(Az apa) (2020) (r.:Florian Zeller)

a mentális betegségeket azért nehéz művészeti formába önteni, mert ha igazán be akarja mutatni az alkotó a zavart elmékben lejátszódó folyamatokat, akkor egy rendszertelen káosz látszatát kell ráöntenie a gyanútlan befogadóra, aki nem biztos, hogy készen áll majd erre az élményre... a nolan testvérek jól megfogták a rövidtávú memória okozta zűrzavart a mementóban, de leginkább gimmick-ként működött a visszafele összevágott film koncepciója, a rejtély-faktort erősítette, nem az érzelmi belehelyezkedést. florian zeller viszont azt szeretné, hogy átérezzük azt, ahogy az alzheimer-kórosok, a demenciában szenvedők élik a mindennapjaikat. ahogy összefolyik az életük egyetlen végtelen körré. ahogy felbukkannak a régi emlékek, felcsillannak a szemek, majd minden apró darabokra hullik, a reggel, az este, a gyermekek, az ápolók, az opera-áriák és az idő illúziója. ki mondta és mikor. hol van az itt és mikor van a most. pizsama. óra, whiskey. gyógyszer. apró megkapaszkodások a semmibe zuhanás felé... vannak fenntartásaim a színdarabok adaptálásával, de most jól működött a vásznon is, hogy be voltunk zárva egy lakásba, hogy a kevés szereplő vállára volt helyezve a dráma súlya, volt annyira erős az okosan megcsavart dramaturgia, hogy elbírta az esetleges színpadiasságokat is. mert a film (és gondolom a darab) nagy erénye, hogy semmiről sem tudhatjuk biztosan, hogy megtörténik, minden csak esetleges, a szereplők új formát öltenek, ahogy az apa, anthony elveszíti a kapcsolatát a valósággal, különböző szituációk térnek vissza újabb-és-újabb formában, mondatok módosulnak aszerint, ahogy a betegségtől sújtott elme eltorzítja őket... nehéz téma, nehéz film, mégsem nehéz nézni, mert végig követeli magának a figyelmet, és nem csak azzal, hogy megpróbál minket is összezavarni, de azzal is, ahogy ez a nagyszerű színész-csapat megformálja ezeket a karaktereket. lehet, hogy most nagyot fogok mondani, de anthony hopkins talán élete alakítását hozza, minden morgás, minden vidámabb pillanat a helyén van, amikor meg a film végén megtörik, és összeomlik, akkor vele együtt mi is a mélybe zuhanunk. de a két olivia-val sem lehet hibázni, ha szerepet osztasz (colman-re és williams-re gondolok, ugye), szándékosan hasonlóak, és mégis különbözőek. ahogy mark gatiss és rufus sewell is különböző módon tenyérbemászóak... az a baj, hogy leblokkolt az agyam, és csupa közhelyes dolgok jutnak eszembe lezárásképp, de az ilyeneket meghagyom a moziplakát szerkesztőknek (’anthony hopkins felejthetetlen!’), és csak mindenkit arra biztatnék, hogy ne féljen elmerülni ebbe a komplex mégis szívszorítóan érzelmes elmúlás-történetbe, ami segít mindenkinek megérteni egy hétköznapi betegség mindennapi gyötrelmeit. [*04.06.]

(2020) (r.: David Fincher)

