(2018) (r.: Leigh Whannell)

a jelenlegi élethelyzetemben, amikor korlátozottabban jut idő a popkultúrális tudásom bővítésére, mint korábban bármikor az életemben, és fel kellett vennem az ’úgysem szalad el, majd megnézem, amikor megnézem’ attitűdöt, időről/időre azért felszakad belőlem az aktualitás iránti vágy, hogy bele tudjak folyni abba a beszélgetésbe, ami ’éppen most' zajlik bizonyos felkapottabb filmekről. és bár a moziba járás is többnyire ezt az igényt elégíti ki, azért jó itthon is leülni egy olyan film elé, ami körül elég nagy a buzz ahhoz, hogy azt mondjam, hogy’'oké, ezt MOST kell látnom’... és furcsa, hogy pont az upgrade lett az egyik ilyen üdítő kivétel, mert egy kábé ötmillió dolláros ausztrál filmről beszélünk, amit egy horrorok felől érkezett író rendezett -és valljuk be, nem túl eredeti motívumokkal dolgozik (legyen szó a bosszúról, a test-módosításról vagy a mesterséges intelligencia-paráról). de. azért nem volt véletlen a pozitív fesztivál-szereplés és a számtalan elégedett kritikusi és nézői értékelés, mert a vállalt feladatát teljesíti, és mindent megtesz, hogy többet láss bele, mint egy hogy ez egy low budget scifi egy csapat horroros sráctól... először is, nem néz ki olcsónak, mert a nem túl távoli jövőt néhány kellékkel, autóval és nagytotállal érzékeltetik, az akció-részeknél meg rá is játszottak arra, hogy nem áll a rendelkezésre végtelen számú (dollár) bankó. hihetetlen szórakoztató volt nézni a kamera-mozgásokat, ahogy robotikusan lekövetik a színész mozgását, egyszerre volt dinamikus és nagyon menő ez a perspektíva-választás (extraként még humort is hozzáadott a verekedésekhez logan marshall-green arca, ami szöges ellentétben állt a mesterséges testmozgásával)... bár a sztori elemeit már sok helyen láthattuk, szép következetesen haladt előre a cselekmény a film során, néhány csavarral húzva ki a lábunk alól a talajt -és ahogy a mesterséges intelligenciától való félelem veszi át az uralmat a film felett, úgy lesz a paranoid hangulat is egyre erősebb, hogy végképp ne tudjuk bekategorizálni a filmet (futurisztikus scifi-akció-dráma-thriller?)... így belegondolva valami ilyesmi lenne egy ötmillió dolláros blackmirror epizód is, ha charlie brooker szeretne átköltözni a nagyvászonra, mert a film szellemisége, gondolat-világa hasonló volt a sorozatéhoz -és ez abszolút dicséret a részemről... (és most megyek egy kicsit elmélkedni azon, hogy mivel járnék jobban, ha a nehezen kiharcolt másfél-két óráimban azokat a filmeket pótolnám, amiket egy végtelennek tűnő listára felírtam korábban (csak az elmúlt egy évből ötven(!) ilyen alkotás van), vagy inkább jobban figyeljek arra, hogy mi bolygatja fel aktuálisan az internet népét...) (##08.19.)

(Oroszlán) (2016) (r.: Garth Davis)

