(2020) (r.: Niki Caro)

hajlamos vagyok beleesni abba a hibába, hogy a filmek megnézése után beleveszek a kritikák olvasásába, sőt, ami még rosszabb, még a komment-szekcióra is oda-odaszokott tévedni a szemem -mindezt még azelőtt, hogy én magam szavakba önteném a véleményem. nem tudom, hajt a kíváncsiság, megerősítést várok, vagy csak ihletett. és a mai nap az ihletre tökéletesen alkalmas volt, mert elég volt néhány helyet felkeresnem, hogy rájöjjek, hogy az embereknek borzasztóan magas elvárásaik vannak, ráadásul olyan dolgokat kérnek számon az alkotóktól, amiket sosem ígértek -és látjátok, ettől most annyira befeszültem, hogy a film vizsgálgatása helyett papolással és kioktatással töltöm ki a kezdő soraimat. de figyeljetek, már a távolban dübörög a lényeg... szóval itt ez a szerencsétlen disney film, ami már eleve hátránnyal indul, mert az embereknek furcsa prekoncepcióik lettek az évek során a mega-konglomerátumról, mindenféle ideológiák terjesztésével vádolják őket, vagy azt képzelik, hogy a burbank-i központban sorban állnak a pénz-gyártó automaták. ehhez jön az, hogy a stúdiónál ragaszkodnak a régebbi műveik újra-felhasználásához, amivel a gyerekkori emlékek szálait húzkodják meg. ráadásul jó nagy célpontként magasodnak a kattintás-vadász bloggerek horizontján a mikiegér-fülek, és persze a megélhetési szerzők minden egyes ügyet kihasználnak, hogy megfelelően felfújva tálalják a hergelődésre hajlamos olvasó- és néző-táboruknak (legyen az egy szereplő kiválasztása, egy szerencsétlenül kiragadott interjúrészlet, de akár egy forgatási helyszín is sértővé és bojkottra felszólításra alkalmassá válhat)... és persze, nem tisztem megvédeni egy olyan céget, amihez semmi közöm egy közép-kelet-európai pici ország egyszerű polgáraként, csak kicsit fárasztó már látni, ahogy az emberek azonnal le tudnak söpörni egy ártatlan alkotást a vélt vagy valós sérelmeik miatt... pedig a disney most sem tesz mást, mint a maga képére formálja a különböző kultúrkörökből ismert történeteket -ahogy ezt tette már 90 éve is. nem, nem akarnak világot megváltani és megreformálni a filmtörténelmet, még csak nem is hozzánk, felnőttekhez szólnak, így esetleg nem kéne azonnal nagyítóval nekiesni minden alkotásuknak... mert ígérték azt, hogy a mulan egy hiperrealista történelmi mű lesz? nem, arról volt szó, hogy ezúttal kihagyják a dalokat és a comic relief karaktereket, és az egyszerű tanulsággal szolgáló kínai legendát egy young adult fantasy-vá változtatják, tehát most a tizennégy-tizenöt éves lányoknak akartak egy ártalmatlan szórakoztatást nyújtani. azoknak, akik számtalan hasonló történetet falnak fel könyv formájában, akiknek természetes, hogy a főszereplő egy kiválasztott, egy különleges képesség birtokosa, akik lelkesednek azért, ha egy kis sötét mágiát csempésznek a kalandok sűrűjébe. persze hogy nem lehet számonkérni azt, hogy mennyire hitelesek az épületek meg a hadseregek felszerelése, sőt, még a csaták vértelenségét is el kell néznünk neki, mert ez egy ifjúsági kalandfilm, nem pedig egy kábeltévés belezős történelmi sorozat. és ha ezen a szinten nézzük a filmet, akkor működik? igen. kikapcsol? igen. magasra lövi ki az igényszintjének a nyilát? nem, de nem is ez a dolga... de oké, valaki másra számított, húsba vágó kardokra, és lélek-vájkáló karakter-építésre, és ezeket nem találta meg a filmben, sajnálatos, de még ezek a rossz ajtón kopogtató nézők is el kell hogy ismerjék, hogy gondos kezek dolgoztak a produkción. biztos sokaknak hiányoznak a rajzfilm-béli dalok, de harry gregson-williams score-ja ezek nélkül is hatásos, a dallamai alátámasztják az akciók hatásosságát. vizuálisan pedig kifejezetten megkapó a film, niki caro rendező és mandy walker operatőr kompozícióiban leugranak a totálok a képernyőről, vibrálnak a színek, és minden beállításban van valami, ami megragadja az ember szemét. és hát kárhoztathatjuk őket azért, mert beleszerettek a wuxia légies elemeibe...? szóval ez egy teljesen ártalmatlan film, nem gyaláz meg semmit, csak a maga egyszerű módján elmesél egy történetet, hatásos körítéssel... (a szerző bevallja, hogy nem cipel a gyerekkorából érzelmi súlyokat a rajzfilm-verzióval kapcsolatban, így tisztább szemmel nézhette meg a szuperhős-típusú mulan-t. ráadásul ki van éhezve mindenfajta fantasy-ra, úgyhogy megengedőbb, ha szépen fotografált varázslatokat láthat a vásznon...) (××12.27.)