tinédzserként láttam az hbo-n az rko 281 című filmet, ami az aranypolgár elkészítéséről szólt, és annak ellenére tetszett, hogy nem sokat tudtam az alapműről, mégis be tudott szippantani a régi filmkészítés varázsa, és orson welles kitartása, amivel kikényszerítette ezt a filmet az akkori stúdiórendszerből. hasonlót vártam a mank-tól is, hiszen mindenhol úgy harangozták be, hogy ez is az aranypolgár készítésének háttér-eseményei mögé ássa le magát -de miért is gondoltam naivan, hogy david fincher egy hagyományos önéletrajzi filmet fog nekünk készíteni...? ugyanis őt, valamint a forgatókönyvet jegyző néhai édesapját nem érdeklik a tényleges felvételek, nem kapunk egy hagyományos ívet az első nehézségektől a premier eufóriájáig, még csak nem is a 24 éves csodagyerek orson welles a film főszereplője -hanem egy nehéz természetű negyvenes alkoholista, aki hollywood egyik háttérmunkása volt, egy ellentmondásos figura, aki egyfelől érdekes, hiszen bennfentes körökben mozgott, másrészről viszont a film szerkezete nagyon lekorlátozza őt, nagyon sok időt töltünk vele egy korszakában, amikor nem jó érzés a közelében lenni... és akkor bele is csaphatok a film legnagyobb problémájába: hogy miért is egy gondosan megmunkált hideg fém-darabra emlékeztet leginkább az utóíze... mert úgy tűnik, mintha david fincher-t leginkább a technikai részletek érdekelték volna, a mai trükköket felhasználva akarta imitálni a harmincas-negyvenes évek filmjeinek világát, és úgy gondolom, hogy nem csak azért, hogy hangulatilag oda lehessen tenni ezt a filmet az aranypolgár mellé, hanem mert tudjuk róla, hogy egy mániákus zseni, akinek mindig a falig el kell tolnia az ötleteit. ezért nem érhette be annyival, hogy fekete-fehér a kép, ugyanúgy játszania kellett a fényekkel és az objektívek fókuszával is, mint ahogy egykor kísérleteztek ezekkel a korabeli operatőrök, a külső jeleneteknek és díszleteknek egyfajta műség érzetet adott, a hang olyan furán visszhangzott, hogy először azt hittem, hogy valami baja történt az 5.1-es technikámnak, sőt, még a ’ciginyomokról’ sem felejtkezett el, amik a megfelelő időben villantak fel a jobb felső sarokban (húsz évvel azután, hogy brad pitt-el elmagyaráztatta a harcosok klubjában, hogy mit is jelentenek ezek a jelek). és ezeket a törekvéseket mind elismeri az ember, filmszakmai szempontból értékeli, mint érdekességet, de egy két órás film élvezetéhez kevesek az ilyen gimmick-ek... kellenének karakterek, akiket szívesen követünk, akik felé nézőként kialakulnak bennünk valamilyen érzelmi rezonanciák, de a film jelen-idejében mr.mankiewicz erre nem alkalmas, le van korlátozva a sivatagi házban, amikor viszont megéled a film a flashback-jeiben, akkor meg hiányzik az igazi tudásunk, hogy felismerjünk minden korabeli valós szereplőt, az ő viszony-rendszerüket, vagy mondjuk a hollywood-i stúdiórendszer visszásságait. és én még előnyben voltam a nézők többségéhez képest, mert tudom ki volt louis b. mayer, david o. selznick, irving thalberg, vagy maga william randolph hearst, de nekem is oda kellett figyelnem, amikor kiléptünk az mgm stúdió falain kívülre, a partik forgatagában felbukkanó random arcokra... egy-két elmés párbeszéd miatt viszont mindenképp tudom értékelni a forgatókönyvet, például az első hearst partin kifejezetten tetszett, ahogy a nácikról és a kommunistákról ütköztették a véleményüket... én elhiszem, hogy david fincher-nek ez egy szerelem-projektje volt, hiszen éveken át küzdött azért, hogy az apja munkáját vászonra vihesse, és azt is gondolom, hogy nagyon gondosan elmerült a korszakba, hogy minél hitelesebben tudja mímelni azt, de mégsem érzem azt, hogy a bennfenteskedéseivel és önimádatával hozzám akart volna szólni egy pillanatig is... (érdekes hallani trent reznor és atticus ross zenei evolúcióját, nem csak a nine inch nails-ból kiindulva, de a korábbi zörej-zenés film-score-jaik alapján sem néztem volna ki belőlük, hogy ilyen klasszikus hollywood-i muzsikát is képesek komponálni. valahol mélyen ott lapult a lelkükben egy kis darab bernard herrmann. csodás!) [*03.28.]

