). de aztán a sok cimborálás és bajtársiaskodás után el kell menni nácikat ölni, így a végére azért kicsit megkomolyodik a film, főleg, hogy szó szerint veszi az öngyilkos küldetés címkét, plusz azzal kelt jól működő feszültséget, hogy semmi sem alakul a jól átgondolt tervek szerint... fura azt olvasni, hogy a korabeli kritikák túl erőszakosnak tartották a filmet -mert oké, hogy megölnek a srácok egy rakás embert a náci kastély pincéjében, de csak a korszakra jellemző stilizált halálokat láthatunk, minimálisra szorítva a vásznon ténylegesen látható vérmennyiséget (ja, és annyira univerzális ez a történet, hogy igazából bármelyik korszakban játszódhatna, a külsőségein túl nem érzi azt az ember, hogy ez egy második világháborús film)... no. én örülök, hogy a mai napig élvezetes maradt ez a film, hogy kicsit tökösebbnek érezheti magát az ember, miután megnézte, és az is jó dolog, hogy a formulája velünk él a mai napig -már csak az kéne, hogy jól tudják lemásolni a ma élő alkotók ezt a formulát... ($$12.22.)

Kelly's Heroes (Kelly hősei) (1970) (r.: Brian G. Hutton)

a háború egy borzasztó lélekölő pokol? egy frászt... olyan sokszor lengették már nekünk a hősök zászlaját a filmekben, annyi önfeláldozó katonát láttunk már az évek folyamán, hogy kicsit belefásultunk a hazafiasságba, a nagy gonosz elleni kollektív küzdelembe. ezért üdítő látni kelly-t meg az ő úgynevezett hőseit, akiket hidegen hagy a háború rideg valósága, nem a sátán megtestesülését látják az ellenségben -maximum csak egy leküzdendő akadályt. mert ők csak a saját önös érdekeiket tartják szem előtt, egyedül a saját jólétük a mozgatórugójuk. igazi kisemberi kívánságaik vannak csak az élettől, farmot, autót meg egy rakás puncit szeretnének csak... így persze willy’s jeep-ek ide, tigris tankok oda, világháborús hangulatot nem igazán érdemes várni a filmtől -bár azt szokták mondani a nálam okosabbak, hogy a korszak kiválasztása csak kamuflázs volt a készítők részéről, mert igazából ez egy vietnám-kritikus alkotás, de ha ez így van, akkor jól elrejtették ezt a kritikát a mélybe, mert cseppet sem lehet érezni (maximum a töketlen tisztek kifigurázásán)... azzal viszont, hogy sohasem veszi magát igazán komolyan, erős ponyva-hangulatot teremtenek az alkotók, és az arany utáni nagy hajsza kalandját is arra használják, hogy egy rakás jópofa és szerethető karaktert hozzanak mozgásba -akiknek persze megállás nélkül kőkemény beszólásokat adnak a szájukba (meggyőződésem, hogy magyarországon a szinkron is segítette a kult-státuszba emelkedést). a színész-gárda is kellően pedigrés lett, én clint eastwood finom arc-játékát imádtam nagyon, ahogy egy-egy apróbb szemmozgásában is ott van az összes érzelem, de persze nálam is hamar a szív-csücsökbe került donald sutherland hippi zen-mestere is. áh, igen, hippik, már gyerekkoromban is elidegenítőnek éreztem a nagyon hetvenes-évek hangulatot hozó főcím-dalt, ami hiába fülbemászó, nagyon elüt a háborús tájképtől -de gondolom ezzel is a könnyebbségen akartak erősíteni... mondjuk nem is sokszor engedik be a drámát a filmbe (igazából több mint egy órának el kell telnie, hogy a csapatból valaki elhalálozzon -oké, a németek hullanak, de ők csak arctalan kellékek). de az is lehet, hogy csak nem látszik a mélysége a kalandok meg a robbanások alatt... annak idején nem tűnt fel, de így őszülő halántékkal már eléggé zavart, hogy minden egyes lövést hatalmas lángoszloppal megtámogatott robbanás kíséri, mintha a pirotechnikusok szövetsége lobbizta volna ki a film költségvetésének nagyrészét -és már komikusnak hat, hogy tényleg minden akció egy-egy nagy bumm-ba torkollik (plusz az sem segít, hogy nem csak a robbanások mérete van eltúlozva, de a filmből elfoglalt játékidejük is, bőven lehetett volna nyesni ezeken a jeleneteken). pedig lehet, hogy egy-egy finom lépés a realizmus felé még erősebb alkotást eredményezett volna -például tök jól érezni az igazi tankok súlyát, hogy ténylegesen ott manővereztek velük a forgatáson (még akkor is, ha köztudomású, hogy nem igazi tigiseket is használtak) (btw, nem irigyelem azért a tankok sofőrjeit, láthatóan rohadt meleg nyár lehetett jugoszláviában a forgatás idején)... bár igazából talán tényleg nincs szükség itt hitelességre, mert nem ez volt az alkotói szándék, ők csupán egy szórakoztató kaland-marhaságot akartak nyújtani a nézőknek, és ez sikerült is nekik, még mai szemmel nézve is. ($$12.23.)

