Sing Street

singstreet.jpg(2016) (r.: John Carney)

nem biztos, hogy a művészeti inditatás az elsődleges szempont azoknál, akik zenélésre adják a fejüket. a kezdő popzenészek leginkább csak csajozni akarnak -és nincs is ezzel semmi baj... (közismert az a sztori a franz ferdinand nevű bandáról, hogy azért kezdték lassabb tempóban játszani a dalaikat, mert rájöttek, hogy a csajok csak akkor mennek be a koncertjeikre, ha tudnak táncolni a zenére -és ez a gyógyegér kinézetű művészeti iskolás srácoknál fontos szempont volt...) szerintem minden zeneszerető fiú állt már a szobája közepén egy mikrofonra hasonlító tárggyal, és a képzeletében ő volt a világ legjobb és legszexibb énekese -csak olyan kár, ha a többségüknél megmarad ez álmodozás szintjén, nincs bennük elég akaraterő, hogy valamilyen formában kiálljanak a világ elé -a csajok elé... manapság már nagyon sajnálom, hogy a visszahúzódós középiskolás éveim alatt én is csak egy működésképtelen mikrofonnal voltam a slágerlisták (és a kopott barna szőnyegem) királya, pedig ismertem jó pár zenészt (oké, elsősorban punkokat, de valahol mélyen az is zene...), úgyhogy akár létrejöhetett volna egy szuper group, de aztán megmaradtam a fúvószenekar ütős-szekciójának a szintjén (persze azt is tudjuk jól, hogy a dob nem igazán csajmágnes hangszer). pedig mennyi ilyen zenélős/csajozós sztorim lehetne nekem is a kilencvenes évekből, mint ahogy john carney-nak is volt egy ilyen a nyolcvanas évekből... mert letagadhatatlan, hogy önéletrajzi alapjai vannak a filmnek, de miért is akarná tagadni, amikor ez az egyik legnagyobb erénye -hogy igaznak tetszik. igazak a középiskolás élethelyzetek, igaz az írországi csóró környezet -és persze sokat hozzátesznek ehhez az igaz-sághoz a korabeli zenék is (szerintem a költségvetés nagyrészét elvitte az az összeg, amit kiköhögtek a duran duran-ért, (a) the cure-ért, az a-ha-ért vagy a motörhead-ért). bár a film igazi csillagai a saját dalok, amik tökéletesen simulnak a kor ikonikus dallamai közé, hitelesek és szerethetőek lettek. pont olyan szerethetőek, mint a srácok, akik előadják őket -egy csomó nyomi a középiskolás tápláléklánc aljáról, akikkel egy pillanat alatt azonosulni tudunk, mert saját magunkra emlékeztetnek... a középsulis környezet pont az ismerőssége miatt működik, ez az a hely, ahol mindenki keresi önmagát és a stílusát (tök jó volt, hogy egy-egy új zenekar megismerése után mindig új ruha/haj-viseletben jelentek meg a srácok), és eközben nem csak próbálják túlélni a kamaszkort és a suli legnagyobb bunkóit (no meg a papi nevelés visszásságait), de szerelmesek is lesznek persze... ha van történet, ami igényelte a nőt, a romantikus felhangokat, akkor ez az, nem véletlen, hogy azzal kezdtem a kritikámat, hogy a zenélés egyik fő motivációja a csajozás... de olyan természetesen folyik ez a love-sztori is, hogy nem lehet nem imádni, és lucy boynton pont annyi bájt hoz magával a filmbe, amitől pont elég édes lesz az összkép. de a bájosságán túl azért is jó a karaktere, mert a drámai hátterével mélységet ad a sztorinak. igaz, hogy egyébként is felsejlik néha a szemfesték alól a korabeli szar, a szegénység, a munkanélküliség, vagy a rossz katolikus házasságok. nem néz igazán bele a sötétségbe, de ez csak azért van, mert inkább az álmodozásról akar beszélni -és még szerencse, hogy ezt viszont varázslatosan teszi. (végre egy újabb középiskolás film az örök kedvenc ’moszkva tér’ mellé, amit bátran mutogathatok az épp megfelelő korban lévő unokatesóknak -mert ahogy azt a filmből is megtudhattuk, egy idősebb mentor (mondjuk egy báty) kritikus lehet az ember ízlésénék formálódásában.) (#01.03.)