(Sicario -A bérgyilkos) (2015) (r.: Denis Villeneuve)

nem véletlenül hívják ’háború’-nak a drogkartellek elleni küzdelmet -mert mint egy hagyományos háborút, ezt sem lehet tisztességes eszközökkel vívni... maguk a harcosok sem lehetnek tisztességesek, ezt el kell fogadni. el kell fogadni...? amióta kijöttem a moziból, erősen rág a film belülről. mert olyan morális kérdéseket feszeget, amik nem hagynak nyugodni -mert az az igazság, hogy egy pillanatig sem tudtam egyetérteni emily blunt karakterével, aki végig megpróbált valami naiv igazság-érzetet hozni a filmbe, és nem értettem, hogy miért nem látja be, hogy a többieknek van igaza, hogy a jogi út meg az emberség semmit sem ér ezek ellen. és elborzaszt az a tény, hogy nekem is simán belefér az, hogy civilek halnak meg, hogy emberi jogok tipródnak a sárba -és miért? hogy egy kicsit jobb legyen a helyzet? hogy kontrollálni tudják az amerikaiak az eseményeket, ha már a drogfogyasztást nem tudják visszaszorítani? és ez nem jó érzés, amikor a kvázi pozitív főszereplővel nem tudsz egyetérteni, viszont jókat rötyögsz az immorálisan megkérdőjelezhető srácok keménykedésein, sőt, még azt is megérted, hogy miért ilyen kerülő-utakon végzik el a rájuk bízott kemény feladatokat. de ez nem rossz értelembe vett kényelmetlenség ám, ez esetben szándékos erényről beszélhetünk. abból is látszik ez, hogy a film többi aspektusában sem kíméltek minket. végig fortyog és morog a dob-alapú zene, fenyegetettség-érzetet adva minden jelenetnek. szinte folyton felhős ég alatt, alkonyatkor vagy sötétben vagyunk végig, vannak kifejezetten alulvilágított jelenetek is, ugyanakkor gyönyörű a képi világ a sok naplementével, tornyosuló felhővel, helikopterről felvett szívszorító tájakkal (naná, roger deakins nem tagadja meg önmagát). és a forgató-könyv sem akar közel engedni az anyaghoz, fokozatosan adagolja a drámát, amit csak rövid időre szakít meg akciókkal, amikből többször nem látunk sokat, hiszen a hősnőnk sincs az események középpontjában. és természetesen a feloldozást sem adja meg, csak hagyja, hogy még nagyon sokáig rágjon belülről. éjfekete remekmű: 8,5 pont. ($10.24.)

(Időről időre) (2013) (r.: Richard Curtis)

te mire használnád az időutazási képességedet? én teljesen egyetértek jelen filmünk főszereplőjével -csakis csajozásra... de egyébként nem érdemes túl sokat agyalni ezen, mert nem scifit kapunk, hanem egy ízig/vérig richard curtis-filmet, ahol csak egy apró kiegészítő gimmick az időutazás. csak azért kellett, hogy kicsit feldobja a szokásos témáit, a szerelmet, az esküvőt és a temetést. szerintem tök jó dolog, hogy valakinek ennyire felismerhető stílusa van (oké, a tévé-sorozatai anomáliák, legalábbis mr.bean-nél és a fekete viperánál lényegesen kevesebb a szerelem...), és mégsem érzi az ember önismétlőnek, hogy a saját paneljeit használja. mert úgy rakja egymás mellé ezeket a paneleket, hogy egyszerre szórakoztató és szívet melengető lesz a végeredmény. először csak a szórakozás része jött -meg a kis irigykedés, ahogy vigyorogva nézed, hogy hogyan lehetnének kikerülhetőek a végtelenül ciki pillanatok (ha a te családodban is öröklődne ez a képesség). és aztán megérkezett a nő, és én elkezdtem rettegni, hogy túl hamar jöttek össze, túl hollywood-i aggyal gondolkoztam. pedig ez itt európa, szerencsére megvannak az apró eltérések. a dráma nem valami hülye összeveszésből ered, hanem az élet mindennapi részeként van jelen. nincs minden lepolírozva, ott vannak a szúrós kis élek, még a szellemes párbeszédekben is. de azért a kis vörös is megkaphatja a legszebb mosolyú lányt... erős érzelmi hullámvasút, az ember az öklét harapdálja a cukiságtól, majd a szeméhez emeli a kezét, hogy letörölje a könnyeit. szokásos szívből szeretet-csomag a curtis-művekből. 8,5 pont. és ezt számoljátok úgy, hogy én nem is vágyom ilyen típusú boldogságra, mint amit a film sugall, mint eszményi célt (a.k.a. feleség + gyerek). ($05.31.)

