(Úriemberek) (2019) (r.: Guy Ritchie)

érdekes, hogy milyen élénken megmaradt a fejemben az első találkozásom egy guy ritchie filmmel -lehet hogy azért, mert kellett hozzá egy adag simlisség is. ugyanis egy csodásan esztergált hbo-t feltörő dekóderrel néztem meg a ravasz-t..., miközben videokazettára is rögzítettem a hétfő esti feliratos sávból a filmet, mert már olvastam a cinema magazinban, hogy nagy dobás a film... ekkoriban értem nagykorúvá, szó szerint is, de a film-szerető énem is ez idő-tájt kezdte komolyan venni magát. és tarantino után logikus lépés volt egy angol kurafi, aki az utcáról szedi össze a rosszarcú színészeit, akik olyan vaskos akcentussal beszélnek, hogy komoly elismerés érdemel az, aki felirat nélkül megérti őket, és ő volt az, aki a gengszter-világ alsó rétegének romantikus kisstílűségét énekelte meg, hatalmas lelkesedéssel... most itt vagyunk húsz évvel később, az egykori tűz már rég kihunyt, a mocskos arcokat tisztára suvickolták, a suhogós melegítőket felváltották a profi szabók által varrt öltönyök. és bár a vadkender még mindig gazdagon terem az egyesült királyság eldugott pincéiben, nincs igazi kapcsolat a termelők és a felhasználók között -vagy mondhatjuk úgy is, hogy a saját termékek szinte 100 százaléka a piacra megy és nem saját felhasználásra, így a pöfékelés bűvköre sem oldja fel a szorongós hangulatot... és ez a kimódolt öregurasság nem áll jól a drog-biznisznek, hiába minden igyekezett, a különböző bűnözői frakciókkal megcsavart ügyletek, a sztorizással felütött dramaturgia, nincs benne meg az a húzóerő, amiért igazán lelkesedni lehetne. és a mai filmes dömpingben már azt érzi az ember, hogy csalódik, ha valami csak ’oké’, nem pedig egy olyan élmény, ami még évtizedek múltán is ott él élénken az emlékei között... (azért persze ne vegyünk el az alkotás erényei elől a reflektor-fényt, guy ritchie mindenképp dicséretet érdemel azért, mert szembement a casting-elvárásokkal, és az egykori szépfiú hugh grant-nek adta a simlis szarkeverő szerepét, matthew mcconaughey drog-bárózhatott egy kicsit, charlie hunnam meg mindig ezer fokon ég, úgyhogy élmény volt nézni, ahogy visszafogja magát, és csak egy-egy pillanatra robban ki belőle az energia. ezúttal colin farrell-nek jutott a vicces akcentus, szegény michelle dockery viszont sosem fog tudni kitörni a hideg nők ketrecéből... betehetjük a pozitívumok közé azt is, hogy azért voltak vizuális játékosságok a film-szövetben, leginkább a feliratokkal okoztak örömteli perceket, de egyébként olyan úriemberesen visszafogott volt a rendezés is -még a kiloccsanó agyvelőktől is szolidan elfordult az operatőr, pedig nem volt kérdés, hogy magas korhatárt fog kapni a film (az imdb szerint 134 fuck és 30 cunt volt elszórva a szűk két órás játékidő alatt)...) (ja, és guy ritchie szorgalmas tanítvány volt az elmúlt húsz évben, most már olyan direkt filmes referenciákkal pakolja tele a szövegkönyvét, amit tarantino mester is megirigyelne.) [*02.06.]

(Karácsonyi meglepi) (2020) (r.: Clea DuVall)