(Minari: A családom története) (2020) (r.: Lee Isaac Chung)

az embernek akaratlanul is vannak prekoncepciói. ha azt hallja, hogy egy film arról szól, hogy egy koreai család a nyolcvanas évek hajnalán arkansas-ban telepszik le, akkor elsőre egyből az fog neki beugrani, hogy biztos, hogy a rasszizmus központi eleme lesz a történetnek. és az én lelki állapotom most nagyon nem kívánta azt, hogy majd’ két órán át azon rágjam magam, hogy az emberi korlátoltság mennyi akadályt tud gördíteni azok elé, akik nem tehetnek arról, hogy hová születtek. de meglepő módon ez a vonal fel sem bukkant a filmben. és nem arról volt szó, hogy a koreai családunk bezárkózott, és nem találkozott a körülöttük lévő közösség tagjaival, mert a templomban ott ült a vidéki dél fehér populációjának szíve-java, de a kisebb gyerekek rácsodálkozásán túl nem történt semmi atrocitás. és ezt jó volt látni. és jó lenne a sztereotípiákat is kiégetni a fejemből... (egyébként ez azt is jelenti, hogy az író-rendező (lee isaac chung) sem élt át ilyen problémákat annak idején, hiszen akkor beledolgozta volna ezeket az erősen önéletrajzi művébe.) de akkor mégis mi a film központi konfliktusa? egy családon belüli különböző gondolkozás-módok... mert a férj megszállottan hajszolja azt a bizonyos amerikai álmot, amit a western-filmek pionírjai is belénk-égettek, miszerint az a megbecsült ember, aki földet birtokol, és a befektetett kemény munkával emeli fel a családját. a jövőbe néz, és ezáltal nem látja tisztán a jelent. míg a felesége sokkal közelebbi dolgokért aggódik, a napi megélhetés, a lejjebb adott igényszint mellett ott a beteg kisfiúk is, akinek kockázatos lehet a semmi közepén élnie, ahol a kis mobil-házat körülvevő természet sok olyan csíntalanságra csábíthatja, ami rossz hatással lehet a beteg szívére... kicsiben történik minden, sokszor csendesen folynak a napok, amiket csak az összezördülések hangjai hullámoztatnak meg, a monotonitást csak a nem hagyományos nagymama dobja fel, aki bár nem tud sütni, és előszeretettel káromkodik koreaiul, mégis jó hatással van a gyerekekre, különösen a kis david-re, aki a legtöbbször a nézőpont-karaktere a filmnek (hiszen belé tudja az alkotó a legtöbb emlékét belesűríteni)... pont tegnap derült ki, hogy könnyen le tudok lassulni egy-egy alkotáshoz, ha arra van szükség, tudok együtt rezegni az apró problémákkal, a cselekmény-nélküliséggel, és annak ellenére, hogy kaptam egy szerethető karakterekből álló családot, egy nagy rakás átélhető problémát, ezúttal nem éreztem azt, hogy könnyen sodródnék, hiányzott egy kis plusz, ami igazán odatapasztott volna a képernyőre minden veszekedés alatt, nem mormoltam magamban el egy imát azért, hogy túl tudjon lendülni a yi család az összes problémáján, és úgy váljanak igazi amerikai polgárokká, hogy közben megőrzik a koreai identitásukat. szomorú vagyok, mert látom, hogy nagyon sok embernek magával ragadta lelkét a film, én viszont nem részesülök ebben az örömben... (nem igazán szoktam előzeteseket nézni művész-filmekhez, ennek viszont valamiért láttam a kedvcsinálóját, és picit dühös voltam magamra emiatt, mert ott tisztán látszódott, hogy meg kell majd küzdeniük egy tűzesettel, úgyhogy hamar rájöttem arra, hogy mi lesz a finálé nagy drámai momentuma...) [*03.14.]