(Bosszúállók: Ultron kora) (2015) (r.: Joss Whedon)

a bigger-louder-longer folytatásoknak nagy hagyománya van hollywood-ban, és szerintem nagy bátorságra vall, ha valaki nem a bejárt utat választja -és aztán csak sorban áll a pénztárnál kifizetéskor. azt nem mondom, hogy nincs előképe egy ilyen markánsan-más típusú folytatásnak (leg-evidensebb: birodalom visszavág), de azért nem megszokott. és arról sincs szó, hogy ne lennének nagy(obb) és hangos(abb) zúzások a filmben, de whedon bácsit érezhetően nem ezek érdekelték. nem mindig fordul elő, hogy az ember a két akció-szekvencia közötti karakter-pillanatokat is nagyon tudja élvezni, de most ez a helyzet állt elő -mert érezni lehetett, hogy ezekért készült el maga a film. mert üthetnek le ezek a (fél)istenek akármennyi robotot, menthetnek meg minket újra és újra, nem lesznek érdekesek, ha nem hozzák le őket az égből, ha nem teszik emberivé mindannyiukat. ezért működtek a látomások, ezért jó, hogy hangsúlyos hátteret kaptak a (sok néző által feleslegesnek tartott) kisebb hősök is, még a kissé váratlan szerelmi szálban is volt spiritusz. de az új karakterek múltja sem lesz makulátlan. és ez így jó. míg az első részben felépítették a csapatot, addig most a megingás fázisa jött el. mindezt beágyazták egy klasszikus pinokkió-sztoriba, ennek ellenére ultron-t emlékezetes gonosszá sikerült formálni -főleg a dumái által. mert persze whedon nem annyira őrült, hogy kiirtotta volna a humort a nagy dráma-csinálás közepette (azok az egysorosak egyébként is a védjegyei). na jó, a money-shot-okat és az áll-leejtő összecsapásokat is keményen odatette (már egyből a nyitánynál, aztán szépen sorban a világ különböző pontjain, hogy ne csak mindig ny pusztuljon...). talán csak azt tudom hibának felróni a filmnek, hogy nem tudta azt a gyermeki lelkesedést kiváltani, mint az első rész. szerintem túlságosan hozzászoktunk a jóhoz... 8,5 pont. (...és lesz még itt a jóból bőven, szépen vezetődtek fel a jövőbeli események.) ($05.08.)

(Kingsman: A titkos szolgálat) (2014) (r.: Matthew Vaughn)

a stílus mindenek felett. és ha van valami, ami miatt kezdek vakon megbízni matthew vaughn-ban, akkor az a kifinomult stílus-érzéke, aminek kifejlődéséhez biztos, hogy kellett a brit születés, és a kellő idejű tanulóévek eltöltése guy ritchie mellett. baromi nagy mákja van mark millar-nak, hogy már másodszor adaptálja egy cool képregényét, mert úgy tűnik, ő az a fickó, aki át tudja menteni a vászonra ezt a cool-ságot. ennek ellenére nem a kick/ass volt az, ami többször is beugrott a mozivászon előtt ma, hanem az x-men first class, talán mert itt is egy csapat zöldfülű kiképzése volt a középpontban (és gyaníthatóan henry jackman hasonló és hasonlóan kurvajó zenéje is ahhoz a hangulathoz terelgetett). ha ehhez hozzáadjuk még a connery-s bond filmekhez közelítő szeretett-teljes szatirikus hangulatot, már nem is kell felrázni-és-keverni, hogy közel legyünk a megoldáshoz. bár gyanítom, hogy ha csak ennyiről lenne szó, akkor nem mondanám azt határozottan már itt február közepén, hogy az idei mozis évad legszórakoztatóbb alkotását láthattuk. mert nem egy kimért hideg angol eleganciáról beszélünk a stílus kapcsán, direkt kilógatják az ordenáré lólábat a tökéletesre szabott öltönyből, beszivárog az előkelőség mellé a brit proli is. de ha bond-oldalt kapirgáljuk meg, ott is annyi kacsintást találunk, hogy győzze a rajongó mindet felfedezni (nekem a személyes kedvencem a q gadget-ek kiforgatása mellett a gyilkos lábú hentch-girl volt, aki simán lenyomná odd job-ot is). és a poénok mellett a látvány terén sem vall csődöt, sőt, ha már ilyen kikiáltós hangulatban vagyok, akkor simán azt is le merem írni, hogy az év legjobb akció-jelenetét is megkaptuk már (azért megnéznék egy colin firth interjút, hogy mekkora részét csinálta ő meg a templomi jelenetnek). no, elég volt a monológból, inkább bedobok egy martini-t, mert ennél jobban úgysem tudom meggyőzni önöket, hogy mennyire kibaszottul élvezetes ez a film. 8,5 pont. sam mendes-éknek nagyon fel kell kötni a gatyát novemberig. ($02.14.)