(Szentjánosbogarak sírja) (1988) (r.: Takahata Iszao)

jó látni, hogy van a világnak egy olyan szeglete, ahol a választott közlési stílus nem határozza meg a mű tárgyát -azaz attól még, hogy valamit rajzolt formában mesélnek el, még nem lesz gyerekes, mert tudják egy valós történeten alapuló szívszaggatás is működhet ebben a formában... persze ettől még nagyon bátor vállalás, hogy ez a mű ebben a formában megvalósulhatott, mert sokan a rajzfilmeket csak családi szórakozásként képesek felfogni, így riadtan fogják eltaszítani maguktól ezt a sötét ékkövet, míg a fájdalmas drámára vágyók gyakran annyira sznobok, hogy alantasnak érzik, hogy leüljenek egy rajzfilm elé... (és azt is hozzá kell tennem, hogy akik túljut az előítéletein, és megnézi a művet, nem biztos, hogy vissza akar majd térni hozzá, újra-és-újra összetörni a szívét...) nem is árul zsákbamacskát a film, már az első mondattal belénk szúr, és onnantól kezdve nem is ereszt ki a lélekszorító prés alól, csak néha-néha enged be egy kis napfényt, csak az a baj, hogy ezek a boldogabbnak tűnő pillantok is nagyon illékonyak, a környezetükben lévő sötétség hamar elnyeli őket, nem tudnak úgy csillogni, mint egy boldogabb időben játszódó történetben... mi fiúk általában úgy vagyunk nevelve a játék-katonákkal és a klasszikus filmekkel, hogy azt hisszük, hogy a háború valami menő dolog, így legtöbbször nekünk magunknak kell rádöbbenni annak a borzalmaira. és nem csak arra, hogy a fronton harcolók közül mennyi élet veszett oda, hogy hányan nyomorodtak meg az értelmetlen öldöklésekben, hanem arra is, hogy igen gyakran a hátországban sem volt könnyebb ezekben az időkben. viszonylag ritkán foglalkoznak mozgóképen ezzel az aspektussal, mert kevésbé gondolják izgalmasnak, mint a harckocsi-csatákat. pedig mi lehet érdekesebb (és fájdalmasabb), ha a gyerekek szemszögéből mutatjuk meg a borzalmakat... mert az ember úgy van összerakva, hogy sokkal erősebb reakciókat produkál a szervezete, ha ártatlanokról és gyerekekről van szó, ha az ő szenvedéseiket kell átélnie -és a világháború végnapjaiban minden japánnak kijutott a szenvedésből, hát még a gyerekeknek... kényes dolog ezeknek az ábrázolása, mert könnyen át lehet lendülni a giccs-határon, de az a jó, hogy takahata isao nem akar hatásvadász lenni, mindent nagyon egyszerűen, a maga természetességében mutat be, a küzdelmeket, az apró örömöket és az elmúlást is. könnyen tudsz kötődni a karaktereihez, a kislány gyermeki ártatlanságához, és a fiú küldetés-tudatához, aki egész addig tartja magát, ameddig képes rá -de persze eljön az a pillanat, amikor eltörik nála a mécses. és könnyen lehet, hogy nálad kedves néző is épp ez történik... (nem csak azt tartom bátor dolognak, hogy rajzfilmben lett elmesélve ez a csodás történet, de azt is, hogy a hagyományosan konzervatívan büszke japánban így lehetett mesélni egy dicstelen korszakról, a fájdalmasan elveszített háborúról.) ($$11.26.)