(A nomádok földjén) (2020) (r.: Chloé Zhao)

egy időben gyakran belefutottam a travel channel-en a lakóautó-vásárlós sorozatukba, ahol a mozgó otthont választó családok gyakran eladták a biztos ponton álló családi házukat, azért, hogy bejárhassák az országot, élményeket gyűjthessenek. a mai világban ez már viszonylag könnyen megoldható, hiszen számtalan munkát el lehet végezni online, nem kell fixen kötődni egy lakóhelyhez, ahonnan az ember bejár dolgozni, egyébként is sokan érzik úgy, hogy bezárják őket a hagyományos társadalmi szerepek, hogy muszáj letelepedni, családi fészket kialakítani, közös sütögetéseket szervezni a szomszédokkal. fiatal párokról beszélek most, akiknek nem kell egy egész életet hátrahagyniuk, mehetnek előre, hogy megtalálják a maguk életét. a nomadland főszereplői viszont nem fiatalok. már mögöttük van az út nagy része. nem két szomszéduk van, hanem számtalan, rövidebb-hosszabb időre ismerkednek és barátkoznak, majd tovább sodorja őket a nagy kaland. nincsenek köztük tehetősek, akik kitolható teraszú csoda-járgányokat vezetnek, kétkezi alkalmi idény-munkákból szedik össze a szükséges pénzmennyiséget. nem nélkülöznek, de beérik a lehető legkevesebbel. el tudnak engedni dolgokat, kevés bennük már a ragaszkodás -igaz, ehhez a tudathoz kellett a sok élettapasztalat, amit út közben tanultak meg... többesszámot írok, mert bár mi egy szemszögön át látjuk a történetet, de chloé zhao író-rendező a főszereplője, fern rozzant kisbusza mellé parkoltatta az igazi nomádok járműveit is, akik önmagukat alakítva mutatták meg nekünk az ő valódi világukat, érezhetően legtöbbször nem megírt szöveget mondva fel, hanem a saját gondolataikat és fájdalmaikat égetve bele a vászonba... és francis mcdormand tökéletesen passzolt közéjük, természetes és hiteles volt, mint mindig (kicsit furcsának csak az érződött, amikor egy másik profi színész, david strathairn bukkan fel mellette, mert egy fokkal film-szerűbbé vált az élmény)... üdítő látni, hogy az öregedő emberekről nem csak könnyfakasztó, súlyos drámákat lehet alkotni, hanem meg lehet találni az élet-igenlő énjüket is, még ha az általuk cipelt terhek keserédessé is teszik az utazást. de vannak, akik nem adják fel, nem fásulnak bele, a bakancslistájukat túrabakancsra és autógumira cserélik, és azt a jelent akarják megélni, ami megadatik. nem hajszolnak semmit, csak sodródnak, élvezik azt, amit a világ adni tud nekik. a természet szépségeit. a nyugalmat. az új barátokat. az elengedést... tudni kell lelassulni egy ilyen hömpölygően meditatív hangulatú filmhez, amiben nincsenek nagy amplitúdójú drámák, repetitíven követik egymást az alkalmi munkák, amerika kissé kopott tájai, és az újabb-és-újabb arcok, akik megosztják fern-nel és velünk a tapasztalataikat és a bánatukat... chloé zhao és alkotó-társai nagyon finoman nyúltak ehhez az alapanyaghoz, sosem tolakodik a film, a joshua james richards operatőrre rögzített kamera tisztes távolból követi a főhősét, van ideje elidőzni az apró szépségeken, és láthatóan a rendezővel együtt beleszerelmesedtek a messzire nyúló naplementékbe. bár ez nem véletlen, nagyon jól állnak a filmnek azok a színek, amikkel a horizontot festik meg a lebukó égitest utolsó sugarai... a zene is ízlésesen bújik elő a kiválasztott jelentek mellé, ludovico eianudi olasz zeneszerző egyszál zongorás dallamai szépen simulnak rá a folyton mozgásban lévő végtelen tájakra... szerintem könnyű szeretni ezt a filmet, ha az ember megtalálja azt a pillanatot az életében, amikor le tud lassulni hozzá, amikor magával tudja ragadni az a gondolat, hogy hátra lehet hagyni a materialista szemléletet, és útra lehet kelni, hogy megélje az életét az ember, ne csak leélje. mert lehet, hogy van egy generáció, akinél a kényszer szülte ezt a nomád-életet, de szerintem minden generációban megvoltak azok, akiket az út sokkal jobban izgatott, mint az úticél... [*03.13.]