(2014) (r.: Damien Chazelle)

annak idején nálunk a zenesuliban volt egy tök jó mondás: a zenekart két ember tudja félrevinni -a karmester és a dobos. na, róluk szól ez a film... mintegy tíz évig volt ütő a kezemben, és most is realizáltam, hogy miért nem lett belőlem profi zenész -mert kurvára nem lett volna soha ekkora kitartásom, mint amit itt megcsodálhattunk. mert ez egy olyan őrült szakma, aminél minden energiádat erre kell összpontosítanod, ha ki akarsz tűnni, ha maradandót akarsz alkotni. le kell mondanod egy csomó mindenről, meg kell edzened a tested és a lelked, különben sosem léped át a középszerűséget. a siker három dolgon múlik: tehetség, szorgalom és egy jó tanár. vagy inkább mondjuk azt, hogy egy ösztönző erő. ha magamat nézem, a ritmus-érzékem jó volt, de a másik két pontban alulmaradtam, nem tudtam átlépni a lustaságomon, csak azért jártam a zenekarba, mert jól éreztem magam a társaságban, és a tanárom sem volt igazán inspiráló, a zenészek körében sajnos nem egyedülálló ’megfáradt alkoholista’ típusba tartozott. akkoriban elintéztem egy vállrándítással, hogy lazán vettük az órákat, de ma már sajnálom, lehetett volna másképp is. no lám, egy jó film önvizsgálatra késztet, és ez egy piszok jó film. miles teller a vérét adta a szerepért, jk simmons-nak meg azért lehetett igazán kihívás a tanár szerepe, mert végig kellett zongoráznia a teljes érzelmi skálát, nem csupán egy kibaszott anyaszomorítónak lennie. és bár végig cibált magával a tempója, volt egy két dolog, ami kizökkentett a ritmusából. az autóbalesetes fellépés és az utolsó nagy párbaj közti részt nem szerettem, valahogy nem így akartam, hogy szembeállítsák a két karaktert. és bár minden egyes jelenetben elolvadtam melissa benoist mosolyától, ebben a formában a magánéleti szálra nem volt szükség. na jó, ne menjünk bele hangról-hangra, ha az összhatást nézem, mindenképpen magasra kell értékelnem: 8,5 pont. (és köszönöm, hogy buddy rich-et felrakhattam a zenei térképemre.) ($01.31.)

(Így neveld a sárkányodat 2) (2014) (r.: Dean DeBlois)