középiskolás koromban nagy kedvencem volt a falculty című tini-alien-inváziós robert rodriguez móka, itt láttam először eme film író-rendezőjét, clea duvall-t színészként -és bár nem ő volt az, aki igazán megragadta a csapatból a figyelmemet (valljuk be, jordana brewster gyönyörű arcával nehéz versenyezni, a felnőtt csapatban meg ott volt salma hayek és famke janssen -hát igen, clea-nak kevés esélye volt), de azért ő is felkerült a térképemre, ahogy mondani szokás. mivel nem szoktam a színészek magánéletével foglalkozni, ezért fogalmam sem volt, hogy azóta coming-out-olt, de örülök, hogy bátran ki mer állni a világ elé a maga természetességében, és nem szégyelli azt, amiben az égvilágon semmi szégyelnivaló sincs. azóta már egy interjúból megtudtam, hogy az édesanyjának véletlenül épp egy karácsonyi vita hevében dobta oda azt a bizonyos bevallós mondatot, így adott volt a sztorija, amit csak formába kellett öntenie, majd jöhettek a hollywood-i barátok, hogy egy jó hangulatú film gördülhessen ki a vágószobából... nem hiszem, hogy a karácsonyi romantikus filmekhez fel kell találni a spanyolviaszt, kell egy diszfunkcionális család, változatos karakterekkel, ahová be kell dobni egy új arcot, és addig érlelni a problémákat, míg egy nagyjelenetben ki nem robbannak. és persze a kötelező hullámvölgyes és mosolyszünetes szakasz után a néző is megérdemli a karakterekkel együtt a happy endet... itt is megkaptuk mindezt, karöltve egy elnyomó szülő-párral, egy kifelé boldogságot sugárzó, befelé szenvedő nagytestvérrel, egy pedáns (ám meglehetősen leszbikus) középső lánnyal, és egy bohókás és szétszórt legkisebb hugicával. és ha máshol lehet az a probléma a sztori középpontjában, hogy egy srác egy random felszedett lánnyal állít be a családi ünnepre, mert fél attól, hogy a szülei mit szólnának ahhoz, hogy nincs senkije, akkor itt miért ne lehetne az a konfliktus alapja, hogy a lány le kell hogy tagadja az igaz szerelmét, mert arra nevelték, hogy tökéletesnek kell mutatkoznia, és sosem okozhat csalódást. csak azok a fránya érzések... azt tudtam előre, hogy kristen stewart és mackenzie davis a főszereplők, és aranyosak is voltak együtt (még akkor is, ha mackenzie mindenki mellől kilógna a magasságával), de azt csak a főcím kezdetekor konstatáltam (tapsikolva), hogy alison brie és aubrey plaza is fontos szerepet játszanak, mert imádom mindkettejük humorát... és a forgatókönyv adott is nekik humor-bombákat, sokat mosolyogtam, bár azt nem mondanám, hogy meghatódtam és összetörtem, amikor gyülekezni kezdtek a viharfelhők, de a drámában is tisztességesen teljesített a film... és igen, ez a legjobb kifejezés erre a szerethető coming-out filmre, ami úgy mellékesen karácsonykor játszódik, hogy teljesíti a feladatát, szórakoztat másfél óráig, egy csomó szimpatikus színészt felvonultatva, némi tanulsággal az utunkra engedve. szívmelengetésből ötös, és az ilyen kellemetlen években ez bőven elég ahhoz, hogy pozitív irányba billenjen el a mérleg... (megjegyzés 1: még a meleg nőknek is van meleg barátjuk?) (megjegyzés 2: clea duvall nem bírta ki, hogy ne szúrjon oda egyet a faculty-s színésztársának: bár ki merné tagadni azt, hogy josh hartnett jó pasi...?) (××12.22.)

(Ha tudnád) (2020) (r.: Alice Wu)