egy széles franciaágyon fekve, tele hassal nehéz magunkban megélni az igazi nyomorgó szegénységet... látjuk a monitoron, meg is érint, főleg mert egy kisgyerek áll a történet középpontjában, de távolinak tűnik, nehéz elkapni a húsbamarkoló érzést... talán azért is érzem ezt, mert maga india is nagyon távol esik tőlünk (puhány) nyugatiaktól -képtelenség felfogni az ottani életet, a zsúfoltságot, a szegénységet. persze, mert sokszor csak egy egzotikus helyszínt látunk benne, az érdekes és gyönyörű tájait, a nyomorról meg inkább elfordítjuk a fejünket (a hatvanas években pont ezzel a módszerrel forgatták a bond-filmeket is a karibi szigetvilágban, a lepukkantság valahogy sosem került a 007-es szemszögébe...). a film egyik nagy erénye, hogy láthatóan eredeti helyszíneken forgattak, és ezek (szokás szerint) sokat hozzáadtak a hangulathoz. ...izé, lehet hogy azért pepecselek itt a külsőségek leírásával, mert maga a film nem volt túl mély...? mármint érzelmileg nagyon is rendben volt, kicsalta a szemedből a könnyeket, ahol kellett, viszont talán kapargathatták volna még az alkotók a mondanivalót. mondjuk azt, hogy jobb élete lett-e attól hősünknek, hogy nem nyomorban kellett felnőnie? vagy örökre ott marad a seb, hogy nem az eredeti családja körében cseperedett? (mert azért az kicsit kevés szimbólumnak, hogy a srác csilivili plázákban mereng az életéről...) (és mi van azzal a mondattal, hogy szülés helyett inkább azoknak kell segítséget nyújtani, akik már megszülettek...?) egy kicsit sajnálom most, hogy ez egy megtörtént esemény dramatizált krónikája, mert így inkább a drámai elemek domináltak a filmben, pedig egy ilyen típusú családfa-kutatás lehetett volna egy nagy kaland is, tele izgalmas utazással india szívébe. így viszont hősünkkel együtt el kellett érnünk az érzelmi mélypontot, ahol kicsit el is veszítettük őt a nagy kesergésben... pedig dev patel mindent megtett, hogy szimpatizáljunk saroo-val, és igazából a többi színésszel sem volt baj -igazából egyetlen dolog zavart bennük végig: hogy túl egyértelmű választások... (de tényleg, dev erre az indiai karakter-típusra szakosodott már régóta, az ausztrál házaspárt két ausztrál játssza, és ki az, aki ne szeretne bele egy perc alatt rooney mara-ba...?) de. minden egyenetlensége ellenére nagyon szerethető a film, és reméljük, hogy elérik az alkotók vele az egyik legfontosabb célkitűzésüket: hogy felnyissák a szemünket nekünk nyugatiaknak, hogy milyen veszélyek között élnek az indiai gyerekek napjainkban is. (#02.19.)

elég frusztráló érzés, amikor többszáz film megnézése után rádöbbensz, hogy fogalmad sincs, hogy láttad-e valaha teljesen a mad max filmeket, vagy csak elcsíptél gyerekkorodban egy-egy jelenetet. és akiben van egy kis tisztelet a filmek iránt, az nem engedheti meg magának, hogy ilyen kult-filmek ejtsenek csorbát a becsületén. úgyhogy elhatároztam, hogy beizzítom a motorokat, és rászánom egy hétvége estéit a pótlásra. persze az sem volt utolsó szempont, hogy a rohamosan közeledő új részt a moziban szeretném abszolválni, és nem akarnék lemaradni egyetlen morzsa utalásról sem.

Mad Max (1979) (r.: George Miller)

az ember a mad max címről általában egyből valami post-apokaliptikus világra asszociál, pedig az első rész még korántsem ennek a zsánernek a hangulatában készült. persze azt érezni, hogy nem makulátlan a jövő, de inkább csak a hangszóró monoton instrukcióiból lehet felcsipegetni némi információt. meg azért valljuk be, hogy nem a történet a film erőssége -kicsit zavarosan indul, és csak a végére áll össze, és út közben egyszer sem vádolható eredetiséggel. sőt, a romantikus enyelgések lét-jogosultságát megértem (a hős motivációinak klasszikus építése miatt vannak itt), ugyanakkor kilógnak a benzin-gőzös keretből (és nyugodtan be lehet vallani, hogy ez tulajdonképpen egy western, lovak helyett motorokkal...). persze érdekes, ahogy a hős-történetből anti-hős történet válik, azért a végtelen aszfalt-csíkon játszódó akciójelenetekért nemesedett kultikussá a film. és azok a részek tényleg nagyon össze vannak rakva, fényképezésben, vágásban, cool-ságban (max belépője!). itt a low-budget báj is kevésbé érződik, bár lehet, hogy csak a tényleges autó-törések és a kemény kaszkadőr-munka mondatja ezt velem (az a motoros túlélte, akit jól láthatóan fejbe-csapott az egyik gép...?). meglepődtem egyébként, hogy sokszor milyen visszafogott a rendezés, egy kvázi exploitation filmtől nem azt várnám, hogy csak sejtetéssel és nem tényleges megmutatással fokozza fel a horrort és a drámát. bár még most is élvezetes alkotás, és látszik, hogy mennyire modern lehetett a hatásmechanizmusa 1979-ben, azért sokat kopott az évek alatt a karosszériája. ($05.01.)