talán a repülés az egyik leglátványosabb dolog, ami mozgóképen ábrázolható. úgyhogy most ámuldozhattunk eleget... (halkan hozzátéve, hogy mégsem ezek a lélegzetelállító részek voltak a technikai fejlődés leglátványosabb mutatói, hanem, hogy mire képesek manapság már az animátorok az arc-mimikával.) kevés animációs alkotás van, ami közel tud kerülni a szívemhez, de az első részt szerettem, főleg a viking-kultúra ábrázolásáért, és csak kevésbé azért, mert ’milyen cukik a sárkányok’. volt egy jó világ, egy jó sztori, ami erős alap volt. de a készítők tudták, hogy egy folytatáshoz magasabbra kell szárnyalni. nem szó szerint ismételni, ami egyszer működött, hanem továbbfejleszteni mindent. a viszony-rendszert. a sárkányokról átadott tudást. kicsit előrébb bicegni a felnőtté válás útján. kellett egy új gonosz, akivel össze lehet csapni, aki immorális ellenpontot képez. aki háború-párti. azt is tudták, hogy fel kell öltöztetni ezt a sok kalandot, hogy a szívünket is melegítsék, mikor tátott szájjal nézzük őket. ...az ember sosem tudhatja, hogy mikor változik gyerekké újra. mikor nem gondolkozik mindenféle hülye elemzésen, csak élvezi egy rajzfilm történetét, behúzzák őt az érzelmek. és repül. repül. 8,5 pont. (++12.30.)

(Holtodiglan) (2014) (r.: David Fincher)

a hátam mögött egy fiatal pár ült a moziban, mikor felkapcsolták a villanyt, rájuk sandítottam, látszik-e az arcukon, hogy tudják-e, hogy nagyon elcseszték a randi-film kiválasztásának procedúráját... mert ha van film, ami harcos kiáltvány a rossz párkapcsolatok és a házasság ellen, akkor ez az. persze tudtuk, hogy a szokványos krimi-kezdet nem izgatta volna fel david fincher-t, hogy kamerát vegyen a kezébe. altattak minket, jött a nyomozás, idilli flashback-eket látva irigykedhettünk egy tökéletes kapcsolatra. de valahogy aztán mindig kidugják a rusnya fejüket azok a bizonyos csontvázak, akik valamiért szekrényekben szeretnek lakni. mert nincs olyan, hogy idilli. minden megromlik egyszer, az élet addig facsarja a szerelmeseket, míg a fásultságuk tönkretesz mindent. de egyébként is, lehet, hogy sosem volt meg a tökéletesség, minden csak látszat. amikor a film közepén jön a nagy fordulat, akkor olyan cinikus gellert kap minden, hogy az ember kénytelen mosolyogva nézni, ahogy széthullnak körülötte az álmok. fincher egy gonosz ember. ezért szeretjük. mert amikor ott ülsz a végefőcím alatt, kényelmetlenül érzed magad (a lezárás is kerüli a konvenciókat, sehol egy pozitív kicsengés), beburkolózol abba a bőr alá mászós zenébe, amit a reznor/ross páros tökélyre fejlesztett az évek során -és mégis nem tudod nem imádni ezt a szörnyeteget. és az a durva, hogy igazából nem csak pároknak nem ajánlanám, egyedülálló emberek is megszívhatják vele, főleg azok a naiv férfiak, akik nem ismerik be maguknak, hogy mennyire megvezethetőek, akik még mindig szeretnének hinni a gyönyörű és intelligens álomfeleség eszményképébe. de azok is húzhatják a szájukat, akiknek szükségük van a filmekben pozitív és szerethető főszereplőkre. és a média szakmunkásembereit is eltiltanám a megnézéstől, mert a végén még örökre megsértődnek az a maró tükörképen, ami olyan pontosan ábrázolja a szenzáció-éhségüket. milyen a jó fincher-film? a. hideg; b. gonosz; c. cinikus. 8,5 pont. (bár mindenki affleck-el lesz elfoglalva (teljesen korrektül hozta a karaktert), én a női szakaszt emelném ki, rosamund pike végre több lesz az emberek szemében, mint a hideg bond-csaj (és nem írói túlzás, tényleg gyönyörű), carrie coon-nak örültem, hogy a leftovers után a vásznon is meggyőző, mint ahogy kim dickens-t is szerettem eddig minden sorozatban, ahol felbukkant, és itt sem okozott csalódást. csak a szinkronjuk rontott sokat rajtuk...) (++10.04.)