az intelligens, kissé különc lányt, kiközösítik, lenézik, így magányos tölti a középiskolás éveit. az iskola szépségét körbeveszik menő srácok és smúzolós csajok, de a személyisége cseppet sem passzol hozzájuk, a művészi vénáját lenézik, így a csoporton belül is érzi a magány mardosását. a mamlasz tight-end srác része a futball-csapatának, de neki sokkal nagyobb álmai vannak annál, mint hogy a pályán szaladgáljon. szerelmes akar lenni... teljesen átlagos felállás ez egy tini-románchoz, ahol többen is ugyanarra a személyre vágynak, akad félreértés bőven, és a végefelé bekövetkező nagy drámával megtisztulnak az érzelmek. de hé, miért ne lehetne új megvilágításba helyezni egy olyan alap-történetet, amit 120 éve már sikerrel mesélnek (vö. cyrano)... és abszolút jól tudott esni most ez a keserédes tinis vergődés, és nem csak amiatt, mert egy leszbikus felhang volt belecsavarva a lány-segít-a-fiúnak-de-aztán-ők-kerülnek-közel-egymáshoz toposzba, hanem mert abszolút szerethetőek voltak a konzervatív kisvárosban elhervadó karakterek, akiknek akkor is lehetett szurkolni, ha tudtad előre, hogy a játékidő alatt egyikük sem juthat el addig a happyendig, ami megilletné őt. viszont tényleg barátságnak érződtek azok a kapcsolatok, amik a nagy küldetés során kialakultak, és kellett az is, hogy a kiszemelt lány ne egy elérhetetlen díva legyen, akiről csak a végén derül ki, hogy vannak valós értékei is, hanem egy intelligens és érzékeny lánynak volt ábrázolva a kezdetektől -és ezekhez az értékekhez egy olyan csodásan szép arcot társítottak, hogy szerintem nincs olyan fiú vagy lány, aki megkérdőjelezné a teljes iskola vonzalmát felé (tudom, hogy mindig teszek ilyenkor felelőtlen ígéreteket, hogy figyelemmel fogom követni azon ifjú színészek további munkáit, akikbe titkon beleszeretek, de alexxis lemire-ről és leah lewis-ról tényleg azt gondolom, hogy érdemes lesz őket a radaromon tartani)... sok alkotást megterhel a nagy mennyiségű narráció (ha csak nem valami noir búsongásról van szó, ahol elengedhetetlen, hogy egy szétdohányzott hang hozza nekünk a ponyva-hangulatot), de itt azért működtek a kísérő szövegek meg az idézetek, mert olyan lett tőlük a film, mintha egy tinilány naplójába kukkantanánk be titkon, plusz illett is a karakterek jelleméhez is ez az irodalmiság... mivel végzős gimnazisták között játszódott a sztori, ezért nem meglepetés, hogy legalább annyira kaptunk fejlődés-történetet, mint romantikus dramedy-t. ezért sem könnyű a tizennyolc évesek élete, mert túl sok mindennel kell egyszerre megbirkózniuk, kitalálni önmagukat, rendbetenni az érzelmi viharaikat, és elszakadni attól az élettől, amiben addig éltek. és bizony van, akinek a nehezebb út jut, mint másoknak. mert mondjuk fel kell vállalniuk a nemi preferenciáikat. vagy el kell engedniük a szüleik kezét. vagy meg kell harcolniuk az évtizedes családi kolbász-recepttel... (××12.21.)

(2020) (r.: Cooper Raiff)

