(A bosszú) (2017) (r.: Coralie Fargeat)

azt nem tudom, hogy miért csak félig vállalták fel a címben a műfaj-megjelölést, mert sokkal kifejezőbb lenne, ha ’rape & revenge’-nek nevezték el volna a filmet... mert bizony hiába az új köntös, ez a francia pénzből készült alkotás a hetvenes évek exploited filmjeihez nyúl vissza, ahol külön al-műfajt alkottak a bosszúálló lányok, akik a becsületükön ejtett csorbát kegyetlenül megtorolták... a mai felbolydult világunkban ez a film lehetett volna a ’metoo’ mozgalom egyik zászló-hordozója, mocskos férfiakkal, és egy lánnyal, aki kénytelen a kezébe venni a sorsát (és a távcsöves sörétest), ám szándékosan támadási felületeket hagyott magán, hogy ne lehessen ilyen könnyen bekategorizálni. mert hiába a női rendező személye (az elsőfilmes coralie fargeat) ugyanúgy tárgyiasítja a főhősnőjét, ahogy a férfiak tennék, legelteti a (csodás) testén a kamera-szemét, alig-ruhákba öltözteti, ráadásul még kihívóan is viselkedik a naiv lányka, és máris beindulnak az áldozat-hibáztató mechanizmusok... persze aki egy pillanatra is le tud szállni a hímsovinizmus magas lováról, az tudja, hogy az erőszakra nincs mentség... érdekes egyébként, hogy magánál a szörnyű eseménynél a kamera zavarodottan kisétál a szobából, ugyanakkor az erőszakról és a gore-ba hajló elemekről nem bírja levenni a szemét... mert nem véletlenül híresült el a film a vérességéről, vödörszám öntik a díszletre és a sivatagi tájra a művért, hosszasan időzve minden új seben, premier-plánban... de alapvetően is művészfilmes a rendezőnő hozzáállása, szokatlan kamera-szögeket választ, meglepően vág, és igazából mindent alárendel a gondosan kitalált képi világnak -ami valljuk be, igencsak gyönyörű, magas szintű az operatőri munka, mesteri a színkezelés. kell is ez a vizuális izgalomban tartás, mert a történet nyílegyenesen mászik előre a sivatagi porban, a karakterek csak véres torzók, akik csak a maguk szerepét töltik be, ezért nem is tudunk meg róluk igazán semmit (oké, a nők is megkapják a maguk pucérság-adagjukat, de férfiként nem mehetek el szó nélkül matilda lutz szépsége (és egy csipetnyi emillia-clarke-sága) mellett, mert koszosan, sebektől tarkítva is nagyon erős kisugárzása van neki -ennyi tárgyiasítás még belefér, ugye?)... szóval szerintem egy kísérlet volt ez a film, hogy az olcsó klasszikusokat idéző forgatókönyvét művészi ambíciókba csomagolja, hogy úgy ábrázolja a maszkulinnak tartott erőszakot, hogy közben nőies vonásokat mutasson, hogy össze- és felkavarjon... (##08.13.)