Mad Max 2 (1981) (r.: George Miller)

ha van valami, ami eszembe jut ausztráliáról, akkor az a vörös színű talaj, ami ott porzik a sivatagos táj felett, és belep mindent. és pont ez a por-réteg, amit hiányoltam az első filmből, és amit most megkaptam -töményen. nem sokat szarakodunk a két film közötti átvezetésen, kis emlékeztető, pár keresetlen szó a narrációban a megváltozott világról, és már benne is voltunk a sűrűjében. oké, kell még majd’ fél óra, mire max-nek célt adnak, és úgy tűnik, kell egy ilyen típusú löket a történetnek, mert akkor indul be igazán, és kezd el őrült tempóban száguldozni. no, de még ne lőjünk el minden puskaport, mert nem csak az utolsó húsz perc miatt érdemes megnézni a filmet. kezdjük azzal, hogy mennyire szépen van fényképezve, tele van gyönyörű beállítású képekkel -talán túl szép is egy ilyen elhasznált világhoz. vagy talán pont ez ellensúlyozza a rozsdálló gépjármű-parkot, a szedett-vedett fegyvereket, és az egészen őrült kosztümöket (ez utóbbiaknál azért már elszálltak kicsit a tervezők, de lehet, hogy csak kevesebbet kellett volna járni a kora ’80-as évek szadomazo metál-koncert performanszaira...). de mindenen érződik az átgondoltság (tetszett, hogy nem csak autókázunk, hanem vannak alapjai is a történetnek a küldetés(ekk)el). george miller-ék azon kevés kivétel közé tartoznak, akik a több pénzt tényleg arra használták, hogy jobb filmet hozzanak létre, és nem pedig arra, hogy az ötleteiket üres látványosságra cseréljék. ennek ellenére látszik a nagyobb költségvetés, de tök jól érezni, hogy ugyanúgy benne van a szívük és a lelkük, mint a no budget első résznél. csak volt lehetőségük tényleg úgy megvalósítani a bigger, faster, louder folytatás-filmet, ahogy elképzelték. és akkor jöjjön a lényeg -a finálé. eltelt majdnem 35 év, és még mindig lenyűgöző, amit megalkottak a ’kamion kontra mindenki más’ nagy csata-jelenettel, önkénytelenül ki kellett ülnöm az ágy szélére, és feszülten meredtem a tévére, mert erre kényszerített. mesteri. ezt a részt látva már tökéletesen megérti az ember a kult-státuszt. (vicces, hogy egyetlen jelenetnél ugrott be, hogy én ezt már láttam -a babkonzerv-evésnél...) ($05.02.)