(A galaxis őrzői) (2014) (r.: James Gunn)

mosóóóómedve! azért kíváncsi lennék, hogy az elmúlt évtizedek popkultúrájában találnánk-e nagyobb tökösséget, mint amit a marvel-nél bemutattak idén. a tavaszi kém-thriller után itt a bohóckodós kalandmóka, eddig ismeretlen szereplőkkel, behúzva az űr-részleget is egy laza mozdulattal a filmes univerzumba. és ráadásul egy nem szokványos szuperhős-élménnyel elérve, hogy a népek fürödjenek a popcornban. vagy hogy egy őrültre bízták a projektet. aki nem csak a képregény-szeretetét hozta magával, hanem ott volt a kopott dobozban a teljes gyermekkora. mert tarantino-n kívül nincs még egy ember, aki így használta volna fel a hetvenes évek zenéit -és mindezt egy blockbusterben, hangsúlyozzuk. és nem csak azért, mert milyen menő lesz, ha marvin gaye duruzsol a háttérben, hanem szervesen beépítette a történetbe őket. valahol azt érzem, hogy azért is kellett a walkman meg a footlose-ozás, mert az első öt percet leszámítva közelében sem jártunk a földnek (hálistennek, miért akarnám egy űropera közben, hogy már megint newyork/london/sanfrancisco menjem tönkre...?), így könnyedén kaptunk kulturális kapcsolódási pontokat. meg persze viccesek is voltak -ami ebben a filmben kulcsfontosságú. öröm volt látni, ahogy folyton összekacsint velünk james gunn, ahogy csak egy pillanatra enged minket megfürdeni a drámában, a komoly mondatokban, és máris egy poénnal elveszi mindennek az élét, lekerekít. mert azért ezt a csapatot máshogy nem nagyon lehetett volna filmre vinni. sehol a nagyformátumú hősök szerepe, csak egy rakás lúzer, akik kényszerből lesznek barátok. vagy valami ilyesmi. féltem attól, hogy már megint eredet-történetet kell néznem, de hamar összerántották a srácokat, meg segítettek a kacagások és a faltól/falig akció. mert azért tudtak epic-ek is lenni amikor csak akartak -mert azért mégiscsak egy marvel filmről beszélünk. nem igazán akarom túlbeszélni (lehet, hogy csak annyit kellett volna írnom, hogy i am groot), azért a szereposztásról pár szót: hogy látták meg chris pratt pocakja alatt han solo-t? hogy lett a nyüzüge-babaarcú lee pace-ből rosszfiú? ki volt képes elvonatkoztatni karen gillan gyönyörű vörös fürtjeitől? mindenesetre minőségi munka lett, tökös űrmóka, valószerűtlen szereplőkkel (amiből 2/5-öd digitális lény, egy meg nem ismeri a metaforákat), így kell ismét robbantani az univerzumot. a legszórakoztatóbb scifi az ötödik elem óta. 8,5 pont. hugacsaka, huga-hugacsaka... (++08.30.)

(X-Men: Az eljövendő múlt napjai) (2014) (r.: Brian Singer)