(Dumbó) (2019) (r.: Tim Burton)

nem tartom ördögtől való gondolatnak, hogy a disney leporolja a régi termékeit, és új csomagolásban újra piacra dobja azokat, ha megfelelő kezekbe helyezi ezeket az adaptációkat, és többnek érződnek a végeredmények, mint lélektelen pénznyomdák. igaz, eddig az élő-szereplős adaptációinak többsége elkerülte azt, hogy alaposan kivesézzem őket (a dzsungel könyve talán az egyetlen látványos kivétel, ráadásul amiatt még a moziba is hajlandó voltam elmenni, és nagyon is élveztem a végeredményt), most viszont egy kedves tim burton rajongó ismerősöm megkért, hogy nézzem meg az idén bemutatott dumbo adaptációt, és mondjak róla véleményt, mert őt elvarázsolta a film. hát kedvesem, a jellegzetes timburton-i szerzői kézjegyeket én is látom, eva green igéző szépsége engem is könnyen levesz a lábamról, azt viszont nehezen tudnám eldönteni, hogy a rendező hűséges hívein túl kinek is tudnám ajánlani... mert annyi komorság és szomorúság árad ebből a bő másfél órából, hogy azt a gyerekek szíve szerintem nem bírja el, a felnőttek viszont az elnagyolt sztori miatt panaszkodhatnak, teljes joggal... arra jöttem rá a film közben, hogy én már a rajzfilm történetét sem szerettem igazán (gyerekkoromban sem), nagyon tud taszítani az állatokkal való kegyetlen bánásmód -de értem azt, hogy miként került ez a projekt tim burton asztalára, hiszen egy átlagtól eltérő karakter a hős, akit a többség kirekeszt, aki nevetség tárgya lesz, ezek motívumok mind ott vannak ugye a filmjei alap-dns-ében. mint ahogy a széttöredezett családok is jellemzők rá, bár e szempontból is sikerült itt túl mélyre menni a negatív spirállal szerintem (félkezű veterán özvegy ember)... de alapvetően a karakterek csak üres vázaknak érződnek, a legtöbbjüket leginkább a színészek miatt lehet értékelni (michael keaton-nak elnézzük a disney-gonoszos túl-játszást is)... és igazából még a látványt sem tudnám éltetni, mert bár a címszereplő nagyon szépen belesimul az emberek közé, az egész vizualitásnak nagyon műterem-íze van, túl digitális és mesterkélt... szóval azt hiszem, hogy ezúttal hiába tűnt úgy, hogy sikerült megtalálni a disney boszorkány-konyhájában a megfelelő alapanyagot a megfelelő alkotónak, a végeredmény abszolút semleges és felejthető lett... (hmmm, vajon a ’nagyvállalat felvásárolja a kicsit, és beintegrálja a saját látványosságai közé, majd kicseszik vele’ sztori-szálat öniróniából engedték át a disney szigorú cenzorai...?) (×12.24.)