(Szentjánosbogarak sírja) (1988) (r.: Takahata Iszao)

jó látni, hogy van a világnak egy olyan szeglete, ahol a választott közlési stílus nem határozza meg a mű tárgyát -azaz attól még, hogy valamit rajzolt formában mesélnek el, még nem lesz gyerekes, mert tudják egy valós történeten alapuló szívszaggatás is működhet ebben a formában... persze ettől még nagyon bátor vállalás, hogy ez a mű ebben a formában megvalósulhatott, mert sokan a rajzfilmeket csak családi szórakozásként képesek felfogni, így riadtan fogják eltaszítani maguktól ezt a sötét ékkövet, míg a fájdalmas drámára vágyók gyakran annyira sznobok, hogy alantasnak érzik, hogy leüljenek egy rajzfilm elé... (és azt is hozzá kell tennem, hogy akik túljut az előítéletein, és megnézi a művet, nem biztos, hogy vissza akar majd térni hozzá, újra-és-újra összetörni a szívét...) nem is árul zsákbamacskát a film, már az első mondattal belénk szúr, és onnantól kezdve nem is ereszt ki a lélekszorító prés alól, csak néha-néha enged be egy kis napfényt, csak az a baj, hogy ezek a boldogabbnak tűnő pillantok is nagyon illékonyak, a környezetükben lévő sötétség hamar elnyeli őket, nem tudnak úgy csillogni, mint egy boldogabb időben játszódó történetben... mi fiúk általában úgy vagyunk nevelve a játék-katonákkal és a klasszikus filmekkel, hogy azt hisszük, hogy a háború valami menő dolog, így legtöbbször nekünk magunknak kell rádöbbenni annak a borzalmaira. és nem csak arra, hogy a fronton harcolók közül mennyi élet veszett oda, hogy hányan nyomorodtak meg az értelmetlen öldöklésekben, hanem arra is, hogy igen gyakran a hátországban sem volt könnyebb ezekben az időkben. viszonylag ritkán foglalkoznak mozgóképen ezzel az aspektussal, mert kevésbé gondolják izgalmasnak, mint a harckocsi-csatákat. pedig mi lehet érdekesebb (és fájdalmasabb), ha a gyerekek szemszögéből mutatjuk meg a borzalmakat... mert az ember úgy van összerakva, hogy sokkal erősebb reakciókat produkál a szervezete, ha ártatlanokról és gyerekekről van szó, ha az ő szenvedéseiket kell átélnie -és a világháború végnapjaiban minden japánnak kijutott a szenvedésből, hát még a gyerekeknek... kényes dolog ezeknek az ábrázolása, mert könnyen át lehet lendülni a giccs-határon, de az a jó, hogy takahata isao nem akar hatásvadász lenni, mindent nagyon egyszerűen, a maga természetességében mutat be, a küzdelmeket, az apró örömöket és az elmúlást is. könnyen tudsz kötődni a karaktereihez, a kislány gyermeki ártatlanságához, és a fiú küldetés-tudatához, aki egész addig tartja magát, ameddig képes rá -de persze eljön az a pillanat, amikor eltörik nála a mécses. és könnyen lehet, hogy nálad kedves néző is épp ez történik... (nem csak azt tartom bátor dolognak, hogy rajzfilmben lett elmesélve ez a csodás történet, de azt is, hogy a hagyományosan konzervatívan büszke japánban így lehetett mesélni egy dicstelen korszakról, a fájdalmasan elveszített háborúról.) ($$11.26.)

(Porco Rosso -A mesterpilóta) (1992) (r.: Mijazaki Hajao)