Mad Max Beyond Thunderdome (Mad Max 3. -Az igazság csarnokán innen és túl) (1985) (r.: George Miller, George Ogilvie)

még egyetlen képkocka sem pörgött le, csak a főcím kezdődik, de amikor meghallod a szintetikus visszhangos dob-hangzást, már tudod is, hogy a nyolcvanas évek közepén jársz. és a korzsak egyik ikonja, tina turner nem csak a hangját adta a produkcióhoz, de az egyik fontos szerepet is eljátszotta. és a film műfaja is innen ered -mert ha volt dicsőséges korszaka a kaland-filmeknek, akkor a ’80-as évek az. igen, megint hangulatot váltottunk, nem is tudok ilyen film-trilógiát, ahol ennyire markánsan különböző lenne a három film hangvétele. kicsit olyan, mintha max rossz díszletbe téved volna be, de ha már ott van, akkor bohóckodik kicsit (és valahol így is volt, hiszen a filmes legendáriumokból ismert, hogy a forgatókönyv eredetileg ifjúsági kalandfilmnek készült). még az első fele talán madmax-es, már ha az erőteljesen megváltozott poszt-apokaliptikus társadalom bemutatását nézem, érdekesen zakkant figurák, egy kis bunyóval fűszerezve. de aztán félúton zsánert váltunk, a megkeseredett ex-zsaru/ex-sofőr óvóbácsivá vedlik, a néző meg kapkodja a fejét a pánpéteres/legyek urás fordulatokon. aztán a végére jut megint egy pofás akció-rész (vonattal, hogy ne is kelljen tagadni a vadnyugati hatásokat), amiben a gonoszok az istennek nem akarnak meghalni -vagy legalább vérezni egy kicsit. az az igazság, hogy ennek a disney-madmax-nek nem kéne működnie, mégis nekem ez csúszott le a legkönnyebben -lehet, hogy mert jó helyre került, vasárnap estére nem is kívánhatunk jobb agy-kikapcsolást... ($05.03.)

(Időhurok) (2014) (r.: The Spierig Brothers)

szóval mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás...? az időutazós paradoxonokhoz kell egyfajta nyitottság, amikor nem teszi fel az ember a ’miért’ kérdést, csak hagyja, hogy vezesse a történet saját logikája. én talán azt a válfaját szeretem a legjobban ennek a zsánernek, amikor hiába utaznak oda-s-vissza, nem tudják megváltoztatni a történteket. és valahol ez is ebbe a kategóriába esik, eljátszik az eleve elrendeltséggel erősen. bár hozzátenném, nem ilyen filmre számítottam, amikor rásütötték az időutazós bélyeget a filmes oldalak. mert ez sokkal inkább egy dráma, néhány jól irányzott csavarral. de ezt már érzi az ember, amikor a film első felében csak egy hosszú párbeszédet hall, flashback-ekkel színesítve, egy szomorú históriát, ami valahol a nemiség megváltozásánál kezd el igazán szívbe markolni. de működik a dolog, nem vágyik rá, hogy mozgalmasabb legyen, van elég jó a történet, hogy fenntartsa az érdeklődést (hogy egy üveg wiskey-t megér-e, azt mindenki egyéni ízlésére bíznám). a második félben jönnek be a már emlegetett csavarok, és itt jön el az ideje hogy a legnagyobb szívfájdalmamról beszéljünk -mert lehet, hogy én az elitbe tartozom (nem hiszem), de meglehetősen könnyen ki tudtam találni a nagy csavarokat, így már csak a bólogatás maradt, amikor minden gyanúm beigazolódott (igaz, már azzal gyanút keltettek, hogy nem láthattuk az arcokat sokáig. olvastam egyszer, hogy a ’you only live twice’ című bond-film azért lett olyan amilyen, mert leírva még csakcsak működött, hogy japánná operálják a 007-est, de connery-vel mozgóképen ez kudarcra volt ítélve. itt is ez lehetett, hogy a feldolgozott novellában működhetett a karakterek elkenése, de a filmben ilyen átlátszó trükkökhöz kellett nyúlni.). és érdekes, hogy ennek ellenére jó filmnek gondolnám, mert amit vállalt, azt teljesítette, szépen volt fényképezve, ethan hawke talán kicsit többet mutathatott a szokásos színészi eszköztárán túl. és nem hagyja nyugodni az embert: a tyúk volt hamarabb, vagy a tojás...? 7,5 pont. (++11.29.)