(Rendes fickók) (2016) (r.: Shane Black)

vannak olyan evidenciák, amik természetesen maximálisan igazak, és ezért nem is keressük az alternatíváikat, pedig vannak nekik. 1977 nem csak a starwars-ról szólt, hanem a saturday night fever-ről is; egy noir történethez nem csak a bánatos szaxofon vezette jazz való, hanem a játékos basszus-alapokkal megáldott funky is; egy magánnyomozónak nem kell feltétlenül búvalbaszottnak lennie, lehet csak simán elbaszott is; és a sötét és csavaros los angeles-i krimiknek nem csak james ellroy a mestere, hanem shane black is... viszont vannak olyan filmes evidenciának vélt tények, amik könnyen cáfolhatóak -mondjuk, hogy egy főhősnek mindig becsületesnek és kompetensnek kell lennie; vagy hogy mindig győz az igazság és a nőt mindig megmentik a végén... és akkor már ne felejtkezzünk el azokról az evidenciákról sem, amik beton-biztosan tartják magukat, és nem is igazán helyettesíthetőek ezek más nagy igazságokkal: mondjuk hogy a hetvenes éveket a trapéz-nadrágok, a barkók és az earth, wind and fire jellemzik a legjobban; vagy hogy minden shane black filmben tökéletes lesz a kémia a sokat dumáló főszereplő páros között, túl lesz pörgetve a morbid humor, és legalább egy jelenet erejéig karácsony környékén fog játszódni... olyan jó látni, hogy van még egy fickó hollywood-ban, aki annyira szereti a cigifüstös noir-t, mint a mi egyre fogyatkozó táborunk -igaz, hogy cseppet sem tiszteli, folyton játszik vele, kiforgatja, remake-eli, de pont ezektől lesznek a filmjei ilyen piszok szórakoztatóak. nem is igazán titkolja ezt a játszadozást, sőt még rátol két lapáttal a tiszteletadásra azzal, hogy russel crowe-val egy verő-legényt játszat, majd be-castingolja kim basinger-t is (la confidental reunion!). de maga a történet is ilyen főhajtás, elveszett lánnyal, halott pornóssal, felső körökig érő szálakkal, mindez túlbonyolítva, de azért egyszerű ésszel is megérthetően -ez utóbbi azért kellett, hogy a gyengeelméjű hőseink is felfogják a fordulatokat... lehetne fárasztó, hogy ryan gosling karaktere ennyire inkompetens, hogy ennyire túlpörgetik nála a seggre-esős fizikai humort, de valószínűleg épp ettől a túlzástól kezd igazán működni, plusz tökéletes egyensúlyt kapott az okos kislánya által (és persze néha enyhén bekúszik a drámai múltja is -ezzel csak az a baj, hogy a vágásnál többször is furán jön ki, hogy a szomorkodásra igen hamar érkezik egy ordenáré poén). meg egyébként is tök jó látni, ahogy ez a nők kedvence ficsúr így elengedi magát, és csak szórakoztat kegyetlenül (érdekesek egyébként a szereposztás döntések, sose gondoltam volna, hogy matt bomer hidegvérű gyilkosként fogom látni például. csak szegény margaret qualley sínylette meg a furcsa szerepét, de lehet, hogy csak a szinkron rontott rajta sokat...). izgalmas volt hallgatni a mozi-teremben, hogy a poénok hogy csapódnak le, és az volt a feltűnő, hogy a különböző viccek után különböző székek felől jött a nevetés, de sosem egyszerre hallottad az egész termet kacagni. viszont azt éreztem, mint a kiss kiss bang bang-nél, hogy egy idő után megtör, és teljesen át kell adnod magad ennek az alávaló szórakozásnak... hjaj, bárcsak gyakrabban kapnánk a moziban ilyen alávaló szórakozásokat... ($$05.29.)

(Durr, durr és csók) (2005) (r.: Shane Black)

ki kéne fejleszteni egy app-ot, ami tudja számlálni az alkotásokban a tipikus alkotói kézjegyeket -kíváncsi lennék, kinél mászna magasabbra a mutató, tarantino-nál, frank miller-nél, vagy mondjuk shane black-nél. bár igazság szerint amíg jól működnek ezek a jellemző jegyek az egyes alkotóknál, addig szerintem semmi baj nincs a meglétükkel. és mivel ez egy színtisztán shane black film, mert az írás mellett itt debütált rendezőként is, így nem is kérdés, hogy magasra rúg a shaneblack-izmusok száma. sőt, a film önironikus jellegéből adódóan még rá is játszik ezekre erősen. mert ebben a filmben semmit sem szabad komolyan venni... mert van egy megbízhatatlan narrátorunk (aki néha elfelejt részleteket közölni, és ilyenkor anyázva állítja meg a filmet és teker vissza), egy csavaros sztorink, amiért minden ponyva-író zokogva ölné meg a szobába betoppanó femme fatale-ját, van egy meleg magánnyomozó, aki semmi meleg dolgot nem csinál (igaz, hogy a gatyájában tartja a hatlövetűjét), és persze van egy gyönyörű nő is, aki néha kicsit butácskának tűnik, de elolvadsz a mosolyától. és van még egy levágott kisujj, egy balul elsült orosz-rulett, egy lehugyozott hulla, és a néző, aki egy idő után eltörik, és olyan szintű ordenáré röhögésbe tör ki, hogy átkopognak a szomszédok... és ezeknek a tetején ülnek dicsőségesen a shaneblack-izmusok, a fergeteges párbeszédekkel megtámogatott buddy-comedy jelenetek, az inkorrek fekete humor, és a pofátlan tiszteletlenség hollywood-dal szemben. ki se lehetne tenni nagyobb ironikus idézőjeleket, mint amik itt vannak... mivel most már idestova 8 éve nézzük rdjr-t ironman-ként, így nem akkora releváció, hogy ebben a szerepben is brillírozik, de ha belegondolunk, hogy a drogos tévút után ez a film tette őt vissza a térképre, már nem lehetünk elég hálásak ezért a casting-döntésért shane black-nek. oké, az a másfél óra felhőtlen röhögés is számít valamennyire... ($$05.24.)