ha a totoro-t azért magasztaltam fel, mert érezhetően az egész családnak készült, akkor most a vörös malacnál azért kell lelkendeznem, mert egy kicsit felnőttesebb alkotás -annak ellenére is, hogy egy disznó a főszereplője... mert érdekes, hogy mijazaki nem bírta ki, hogy ne tegyen bele az amúgy realista történetbe egyetlen fantasztikus elemet se, így lett a főszereplő varázslat áldozata, egy sertéssé változott pilóta... bár lehet hogy tényleg kellett ennyi kedvezményt tenni az ifjabb generációknak, mert ők nem biztos, hogy annyira értékelik a film miliőjét és történelmi hátterét, mint a nagyobb tudással és élet-tapasztalattal rendelkező nézők. pedig ezek sikerültek igazán erőteljesre, a rádióból szóló zenékkel, az olasz városok látképével szépen megelevenedik a két világháború közti béke-időszak, a hátteret meg épp annyira színezi sötétre a fasizmus, amennyire egy rajzfilmbe még épp’ belefér... van egy nagyon szerethető vad-romantikus rétege is a hangulat-képének, kalózokkal és bűnüldözőkkel, szabadon szállva a kék tenger és a kis adriai szigetecskék felett, odalenn a földön meg magasba emelik a piros-fehér-zöld trikolórt, azaz nagy családban eszik a tésztát az olaszok, miközben lángoló szerelmek gyúlnak a női szívekben... egy kicsit azt érzi az ember, hogy a történet hátteréül választott helyszínnel együtt az európai filmek is belopóztak a hátsó ajtón, egy élőszereplős (és disznótlanított) verzióban simán el tudja képzelni az ember bud spencer-t vagy belmondo-t a morgós de csupaszív főszerepre... nagy szerencsék, hogy mijazaki ennyire megszállottja a repülésnek, mert az égen játszódó jelenetek mindig sokat tudnak dobni a hangulaton. az meg külön pazar volt, ahogy a pilóták elmúlását és mennybe-kerülését ábrázolta... kicsit sajnáltam azt, amikor a finálé vége a földre vezetett, mert ott inkább elviccelték az egészet. viszont az már működött, hogy a nagy küzdő felek együtt szálltak fel a végén, és nyitva maradt a nagy kérdés: melyik epekedő szívet választja a félelmet nem ismerő malac... ($$11.17.)

(Totoro -A varázserdő titka) (1988) (r: Mijazaki Hajao)

a keresztlányom most nyolc hónapos, de már nagyon készülök lélekben és fejben arra, hogy hamarosan rengeteg animációs produkciót kell majd vele megnéznem -a totoro első öt perce után tudtam, hogy ez lesz az első miyazaki alkotás, amit meg fogok neki mutatni... mert ha van valami, ami tényleg az egész családnak szóló alkotás, akkor ez az. igazi ártatlan kis mese, aminek nincs szüksége nagyívű történetre, nem igényli a nagy amplitúdójú drámát, nem riogat félelmetes negatív szereplőkkel, hanem az apró örömöket és bánatokat helyezi a középpontba, igazi kislányos látószögből figyelve a világot... nagyon szépen jelenik meg benne a vidéki élet hétköznapisága, ahogy az kétkezi munkából élő emberek végzik a mindennapi feladataikat a földeken, és ahogy a természet sokszínűsége adja a hátteret a játékokhoz. a főszereplőink is egy egyszerű családhoz tartoznak, ahol jól érezhető a szeretettel összecsomózott erős kötelék, és bár a testvérek néha összezördülnek, azért elsősorban a nevetés lengi be az egész filmet tőlük. nagyon szépen kezelik az anya betegségét is, mert azzal sem szúrnak nagyot a lelkünkbe, természetesen kezelik ezt a sajnos természetes szituációt is. sőt, még a varázs-világot is természetesen kezelik. a szülők nem neveti ki a gyermekeiket, amikor a csodálatos kalandjaikról, a varázslatos lényekről mesélnek, és mi nézők is könnyen el tudjuk fogadni, hogy a realista történetbe egyszer-egyszer bekukkantanak a mesei elemek. főleg hogy a lények között nincs egyetlen démon sem, mind jófej figura, kedvesek, segítőkészek és játékosak. persze van egy jó adag furcsa bizarrság is bennük, de ettől lesznek különlegesek. totoro-ra meg nem lehet úgy ránézni, hogy ne vigyorodna el az ember... ahogy az egész filmet is csak egy megnyugtató mosollyal lehet végig nézni, könnyed szívvel állsz fel utána a kanapéról, és örülsz, hogy léteznek ilyen alkotások is a világban. ($$11.11.)