(Hidegháború) (2018) (r.: Pawel Pawlikowski)

ahogy a régi mondás is tartja: polak, węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki (azaz lengyel, magyar –két jó barát, együtt harcol, s issza borát), mi magyarok jól megértjük a lengyelek problémáit, mert évszázadok óta hasonlóan alakul a két nép sorsa, hasonló módon szívat minket a történelem, el kellett viselnünk a kis-és-nagy királyok rossz döntéseit, darabolásra hajlamos nagyhatalmak játszmáit és a szocialista tábor vörös láncait... úgyhogy magyarként könnyű átérezni a lengyel filmekben felszínre kerülő problémákat (bár úgy tűnik, hogy ezúttal kinyílt a világ ennek a lengyel filmnek, ugyanis sikerült egy olyan egyetemesen értelmezhető problémával megfogni minden film-szerető szívét, amit jól ismernek világszerte: az örökké kínzó szerelmmel)... a történelmi párhuzamokon túl a film nekünk közép-kelet-európaiaknak ad még egy kapcsolódási pontot, amire jól rezonálhat a lelkünk, és ez a népi kultúra, aminél könnyű kihallani a hasonlóságokat -ráadásul nekem ez a réteg egy erősebb személyes kapcsolódást is nyújtott, mivel évekig éltem együtt egy néptáncos-lánnyal, így jobban rezonálok ezekkel a dalokkal, mint sok más néző, aki nehezebben húzza ki a fejét a popkultúrából... de ez a film kívánja is a nyitottságot, hogy érdekeljen a régi világ, mert nem csak az ötvenes/hatvanas években játszódik, hanem pontosan úgy is van felvéve, mintha a korszakban készült volna, de a gondos kép-komponálásnak köszönhetően mégsem tűnik porosnak a 4:3-as képarány és a fekete/fehérség... de nem csak vizuálisan sikerült megragadni a fagyos ötvenes éveket, de a szocialista mindennapok is rendre betörnek a történetbe, elvtársak okoskodnak bele a tiszta művészetbe, besúgók, ügynökök ólálkodnak a szűkösre vett képen, és igazán még akkor sem lehet szabadulni a nehéz levegőjétől, amikor az ember átbújik a vasfüggöny alatt egy új élet reményében... de nem csak egy elnyomó hatalom tud tönkretenni egy kapcsolatot, hanem furcsa módon a szerelem maga is megkeserítheti két ember életét... és csodaszép végigélni ezzel a két karakterrel ezt a másfél évtizednyi küzdelmet, ahogy képtelenek szabadulni a béklyóiktól, hogy a fizikai vonzódáson túl lelkileg is tökéletesen egymásra hangolódjanak... dramaturgiailag rizikós ha egy film csak szemelvényeket kínál egy történetből, de az író/rendező annyira esszenciálisan választotta ki a sztori-töredékeit, hogy nem érzi a néző darabosnak a végeredményt. segít a folyamatosság érzetében a zene is (ami eleve egy meghatározó elem a főszereplők szakmája miatt), szépen építkeznek egymásra a kezdeti autentikusan gyűjtött dallamok, a kórus-művé formált színpadi előadások és a dekadens párizsi jazz-verziók... de ami talán még ennél is jobban összetartja ezt a tizenöt évnyi történetet, az a kémia, ami ott szikrázik végig a két sokat megélt karakter között, hitelesen, átélhetően (joanna kulig úgy ragyog a vásznon, hogy minden férfi-szív megérti az érte való gyötrődést)... az ember egyszerre csodálja ezt a fajta örök kötődést, vágyik is rá a szíve mélyén, ugyanakkor riasztó a tudat, hogy mennyi fájdalommal is együtt jár egy ilyen múlhatatlan kapcsolat... de csodás volt átélni mindezt a vászonnak ezen az oldalán, végigküzdeni a viszontagságokat ezzel a két elveszett emberrel, érezni a kötődésüket, kicsit beleszeretni a szerelembe, a népi kultúrába, a lecsupaszított fekete-fehér világba. (×01.28.)