(Párizs lángjai) (1990) (r.: Jennie Livingston)

a pose című sorozat megismertette velem a ball-kultúrát, úgyhogy itt volt az ideje, hogy elmenjek az origóhoz, ehhez a dokumentum-filmhez, ami nyilvánvalóan az egyik ihlető forrása volt ryan murphy-éknek. ez a fordított sorrend kicsit a hátrányára is vált a film befogadásának, hiszen sok újdonsággal már nem tudott szolgálni, ismertem a pózokat és kifejezéseket, örömmel üdvözöltem a házakat és a szőrmékbe öltözött lányokat. de persze azért így is tudott hatni rám érzelmileg, mert az igazi személyek szájából még megrendítőbb hallani ennek a szubkultúra kialakulásának az okairól, bele tudtam borzongani azokba a mondatokba, amikor a nehézségeikről beszéltek az egykor-volt legendák, akik többségét a családjuk kitagadott, akiktől az élet megtagadta azt, hogy önmaguk lehessenek, és akiknél teljesen érthető, hogy ezekhez az éjszakai (talmi) csillogásokhoz, az instant megkapható szeretet-rohamokhoz folyamodtak. és szívszaggató belegondolni abba, hogy sok sorstársuk még ma is küszködik azzal, hogy az emberek elfogadják annak, akivé válni szeretnének... ha már úgy alakult, hogy ez lett az évadzáró filmem, szeretném, ha minden olvasóm továbbvinné az új évtizedbe ezt az üzenetet: legyetek mindenkivel megértőbbek és toleránsabbak, mert mindenki ugyanúgy a boldogságra és az álmai megvalósítására törekszik, mint te, és neked nincs jogod megfosztani bárkit is ettől, csak azért, mert felsőbbrendűnek érzed magad. ámen. (×12.31.)

(1990) (r.: John G. Avildsen)

ez a film valahogy kiesett a köztudatból -és ez mindenkinek, az alkotóknak és a nézőknek is nagy szerencse... mert nagyon rossz látni, amikor egy bajnoknak megkopik a fénye, és csak vonszolja magát a régi dicsősége árnyékában... ennek a filmnek nem lett volna szabad moziba kerülnie, mert cseppet sem kelti mozi-film érzetét, sokkal inkább egy hallmark channel tévéfilm szürke fáradtsága árad belőle... valahol értem a ’vissza az alapokhoz’ attitűdöt, hogy újra a philadelphia-i utcákat járjuk, hogy újra ott van rocky fején az ikonikus kalap, hogy nem csak mickey szelleme kísért végig a film alatt, hanem az edzőtermét is újra birtokba vesszük, de olyan rossz írói megoldásokkal jutunk el ezekhez a nosztalgikus sarokpontokhoz, hogy semmilyen érzelmi hatást nem tudnak kiváltani belőlünk... a karakterek sem az igaziak, rocky kifordul magából azzal, hogy leszarja a fiát a sztori közepén, pont ő, akinek mindig is a család volt az első, és ne mond nekem, hogy csak azért foglalkozik az újfiúval, mert általa kaphat vissza valamit a ringbéli dicsőségből, mert azért ez elég sovány motiváció számomra, igaz, sosem voltam sportoló, úgyhogy nem biztos, hogy reálisan meg tudom ezt ítélni... ejj, valahogy mindenki alulteljesít ebben a részben, az írás lapos, a rendezés semmilyen (azért nem menekülünk a videoklippes összevágástól), és a színészek is őrlángon égnek. mármint azok, akikben alapvetően van tehetség, mert a pénzes néger annyira harsány, hogy az első pillanattól kiütnéd a picsába, a tanítvány/ellenfél meg karizma híján teljesen hiteltelen. a kis stallone-t meg csak azért nem bántom, mert a tipikus tini-szálból nehéz lett volna kicsillognia (hehe, kevin conolly-t az első pillanatban felismertem, milyen kis punk volt, mielőtt hősszerelmes menedzserré változott volna!)... de! még ezekből a bajokból sok mindent le is nyelnék, ha a közepes unatkozás után nem ezzel a mocsokszar utcai bunyóval lenne lezárva az egész... na jó, túl sok karaktert fecséreltem erre a förmedvényre, megyek és lemosom valami jó filmmel ezt a kellemetlen érzést... ($$06.14.)