tíz-tizenkét éve az hbo hungary kiírt egy treatment/pitching pályázatot, ahol azt ígérték, hogy a legjobb ötletből sorozatot fognak fejleszteni (nem tudok róla, hogy tényleges alkotás készült volna a folyamat végén). mivel akkoriban még eléggé a kollégiumi emlékeimből éltem, ezért én is beneveztem egy pitch-csel, egy olyan sorozat lebegett a lelki szemeim előtt, ami a felsőoktatás szintjére emelte volna a skins koncepcióját, azaz minden epizód egy-egy karakterre koncentrált volna, miközben szabadon kukkantott volna be a kamera a gazdagon folyó boros éjszakák felszíne alá. annyi jófejség volt az hbo-sokban, hogy legalább egy sablon válaszüzenetet kaptam tőlük, amiben értékelték az erőfeszítéseimet, de úgy gondolták, hogy nem ilyen irányba akarnak elindulni a sorozat-fejlesztések terén. cooper raiff bezzeg nem várt arra, hogy felkarolják, inkább szorosan a kezébe vette az emlékeit, és kvázi egyszemélyes stábtagként leforgatta ezt a filmet (írta, rendezte, főszerepelte, vágta és producerkedte). persze minden generációban felbukkannak ezek az ifjú palánták, akik no-budget alkotásokkal hívják fel magukkal a figyelmet, aztán néhányukból kevin smith meg richard linklater lesz, majd meglátjuk, hogy ez a kölyök meddig jut... azt biztos, hogy a természetes párbeszédek jól mennek neki, főleg amikor beküldi a fiatalokat az éjszakába, hogy csak akkorra érjenek haza, mielőtt felkelne a nap... persze ahhoz, hogy mi nézők is beleszeressünk a formálódó kapcsolatba, kellett a női partner, dylan gelula tehetsége és bája is, és nagyon tetszett, ahogy a társasági életben hendikeppes figurák ilyen őszintén megnyíltak egymásnak... mondhatjuk, hogy az is realista volt, hogy az első együtt töltött éjszaka után nem rózsaszín egyszarvúkon lovagoltak el egyből a naplementébe, hanem meg kellett érniük arra, hogy belekezdjenek egy igazi kapcsolatba, de ugyanakkor kényelmetlenül éreztem magam, miközben a hirtelen pálfordulást néztem, ahogy a lány kvázi sértésnek vette, hogy a hülye álmodozó srác egy fasza éjszaka után egyből többet szeretett volna tőle... bár én is borzasztóan nehezen alakítok ki társas kapcsolatokat (és azok sem szokták túlélni az éveket), és én magam is kétszáz kilométerre a lakhelyemtől jártam főiskolára, nem igazán tudtam átérezni főhősünk honvágyát, azt a fájdalmát, ahogy elszakad a családjától. valószínűleg azért, mert a mi családunk sosem volt ennyire összetartó, meg én már a gólyatáborban sikeresen odacsapódtam egy csapat lükéhez, akikkel aztán kitartottunk egymás mellett évekig. amíg a csajok közbe nem szóltak... arra mindenképp jó volt ez a film, hogy felpiszkálta bennem a nosztalgikus énemet, és most biztos, hogy nagy sóhajok között fogok tudni csak elaludni -na jó, meg féltékeny vagyok erre a kölyökre, aki kora huszonévesen a vászonra tudta festeni azokat az emlékeit, amik az én fejemből nem igazán tudnak kiszabadulni... (××12.10.)

(2020) (r.: Max Barbakow)

ajjaj, azt hiszem, most már örökre bennragadtunk a time-loop-ot használó filmekben és sorozatokban... persze, érthető az írók lelkesedése, mert jól lehet játszani az örök körfogásban való szenvedéssel, könnyen lehet tanulságokat levonni, amivel a zsebükben továbblépnek a karakterek a végtelenített napokból. de tényleg kezd már elhasználódni ez az ötlet, annyiszor vissza-visszatértünk már hozzá az elmúlt húsz évben. és mégis, még mindig vannak olyan változók, amik némi frissesség érzetet adnak hozzá az ismerős alapokhoz -vagy ami még jobban tud működni, ha az alkotók nem az örökké-visszatérő napból való kitörésre helyezik a hangsúlyt, hanem olyan karaktereket dobnak ebbe a lehetetlen szituációba, akiket igen hamar a szívünkbe zárunk... mert bizony a palm springs ott érte el a legnagyobb győzelmet, hogy nem egy embert ragasztott bele egy kimerített napba, hanem kettőt (plusz még egyet), így már nem is számítottak a kvantum-fizikával beburkolt ’miért’-ek és ’hogyan’-ok, hanem csak ez a két ember, aki feloldódik egymás társaságában, majd túllendülnek a kötelező romantikus bukkanókon, hogy boldogan ellovagolhassanak a kaliforniai naplementébe... viszont hogy az se érezzük, hogy csak egy apró gimmick-kel eladott romantikus filmet nézünk, ahhoz meg kellett a jóízű humor, amivel kellemesen feldobták az abszurd hangulatot, és kellett az, hogy a két főszereplő között tökéletesen működjön a kémia... andy sangberg meglepő módon kettőt visszább-tekert a szokásos intenzitásából, cristin milioti meg szokás szerint egy csoda volt, főleg úgy, hogy azért neki mélyebbre is le kellett mennie a lelkébe, hogy felhozzon onnan egy adag fájdalmat... jól működött az, hogy nem egyszerre került a két karakter a szituációba, így nyles már abban a fázisban volt, ahová a hasonszőrű filmekben a második felvonásban szoktak eljutni a karakterek, és hát persze sandberg-nek jól állt ez a flegma beleszarás, az is tetszett, hogy néha visszatekertünk, hogy megnézzük a másik szemszöget is, hogy azért újoncként is átélhettük, hogy milyen rádöbbenni egy ilyen szituációra (kicsit egyébként sajnálom, hogy tudtam előre, hogy a film a time-loop-pal fog játszani, mert különben meglepő lett volna, hogy miért viselkedik ilyen furán a főhős az elején)... játékosság, humor, igazi érzelmek, bohókás romantika, szépen fényképezve, szórakoztatóan prezentálva -minden, ami ahhoz kell, hogy pozitív élményként maradjon, amikor továbblépünk. egy újabb time-loop-ot használó filmbe... (piszkált, hogy valahonnan ismerem az enervált csapos-lányt, aztán kiderült, hogy jena friedman alakítja, aki nem színész, hanem standup-os. benne volt a baráti körben, így került a vászonra, mi...?) (mindig tisztelettel hajtom meg a szakállas állam az olyan színészek előtt, akik szívességből beugranak az ilyen kis-költségvetésű produkciókba, ezúttal is jár a főhajtás j.k.simmons-nak!) (××08.29.)

