(2018) (r.: Steven Caple Jr)

minden filmes zsánernek megvannak a maguk formulái, azok a bejáratott klisék, amik már mélyen beépültek a kollektív tudatunkba. a sport-filmek különösen behatároltak, ha ezekről az elemekről van szó, mert egy sportesemény nem túl sok féle kifutással rendelkezhet -vagy győz egy adott sportoló/csapat vagy kikap... így nehéz felróni a rocky franchise-nak, hogy ugyanazokból a panelekből építkezik negyven éve, hogy adonis creed második összecsapása is egy kicsit rocky ii-iii-iv remixnek érződik -már csak azért sem, mert ezúttal igencsak tudatos ez a szellemidézés, ezerrel építettek az írók múltra... és még csak nem is arról van szó, hogy vissza akarták volna csábítani a moziba azokat, akiket úgy megcsapott a tesztoszteron szaga a nyolcvanas évek derekán, hanem kifejezetten erősen alapozták meg a draco család visszatérését, azt is elérve, hogy ne gonosz oroszként gondoljunk rájuk nézőként, hisz’ értjük a motivációikat, a lelki sérüléseket, amik hajtják előre az edzősködő ivan-t és a verekedő fiát, viktor-t is. így nem az van, mint a komolyan túltolt rocky iv-ben, hogy egy szimbólummal kell megküzdenie hősünknek, hanem egy emberi ellenféllel, ezért a film végi nagy összecsapáshoz is másként állunk érzelmileg, nem tudunk teljes szívvel szurkolni azért, hogy a nyugat megint legyőzze a keletet, mert tudjuk, hogy ez mennyire összetörné lelkileg a két draco-t... persze az amerikai oldal is nagyon rendben van érzelmileg, ahogy az a (jobb) rocky filmekben szokás, itt sem a bunyón van a hangsúly, hanem a háttérben húzódó kapcsolati hálón, az élet nagy érzelmi gubancán. adonis nem könnyen birkózik az új helyzetével, egy újabb lépcsőfokot lépett felfelé azért, hogy kilépjen az apja árnyékából, de a csodás barátnőjével is komolyabban kell venniük az életet. ugyanakkor korántsem csak csillogás és boldogság, amit végig élnünk élünk adonis-szal, ott van a büszkeség és a bosszúvágy egy sajátságos elegye is, ami miatt nem mindig a legjobb döntéseket hozza, amiktől esendőbbnek látszik, mint máskor... rocky balboa ezúttal nem kap olyan erős jelenlétet, mint az előző részben, de ott van végig lelki támaszként, és hozzá is fűződik pár érzelmesebb pillanat... bár steven caple jr. nem végez rossz munkát a rendezői székbe, de azért sajnálhatjuk, hogy ryan coogler az egyéb elfoglaltságai miatt (lásd black panther) nem tudta vállalni ezt a folytatást, mert ő egyedibben állt hozzá a bunyók felvételéhez, ízesebbek voltak a kompozíciói -de azért így is maradt elég craft és bizsergető feszültség a filmben... és persze hangulat, ami főleg a kötelező felkészülős montázsnál volt kiemelkedő, a poros miliő jól érzékeltette a padlóról való feltápászkodást. de én a fény-kezelést is bírtam a meccsek előtti pillanatban. vagy a koncert-jeleneteknél, igaz, itt meg esetleg azért fittyedhet a szánk egy kicsit, mert tessa thompson karaktere nem most kapott igazán emlékezetes dalokat (pedig a zenével amúgy nem volt baj, ludwig göransson most is méltó utódja volt bill conti-nak -mondjuk az is igaz, hogy a legerősebben akkor hatott a zene, amikor a klasszikus rocky téma csendült fel a győzelem pillanatában)... biztos, hogy lehet még megfelelően tekergetni a rocky-formulát, a karaktereket is szeretjük annyira, hogy szeretnénk még látni velük több filmet, azonban most olyan tökéletes nyugvópontra ért mindenki, hogy nem vagyok biztos benne, hogy érdemes ezeket kiforgatni egy folytatás kedvéért. (×02.23.)