(Harag) (2014) (r.: David Ayer)

a rendező egy hatásos jelenettel akarta indítani a filmet -a magyar közönség reakciója: hangos csámcsogás... mikor beültem a terembe, rá kellett néznem még egyszer a jegyre, hogy jó helyen vagyok-e, mert a mögöttem lévő sorban két nyolc-tíz éves forma gyerek ült a szülőkkel... de egyébként is telt ház volt, ennyire számít, hogy brad pitt van a plakáton? de attól még miért kéne úgy kezelni minden filmet, mintha egy könnyed hollywood-i blockbuster lenne...? biztos finom lehet zabálni a leszakadó végtagokra, meg a kilapított fejekre... ráadásul nem érzik, hogy mikor komoly valami, és mikor kell röhögni, ez nekem nagyon furcsa (plusz még egy apróság, és befejeztem a dühöngést: a nyitányban brad pitt karaktere leszúr egy németet, mire mellettem hangosan megkérdezte a faszi: ’meghalt?’). amikor elindultam a moziba, azon gondolkoztam, hogy mi újat lehet mondani a tankos világháborús témában, és az az igazság, hogy nem sokat. a háború értelmetlen, mindenki elveszíti a morális iránytűjét, átlépik a határt, hisz’ mindent meg akarnak tenni, hogy túléljenek. nem lehetsz gyenge, mert azzal a társaidat veszélyezteted. nem maradnak ártatlanok. ismerős dolgok? azzal fokozták ezt az ismert immorális fertőben való alámerítkezést, hogy minden képkockát naturalista borzalmakkal töltöttek meg, érzed a halottak bűzét, a foszfortól lángoló egyenruhát, a mindent beborító sarat. sokáig nem találni hőst sem a filmben. a háború végén járunk, amikor a borzalmak mindent kiöltek a katonákból, csak a kegyetlenkedés és a cinizmus maradt. egymás húzása. az ordenáré viselkedés, ha egy kicsit kiszabadulnak a szörnyeteg gyomrából. itt nincs helye a naivitásnak, a rózsaszínű romantikának, a gyávaságból eredő morális pacifizmusnak (azt jutott eszembe, hogy sorozatban szívesen megnézném, ahogy a kezdeti harcoktól így leépítik a katonák jellemét). szóval panelekből építkezünk, de a jó panelek azt is jelentik, hogy meg fog állni az építmény. mert tényleg nem lehet újat mondani a műfajban, de ha megpróbáljuk, azt így tegyünk, látványosan, izgalmasan, ugyanakkor nem elfelejtkezve a párbeszédek fontosságáról, és a moralitás-játékról (a két legjobb jelenet is a két végleten helyezkedett el, a tigris elleni egyenlőtlen küzdelemnél érzi azt az ember, hogy ezért ül be egy háborús filmre, a német lányokkal való reggelizős jelenet meg azt a lélektani feszültséget hozza, ami a legnagyobb drámák ismérve). mindent a saját kategóriájában kell értékelni, és ez a film a saját kategóriájában nagyon működött: 8 pont. (a vége-főcím előtt lett gyanús, hogy eléggé gravity-s a zene, örülök, hogy még jó a fülem...) (++10.24.)