70-es évek? ja, afro-frizurák, trapéz-nadrágok, bajuszos férfiak, vietnám, richard fucking nixon, tudod, hetvenes évek. az x-ek készítőinek még megvannak azok a bizonyos tökeik, mert a 60-as években játszódó előzmény után ismét a múltban zajlott az események többsége, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy bármennyire is értik a mai fiatalok a hetvenes éveket. az mondjuk egy kicsit szívfájdalmam, hogy bár jól állt az x-eknek a hetvenz (főleg a profnak a haj/borosta kombó, meg jennifer lawrence-nek a rucik), de azért legutóbb átélhetőbb korhangulatot sikerült kikeverni. de nem vagyok elkeseredve nagyon, mert kárpótoltak mással. szuperhősöket időutazással keverni, nálam ez nyerő kombináció, anyámnak meg két érv, hogy messziről kerülje a filmet... talán az az egyetlen bökkenője egy ilyen szcenáriónak (menjünk vissza, hogy megváltoztassuk a csúnya rossz jövőt), hogy nem tudsz izgulni a karakterekért, mert gyanítható, hogy sikeres lesz a küldetés, így a brutális haláloknál kár a könnyekért. hát máshol kell keresni az emberi drámát -mondjuk a múltban, ahol ugye tíz év ketyegett le képen kívül, így elég sérelem gyülemlett fel a karakterekben, és a mcavoy/fassbender duó könnyedén veszi a lelki csupaszítás terheit. ebből is látszik, hogy ez a film elsősorban a first class folytatása, a jövőbeli karakterek inkább csak asszisztáltak, de azért volt utalás bőven a korábbi három filmre is, bár ha a végét nézem, akkor most már nem tudhatjuk, hogy mit is gondoljunk arról a három filmről. hiszen ha belenyúlsz a múltba, ott bizony lesznek érdekes rezgések -de meg kell hagyni pofásan variálták meg az eddig történteket. örültem singer bácsi visszatérésének is, mert van érzéke az akció-jelenetekhez nagyon, nem vág agyon (bár a korabeli kézi-kamerás képekért pár perc után már ráztam a fejem), és a quicksilver-es kilassítós mókával hatalmasat dobott, végtelenül cool volt, és pont azon a mezsgyén ugrált a vicceskedéssel, hogy ne legyen ízléstelen. remélem visszatért még a karakter, várnám, hogy a családi kapcsolatait is jobban kifejtik. egyetlen bánatom van csak a rendező-cserével, hogy bs természetesen hozta magával john ottman-t is, aki helyre kis akció-zenéket pakolt a képek alá, de henry jackman valami olyan erős score komponált a first class-hoz, amit nem lehetett utolérni. bevallom, nagyon nehezen tudtam csak belekezdeni ebbe a vélemény-nyilvánításba, mert fogás kellett találnom rajta, mielőtt kiröpíthettem volna, plusz tudom, hogy tele volt ésszel, éreztem, hogy nagy a szíve, láttam, hogy kényezteti a szememet, de végig ott birizgált, hogy valami kis plusz hiányzik belőle. 8,5 pont. (pont volt annyi időm a haza-buszig, hogy kivárjam a stáblista végi jelenetet -na baszki, vele hogy fognak elbánni a srácok...?) (++05.24.)

(Amerika Kapitány - A tél katonája) (2014) (r.: Anthony és Joe Russo)

annak idején az első filmet ezekhez hasonlítottam: indiana jones és rocketeer. ez a második részre így módosult: mission:impossible és bourne. oké, jamesbond mindkét esetben játszik, de más aspektusból (világuralomra törő nagyongonosz vs kémes akciózás). nem is tudom, hogy van-e ilyen, amikor egy folytatás ennyire ledobja az előd hangulatát, és gyökeresen mást hoz. a retro bájat felváltja a paranoia-thriller, na erre sem számítottunk annak idején... vagy hogy a realizmus szót fogja mindenki emlegetni egy marvel-film kapcsán. mert valami ilyen lenne, hogy nolan kezébe nyomnának egy marvel script-et, hogy rendezzen. bár lehet, hogy abból adódik a földhözragadtság érzése, hogy cap csak erősebb meg gyorsabb, mint az átlag, de nincsenek igazi emberfeletti szuperképességek. persze rájátszik erre a rendezés is (a fene se’ gondolta a russo testvérekről a sok sitcom-epizód után, hogy ez is bennük van), sok közelharccal rántanak be, olyan autós-üldözést pakolnak össze, amilyet még nem nagyon láttam. de a beltartalom is mélyíti a komolyabb vonalat, meglepően kritikus hangnemet ütnek meg az országukkal, a rendszerükkel szemben. miután kitapicskoltuk magunkat a valóság mocsarában, sikeresen életet lehetve a ’70-es évek thriller-jeinek hangulatába, azért egy kicsit belebújunk a streccs-ruciba is. ha valaki látott már három hollywood-i filmet, az azért a fordulatok többségét kitalálhatta, a (második számú) címszereplő kiléte meg egy olyan embernek sem lehetett meglepetés, aki egy alapszintű geek-tanfolyamot elvégzett már. de ezek nem igazán vettek le az értékéből, sokkal inkább emlékszem az intelligens történet-vezetésre, a pofás arcba-ütős akciókra, a coolság-faktorra (sam jackson napszemüvegben, a komplett vörös csillagos cucc), a cinikus egysorosokra, mint az ilyen ’belefér’ típusú dolgokra. 8,5 pont. most már értem, hogy miért kellett várni az eheti shield-epizóddal, komoly hatásai kellenek, hogy legyenek a történteknek. (már csak egy kérdésem maradt a végére: scarlett vajon be tudja csukni a száját valaha...?) (++04.12.)