(Jojo Nyuszi) (2019) (r: Taika Waititi)

soha véget nem érő vita folyik arról, hogy mivel lehet viccelni és mi számít tabunak, főleg ebben a mai túl-érzékeny világban, pedig igazság szerint mindent lehet humorosan tálalni, maximum ha ízléstelenül, sértő módon röhögsz ki dolgokat és embereket, akkor szar-arcnak fognak tartani a többiek. viszont azt ne mondjuk már, hogy a nácikhoz csak komolyan lehet hozzáállni, mert ők aztán megérdemlik, hogy pellengérre állítsák őket -ezek a megérdemelt pofonok nem fogják elvenni a rémtetteik élét, de könnyebb lesz nekünk, az utódoknak befogadnunk mindazt a borzalmat, ami a második világháború során megtörtént miattuk. és egyébként is nagy filmes hagyománya van annak, hogy az igazi humoristák beletörlik a lábukat a horogkeresztes zászlóba, charlie chaplin-nek is maximális főhajtás járhat csak azért, amiért beleröhögött hitler arcába nagy (pöffeszkedő) diktátorként. és taika waititi sem véletlenül osztotta ki magának a jellegzetes bajuszt, (fél-)zsidóként felhatalmazást érzett arra, hogy egy unikornis-zabáló seggfejként ábrázolja ő-führerségét... aki ismeri az őrült kiwi eddigi munkásságát, az nem lepődhetett meg azon, hogy mennyi infantilizmust szorult ebbe a filmbe is, gyerekes és egyszerű a humora, de pont ezért működik, főleg ellenpontként a sok borzalom mellé, bár a film érzelmi vasútja könnyen össze tudja zavarni az embert, néha döccen egyet az, hogy mikor tudunk és mikor is kéne nevetnünk valamin... taika nem csak a humoráról híres, hanem arról is, hogy hatalmas szíve van, amit jól bele is szokott rakni a filmekbe, és ez most sem volt másképp, bele tudott szakadni a mi kis szívünk, amikor nagyon mélyre mentünk, de egyébként is, hogy tudnánk kivonni az érzelmi hullámok alól magunkat, amikor azt kiabálják le nekünk a vászonról, hogy a szeretet ereje mindent legyőz, még az emberi gonoszságot is. és tudom, hogy sokan elcsépeltnek gondolják az ilyen általános igazságokat, de ennek a filmnek nagyon jól állt a tanulság, plusz ne felejtsük el azt sem, hogy végig egy gyerek szemszögéből szemléltük az eseményeket, és bizony a gyermeki igazság az ilyen naiv kijelentésekből fog állni -és ők pont ilyen karikatúra-szerűen fogják szemlélni a világot, mint ahogy ebben az idilli német kisvárosban láthattuk... hogy mi cinikus felnőttek is be tudjuk fogadni ezt a gyermeki naivitást, kellett egy olyan gyerekszereplő, akihez az első pillanattól kezdve kötődünk, annak ellenére, hogy elkötelezett náci a szentem, akivel együtt szívesen éljük meg a fejlődés-történetét, annak minden bohóságával és brutális drámájával (roman griffin davis nagy találata volt taika-nak, bár róla tudjuk, hogy mindig ügyesen bánik az ifjú színészeivel)... kifejezetten okosnak éreztem a forgatókönyvet, és nem csak a különböző érzetek mesteri keverése miatt, hanem mert gondosan ütötte le a korábban feldobott labdákat (lásd pl. a cipő-fűzőt, mint visszatérő elemet, anyu cipőjét, ami úgy lett beexponálva, hogy mindenki ledöbbenjen a megfelelő pillanatban, a heilhitlerezés, ami a nyitánytól elvezetett a legfeszültebb jelenetig, vagy akár a szuperhősösre vett wermacht-egyenruhákat, amik nem maradhattak ki a fináléból). és akkor még ott volt a mesterien kezelt zsidó-kérdés is, ahogy a hülyeségekkel teletömött fejű kisfiú horrorként éli meg, amikor először találkozik egy valódi zsidóval, aztán egyre szebbnek láthatta, ahogy fokozatosan megismerte (thomasin mckenzie-t is felvéstem arra a listámra, ahol azok a színésznők sorakoznak, akikre a későbbiekben figyelnem kell, szép és tehetséges, remélem nagy karrier vár rá)... bár a fiatalokra fókuszáltunk leginkább, azért a felnőttek is teljes szívvel tették bele magukat a projektbe, scarlett johansson nagyon szerethető volt a gyermekét szívvel nevelő anyaként (egy pacifista, akinek ott csillog a fájdalom a szemében), sam rockwell kiégett wermacht-osként volt baromi szórakoztató, stephen merchant-nak meg csak a tipikus mosolyát kellett bedobnia, hogy egy pillanatig se tudjam komolyan venni a gestapo-t... nagyon tudok örülni annak, hogy taika waititi kiharcolta magának azt a státusz hollywood-ban, hogy ilyen tökös és szívvel teli filmeket készíthet, amikre mi nézőként kötelesek vagyunk elmenni, és alámerítkezni a nagy érzelmi utazásra, mert mindenki lelkének jót tesz az, ha úgy röhög, hogy közben a szeme sarkából törölgeti ki a könnycseppeket. (××01.25.)

