I, Tonya

itonya.jpeg(Én, Tonya) (2017) (r.: Craig Gillespie)

egy életrajzi alkotásnál meghatározó tud lenni, hogy az alkotók milyen szemszöget választanak a művük fókuszpontjaként -azaz hogy kinek a szemén át láttatják a megtörtént eseményeket. főleg ha narrációt vagy kommentárokat is alkalmaznak, ahol nem mindegy, hogy a néző megbízik-e a történet mesélőjében -főleg ha azok többen is vannak, és egymásnak ellentmondó változatokkal tömik a fejünket... az i, tonya alkotói kettős dramaturgiai húzással játszottak rá erre a bizonytalanság-érzetre, mert nem csak egy ál-dokus keretbe helyezték a megtörtént eseményeket (ahol az interjú-alanyok valamiért mindig meg akarják szépíteni a saját szerepüket a sztoriban), de rendre ki is beszéltetik a kamerába a szereplőket, akik így újabb módon tudják kommunikálni felénk a személyes érzéseiket (lehet hogy egyesek az ilyen ötletek miatt rosszmájúan használnák a ’scorsese on ice’ kifejezést, de szerintem tök találó, mert az öreg olasztól nem szégyen eltanulni ezeket a jól működő trükköket)... azért is jó felütni a szokásos életrajzi toposzokat ilyen nüansznyi csavarokkal, mert sokkal szórakoztatóbb lesz a végeredmény, elemelik a hangulatot egy kicsit a rögvalóságtól -még akkor is, ha a felszín alatt ott marad egy nagy kupac dráma, egy megtört élet, tele megaláztatásokkal és fizikai bántalmazásokkal, a romokban heverő amerikai álommal... már tiniként sem néztem sok sporteseményt (a forma1-en kívül), a ’92-es barcelona-i sikerekből derengenek dolgok, de csak azért, mert épp’ akkor nyaraltunk, így az az élmény maradt meg, hogy a komáromi strandon nézzük az újságban az úszók eredményeit, mindegy is, mellébeszélek, szóval a ’94-es téli olimpiáról semmi emlékem nincs, így tiszta lappal érkeztem tonya harding életét megvizsgálni. mert az érezhető, hogy annak idején mindenkinek volt prekoncepciója vele szemben, volt aki elítélte, mert egy elitista sportban mert más (önmaga) lenni, mások viszont pont ezért az egyszerűbb (’közülünk való’) érzetért szerethették. és a film jól humanizálja a karakterét, nem fedi el a hibáit, de ugyanakkor feketére festi körülötte a képet a borzasztó anyával és az élhetetlen házassággal -és azzal a kisstílű csóró közeggel, amiből érkezett (mondjuk a házasok ütésváltásai engem egy idő után már fárasztottak, de elhiszem, hogy csak így voltak képesek egymáshoz viszonyulni)... ez az elborzasztó közeg erős kontrasztban van a világversenyeken játszódó részekkel, ahol megrészegült a kamera a siklás szabadságától, és csodás köröket írt le tonya körül... aztán jött az un. incidens, a ’94-es olimpia elhíresült mellékzöngéje, és ahogy az a klasszikus életrajzi filmekben lenni szokott, erős ütemben állunk bele a földbe. nem is nagyon szabad belegondolni a végső konklúzióba, a hiába hajszolt álmok összetörésébe, mert a világ hajlamos lesz végképp összeomlani körülöttünk... margot robbie meggyőzően alakult át csodás ausztrál szépségből egyszerű white-trash-é, sebastian stan minden (pofontól megremegő) bajusz-rezdülésig hiteles volt, de aki leginkább megérdemli a dicséretet, az allison janney, aki teljesen elveszik a hideg és kegyetlen anya maszkja alatt... úgy tűnik, hogy kétféle hozzáállás létezik az életrajzi filmek készítésénél: lehet a hitelességet hajszolni, hogy mesterien reprodukálva hozzuk létre újra a valóságot a vásznon, és lehet úgy is, hogy kábé hitelesen elmeséljük a történet egy verzióját, miközben magas színvonalon szórakoztatjuk a megjelent kedves publikumot... (##02.07.)