(Expedíció) (2018) (r.: Alex Garland)

érdekes figyelni a filmek hatásmechanizmusát -vannak azok az elemek, amik ott helyben, a vászon vagy a tévé előtt ülve hatnak rád, meghatódsz, izgulsz, nevetsz, félsz, és szerencsés esetben ott lebegnek ezek a hatások között azok a gondolat-foszlányok, amiknek kell idő az ülepedéshez, amik a végefőcím után is mozgatják az agyad... alex garland-nak ezzel a filmmel sikerült erősen balanszba hozni ezeket a rétegeket, mert a vászonra álmodott csodás képekkel el tudta vinni a nézőket egy különleges világba, ahol a szépség mellé organikusan helyezte a rémálmot is, ugyanakkor a pazarul festő összkép részleteibe is annyi információt rejtett el, hogy az ember csak utólag fogta fel, hogy valami fontos dolog suhant el a szeme sarkában. mondok példákat: a vizes poharak végig a néző szeme elé tolakodnak, akár szó szerint is, a kép közepére komponálva, megtörve a mögöttük lévő tárgyakat, emberi kezeket -ezeknek a dramaturgiai jelentősége csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a kulcshelyszín, a shimmer természetére fény derül. vagy ott van a rák kérdése, ami hősnőnk első jelenetétől kezdve vissza-visszatér a párbeszédekben, van rákban szenvedő szereplő, van aki a lányát vesztette el leukémiában, és ugye ott vannak a dokinéni által folyamatosan vizsgált sejtek a shimmer-en belül, amik pont úgy oszlanak és burjánzanak, mint a szervezetet megtámadó rák-sejtek... ha visszaolvassátok az utolsó (meglehetősen összetett) mondatomat, abban már megtalálhatjátok a film legnagyobb erősségeit (az egyedi látványvilágon túl) -mert ez a gondosan kitalált sejt-burjánzás az alapja a bőr alá mászó bio-horrornak, ami szerencsére a primér félelem-keltésen túl szépséget is hordoz magában (a cápafogú krokodil még elment, de az eltorzult medve még nekem horror-immunisnak is okozott kellemetlen perceket, a virág-emberek meg a maguk nyugtalanítóságában is szemrevalóak voltak); a másik fontos elem, hogy mindegyik tudós-nő, aki átlépte az olajos-víz hatást keltő falat, súlyos terheket cipelt magával a hátizsákjában, bár egy kicsit kevés terük volt kibontakozni a rettegés és agonizálás között (tessa thompson meglepően visszafogta magát, mellette gina rodriguez robbanhatott). persze a natalie portman által erősen játszott főhős kapta a drámában is a kiemelt szerepet, flashback-ekkel próbálták érzékeltetni, hogy az ő életében mi az, ami repedéseket okozott a lelkén -bár talán ez az idősík a film legkevésbé működő része, kicsit kilógnak a nagy egészből a jelenetek (annak ellenére, hogy az ágyban kacagó natalie-ra nehéz neheztelni)... miután átvágtuk magunkat a megváltozott természeti törvényeken, elbúcsúztunk útközben mindenkitől, elérhettünk a tudásunk partjának legszélére... mindig tudok örülni az olyan filmeknek, ahol nem egyértelmű az idegen(ek) inváziós szándéka (lásd legutóbb az arrival-t), és szerintem jó az, hogy nem tudtuk meg, hogy miért érkezett ez az entitás a földre, miért próbálta az itteni flórát és faunát szétszedni és újra összerakni, miért imitálta az embereket, és mi a további terve a földön, miután sikeresen kijutott a saját maga által felállított falak mögül... megannyi kérdés, amik mögé lehet akár filozófiai mélységet is társítani (az előbb olvastam, hogy valaki szerint a film a gyász feldolgozásáról szól), engem viszont még mindig az piszkál a legjobban, hogy miként került hősnőnk alkarjára a tetoválás, és a shimmer-en belül a falra felkelt holtestnek miért volt egy ugyanolyan tetkó a karján...? (##03.15.)

(2015) (r.: Alex Garland)

egyáltalán nem véletlen, hogy a mesterséges intelligencia kérdése az egyik leginkább feldolgozott scifis-téma, és elnézve a technika mai állását, még népszerűbb is lesz az aktualitása miatt. és fontos is, hogy gondolkozzunk ezen a problémán. mert annyi minden felmerülhet ilyenkor -legyen szó a gépekről vagy az emberekről. érzésekről. és nem kell mindig a nagyszabás felé törekedni, nem kell a világ-megváltás, egy csendes alkotás is kiválthat katartikus élményt. jó fokmérője volt a filmnek, hogy a végére fekvésből ülésbe váltottam, vonzott egyre közelebb magához a tévé, ahogy nőt a feszültség. mert bizony alex garland sok mindent begyömöszölt a scifi külső alá. ha egyfelől nézem, ez egy elgondolkodtató kamara-dráma, ami a párbeszédeire és az erős színészi játékra épít. ha másfelől nézem, akkor fifikás thriller, ahol a feszültséget azzal éri el, hogy egyre kevésbé hiszel a karaktereknek, ahol egyre nyomasztóbbnak érzed a jeleneteket. bár íróként már elismert az angol úriember, rendezőként is viheti még sokra, gondosan ki volt dolgozva a látvány, tetszett a sok kontrasztosítás a hideg belső terekkel és a természet kinti szépségével. organikus és szintetikus harmónia jellemezte -csak úgy, mint az egész filmet, ami úgy gondolkoztat, hogy közben lassan feszít szét belülről. 8 pont. ($05.24.)