(2012) (r.: Noah Baumbach)

azért az vicces, amikor a film utáni agóniában jössz rá arra, hogy sokkal több a közös vonás hősnőben és benned, mint azt a nézés közben gondoltad volna. mert mindketten csak sodródtok az élet felszínén... de miért is lenne jó megkomolyodni és felnőni? az túl sok teherrel és felelősséggel jár, de egy párkapcsolatba is csak bele kell tenni az energiákat, pedig maradhatna minden gondtalan is, lehetne menni a lehetetlen álmok után, és ennyi lenne az élet... persze riasztó belegondolni, hogy én egy tízessel idősebb vagyok, mint frances a filmben, mégis még mindig ebben a szakaszban vagyok, bedugom a fejem a kényelmesen ismerős popkultúrális termékek közé, és közben forgatom az agyamban a saját történeteimet, hogy aztán soha ne vessem papírra azokat. álmodozva mindig szebbek, mint leírva... de legalább a film határozottan állítja, hogy van kiút ebből az állapotból, hogy aki akar, az tud ön-megvalósítani, és megállja a helyét önállóan is az életben. merjek hinni nekik...? egy newyork-i filmesnél nehéz megkerülni woody allen hatását, itt talán csak néhány a zeneválasztásnál éreztem az öreg mester árnyékát -mondjuk ő sosem használt volna egy dalt sem david bowie diszkókorszakából... de a sokat beszélő karakterek azért nem csak woody allen specialitása, az minden kis-költségvetésből dolgozó független filmes sajátja -ahogy az is, hogy próbálják természetesen csengeni az elhangzó mondatokat. ehhez itt most sikerült egy tehetséges csikó-csapatot összeszedni, akiket öröm nézni a fekete/fehér 16mm-es képeken. de hiába lenne adam driver sármja vagy grace gummer merylstreep-i szépsége, a film súlypontját nem bírná el greta gerwin válla. de szerencsére erősen tartja az alapokat, ami abból a szempontból is érthető, hogy a forgatókönyvből is kivette a részét. de jó nézni, ahogy a művésznő ragyog és esetlenkedik (mert nem is akarják palástolni, hogy nem igazán mozog kecsesen táncosként), és könnyedén beköltözik a szívünkbe -magával a karakterrel voltak viszont voltak már gondjaim... az egy dolog, hogy sohasem tudja, hogy mikor fogja be a száját, de kiidegelt azzal, hogy mindig pozitívabbnak próbált beállítani a lefelé tartó életpályáját (már-már magának is hazudva a helyzetéről)... számtalan ciki szituációba keveredett a természeténél fogva, ezeknél azt éreztem, hogy egy kicsit túl vannak húzva, szerettem volna hamarabb túl-lenni a kellemetlen érzéseken. azért is meglepő ez a rendezői döntés ezeknél a jeleneteknél, mert máskor meg igencsak gyors a film vágása, egy-egy pillanatot felvillantva ugrálunk tovább az élet-helyzeteken... az utóbbi időkben a szabadidőm szűkössége miatt egy elég felületes szempontot helyezek előtérbe a megnézendő filmek kiválasztásánál: legyenek minél rövidebbek -de ha ez azzal jár, hogy ilyen szerethető indie filmeket ki tud halászni az ember a nagyok közül, akkor már nem is érzem olyan cikinek ezt a választási metódust... (×07.23.)

