(2016) (r.: David Mackenzie)

nekünk közép-kelet-európaiaknak amerikai egy varázslatos paradicsomként él a fejünkben, tele lehetősségekkel, csillogó felhőkarcolókkal és csodás tengerpartokkal -pedig ott is szép számmal vannak élhetetlen vidékek, szétrohadó határmezsgyék, amik igencsak távol állnak a paradicsomi állapotoktól. ahol a kilátástalanság a legnagyobb úr, ahol képtelenség továbblépni a megcsontosodott viszonyokon -legalábbis tisztességtelen módszerekkel piszok nehéz... nyugat-texas is épp egy ilyen hely, ahová nem szűrődik be az olaj csillogása, ezért rozsda marja a porban heverő tárgyakat is, és ez a kilátástalanság mérgezi az itt élők lelkét is. nincs jövőkép, még a konvbojok is úgy érzik, hogy megfojtja őket a maradiság megváltoztathatatlansága. (nem sok különbség van a mi borsod-alsónkhoz képest, maximum az, hogy texas-ban legálisan hordhatod a csípődön a fegyveredet... )mindenki röghöz kötött, és nem múlthoz való ragaszkodás miatt, hanem mert a bankszektor szorongatja a tökeit a legtöbb szerencsétlennek. nem vénnek való vidék ez. főleg mert a vének már képtelenek változtatni, a fiatalokban talán még van erő harcolni egy kicsit -a legnagyobb kérdés, hogy miként szállnak harcba a kilátástalanság és az igazságtalanság ellen? lehet-e igazolni a rossz tetteket, ha valami jó dologért harcolsz? szembe lehet-e szállni a tisztességtelen bankokkal tisztességtelen módszerek segítségével...? hogy miért ennyire fontos az, hogy hol játszódik a film? mert aki a felszínt nézi, az egy tökös neo-western-t fog csak látni, viszont aki lefejti a burkot, az egy kifejezetten komoly egzisztencialista drámát talál alatta. egy húsbavágó valóságot a vidéki amerika mai állapotáról. és ehhez a látlelethez lettek kiválasztva a film hősei is, egész pontosan a történet főszereplői, mert nem hősök ők, semmi hősies nincs bennük... az egyik oldalon ott a bankrablásokat végrehajtó testvérpár -igazi tűz és jég csapat ők, az idősebbik egy klasszikus bűnöző típus, lobbanékony természettel, aki élvezi az életformáját, és nem esik nehezére meghúzni a ravaszt sem (ben foster hengerel a szerepben); és ott van mellette a nyugodtabb öccse, akiben annyi pozitív vonást lehet találni, hogy a családjáért teszi az erkölcsileg megkérdőjelezhető tetteket (chris pine meglehetősen érett alakítást nyújt). az őket üldöző törvényes oldal is hasonlóan összetetten sikerült megalkotni. mert persze, a marshall a törvény embere, de a szüntelenül záporozó rasszista megnyilvánulásai miatt nem érzed azt, hogy annyira jó ember lenne, akivel szimpatizálnál filmnézőként, de mégis van benne valami, ami közel hozza a szívedhez -az, hogy jeff bridges egyszerre tudja megjeleníteni benne a szórakoztató seggfejet és az esendő embert... és igazából még rengeteget lehetne írni a karakterekről, mert rengeteget tudunk meg róluk, köszönhetően annak, hogy a film kétharmadában rajtuk van a fókusz. ezáltal persze a tempó is lassabb, de sosem ül le igazán, meg-meglódul egy-egy bankrablásnál, és egyébként is, ehhez a siralmas tájhoz ez az időkezelés passzol a legjobban (és tegyük hozzá, hogy a gyönyörűen fényképezett környezethez mennyire passzol nick cave és warren ellis zenei anyaga is, bár tudjuk már jól, hogy nagyon megy nekik ez a fajta hangulati festés). és egyébként is, a lassabb tempónál lehet igazán érlelni a feszültséget, ami aztán kirobbanhat a monitorból, amikor a végén igazán beindulnak az események. bár a fordulatok menetét nagyjából ki lehet következtetni, mégis egyre erősebben dobog az ember szíve, ahogy pumpálják bele az adrenalint. és sikerül elérni, hogy olyan karakterekért aggód magad halálra, akikért nem szokás ennyi szimpátiát érezni... tipikusan az a film ez, ami a karaktereivel, a hangulatával, a külsőségeivel fog meg elsőre, aztán a mondanivalója elkezd benned dolgozni -és minél többet gondolkozol rajta, annál inkább értékeled azt, amit láttál. (#01.07.)