(Kszi, Simon) (2018) (r.: Greg Berlanti)

egy ideális világban ennek a filmnek nem kéne nagy ügynek lenni -egy nagy hollywood-i stúdió egy romantikus comig-of-age meleg vígjátékot forgalmaz, no és...? de sajnos a huszonegyedik században is ott tartunk még, hogy a heteroszexuális nézőközönségnek (lassan és érthetően) el kell magyarázni, hogy a melegek ugyanolyan emberek, mint ők maguk... és történetünk hőse, simon, tényleg nem különbözik tőlem vagy tőled, egy kedves srác, aki jól elvan az iskolában vagy a barátai között, nincs a családjában dráma (kivéve ha a húga valami ehetetlen főzettel tukmálja a őket) -oké, a fiúkat szereti, so what, ebből sem csinál ügyet, természetesnek veszi az érzéseit. a hülye társadalmi elvárásokkal viszont már sokkal nehezebben birkózik meg, azon rágja magát, hogy más szemmel néznek-e rá az emberek, ha kitárulkozik előttük. mert tudja, hogy még mindig vannak előítéletesek, nagyarcú köcsögök, akiknek a megalázás a hobbijuk... de azt leszámítva, hogy egy fiú keresi benne a boldogságot egy másik fiúval, a film történet-vezetése abszolút a hagyományos útvonalon halad, hatalmas fegyverténye viszont a konkurenciával szemben, hogy mind a párbeszédei mind a konfliktusai természetesebbnek hatnak -persze, minden át van szűrve egy idealizált, optimista szűrőn, ahol mindenki elfogadó és kedves, és a konfliktusok sem mennek igazán mélyre. de annyi rémtörténetet láttunk és hallottunk már a mai ifjúságról (lásd mondjuk a friss lélekromboló euphoria-t), hogy nem árt, ha ha néha kicsit átlendülünk a túloldalra is, és pozitív benyomásokkal állítjuk vissza a tinikbe vetett hitünket... a film szórakoztatási faktorát nagyban emelte a működő humora, hogy nem féltek bemenni az írók a kellemetlen poénok terepére sem -mármint arra a humor-formára, amikor te érzed magad kellemetlenül a szereplők helyett, mégis vigyorogsz. de greg berlanti egy csomó jópofa ötlettel dobta fel a rendezését, kiforgatott szituációkkal (straight coming out) és elemelt jelenetekkel (meleg musical betét) csiklandozta a rekeszizmunkat... a komédia részhez képest a romantika leginkább azért csúszhatott hátrébb, mert egészen a film végéig nem kaptunk igazán semmit a kapcsolatból, fontosabbnak érezték a készítők a mr.blue körüli rejtélyt, mint azt, hogy átalakítsák a szerkezetet úgy, hogy mondjuk középtájon összejönnek a szerelmesek -na, akkor kaptunk volna egy olyan romantikus meleg filmet, amire azt mondanám, hogy bátor, kifejezetten bátor. így csak egy szórakoztató másfél órának örülhettem, ahol jókat nevettem, miközben tudtam érzelmeket is invesztálni a karakterekbe. (jó látni, hogy tony hale nem csak a veep-ben tudta lopni a show-t, de máshol is kiemelkedik a humorával.) (×06.23.)

(Rögtönzött szerelem) (2017) (r.: Michael Showalter)

ti is utáljátok, amikor a sablon romantikus filmekben a finálé előtt mindig kötelezően megérkezik a durca, a félreértés, a szakítás, a családi dráma, mindegy is, a lényeg, hogy kell egy mélypont, ami után édesebb a happy-end. emily gordon és kumail nanjiani úgy gondolták, hogy ők a filmük közepére teszik ezt a drámai pillanatot, elhúzva az egész második felvonáson át -és hát így kell egy utálatos klisét átformálni egy nagyszerű film lelkévé, kedves gyerekek... némi standup-os toporgás után át is esünk a kapcsolat bemutatásának első szakaszán, és máris érzi az ember, hogy igaz, amit lát -hogy ebből mennyit ad az a hátsó tudás, hogy a forgatókönyv megtörtént eseményeket dolgoz fel, azt nehéz megállapítani, viszont a kimondott mondatok, és bizonyos szituációk profánsága (lásd a lányok és a vécék viszonyát) miatt azt mondanám, hogy egyébként is éreznénk az ’élet-szagú’-ságot... ám mire úgy igazán belelovalnánk magunkat a kulturális különbségek szórakoztató módon bemutatott ütköztetésébe, hirtelen irányt váltunk, méghozzá úgy, hogy beragad a levegő egy-két pillanatra -de mondjuk ezen nem csodálkozhatunk, mindig így jár az ember, ha benyúlnak a mellkasába, és megszorongatják a szívét... azért egy jó arányokkal dolgozó keserédes dramedy-hez mérten elég jól keverik a megmosolyogtató humort a komoly szituációkba (a szülőket játszó holly hunter / ray romano páros sokat tesz azért, hogy egyszerre érezzük a súlyt és a könnyűséget, és kumail jól hozza mellettük a kényelmetlen (olykor 9/11-gyel is viccelő) humort)... a végét sem adja olyan könnyen a film, nincs egy határozott nagyjelenet, ahol egymás nyakába omlanak a szereplők és rózsaszín ködöt szitál az égre egy kisrepülő, csak ott tartja a happyend-et karnyújtásnyira a szereplőktől és tőlünk -és ezzel is a realista vonalat erősítik, mert igenis időt kell hagyni a testi és lelki sebeknek, hogy be tudjanak gyógyulni, nem szabad visszaugrani egy kapcsolatba, amíg még túl nagy az érzelmi amplitúdó... inspiráló látni, hogy egy ilyen egyszerű történetet ilyen szeretettel és érzelmekkel telve is lehet filmmé formálni. de nem csak az alkotói énem buzdult fel a végefőcím után, hanem a szeretetre éhes lelkem is úgy gondolja most, hogy érdemes lenne megtanulni urdu nyelven, mert láthatóan azzal könnyedén lehet csajozni... (kumail leginkább az eddig megismert egyetlen (fa)arcát hozta ide is, de azért voltak olyan dühös/fájó pillanatai, amikor egy új réteget is felfedezhettünk a játékában. zoe kazan-nak a sztori miatt kevesebb lehetőség jutott, de ennek ellenére átragyogott a vásznon, elhitted miatta a srác nagy vonzódását.) (érdekes dolog ez az előre elrendezett házasság intézménye, mert egyfelől tényleg frusztráló lehet a szülői nyomás, és az a tudat, hogy egy kvázi ismeretlennel kell megosztanod az életedet, akivel vagy kialakul valami az évek során vagy nem, ugyanakkor valahol meg megnyugtató lehet a férfiak számára, hogy nem maradnak egyedül, lekerül a vállukról a keresés terhe, csak rá kell bökniük az egyik jelöltre, hogy ő lesz a lány. női részről már nehezebb ez a kérdés, hogy kvázi jelöltként versenyzi kell a jobb partinak tűnő férfiakért...) (##09.04.)