(2020) (r.: Shaka King)

a február a fekete történelem hónapja az egyesült államokban, ilyenkor mindig több figyelem irányul az ország második legnagyobb kisebbségére (ha valaki nem figyelné az etnikai adatokat, a spanyol-ajkúak átvették az első helyet) -bár az a baj, hogy nem kell ahhoz egy mesterségesen kiemelt hónap, hogy az ember innen európából is azt érezze, hogy mit sem ér az amerikai oktatás, ha a történelem-tanításról van szó, hiszen ugyanazon társadalmi problémák körül járnak körbe-és-körbe már évtizedek/évszázadok óta. ehhez csak elég megnézni azt, hogy hányszor lőnek le feketéket a rendőrök mondvacsinált indokkal, hányszor kell felvonulniuk az egyre radikalizálódó tömegeknek, hogy valaki esetleg meghallja a hangjukat. mintha semmivé lennének azok az áldozatok, amiket a forró hatvanas években hoztak már az elődeik... persze nálunk nem tananyag a polgárjogi mozgalmak históriája, úgyhogy nekem is csak halvány ismereteim vannak a fekete párducokról, ismerem a kézjelüket meg a barett-sapkájukat, de sajnos fred hampton-ról is csak idén hallottam először, amikor mellékszereplőként feltűnt a chicago-i hetek tárgyalásán. de sosem késő feltérképezni a kínzó fehér foltokat, a hatvanas évek úgyis a gyengéim -csak az a kár, hogy idegesen reagálok, ha társadalmi igazságtalanságot látok, még akkor is, ha csak dramaturgizált formában öntik elém... de mielőtt bárki is elmenekülne, mert azt hiszi, hogy most majd hosszasan fogok fröcsögni, hogy a ’fehérek rosszak’, akkor maradjon csak nyugodtan a monitor előtt, mert ahogy a film sem kezeli feketén-fehéren a szituációi többségét, úgy mindenkinek előítélet nélkül kéne hozzáállnia egy ilyen filmhez is... mert bár a film rendezője afroamerikai, mégsem az volt a célja, hogy az égbe emelje a fekete párducokat, eleve nem is a később mártírrá váló hampton-t választotta nézőpont-karakteréül, hanem azt az embert, aki elárulta őt. így máris árnyalódik a kép, mert mi nézők is hadilábon állunk azzal, hogy mit gondoljuk arról, aki piti bűnözőből lett az fbi csicskája, aki némi pénz reményében odadobta a társait a puskák kereszttüzébe, ugyanakkor a kényszerpályája ellenére ő maga is hitt abban, amiért a párducok a harcot indították (lakeith stanfield szokás szerint magabiztosan hozta a karaktere kettősségét). de maga chairman hampton sem mondható egy tökéletes idolnak -a címbéli messiás találó kifejezés rá olyan szempontból, hogy a karizmájával ugyanúgy fel tudja tüzelni a hallgatóságát, mint ahogy jézus teszi azt a róla szóló művekben, ugyanakkor magával tudják ragadni a nagy szavak és az elvont eszmék, és néha nem tűnik fel neki, hogy olyan messzire megy a prédikációival, ahová ő maga sem menne el teljes szívvel (lásd: az lenne a legnagyobb kielégülés, ha megölnénk minden zsarut; vagy: forradalmi halált kell halni, különben nincs értelme élni) (david kaluuya elemi erővel adja át magát a szerepnek). ugyanakkor jó látni, hogy hiába tartják a párducokat a baloldali mozgalmak legradikálisabb szárnyának, akik fegyverrel a kezükben képzelték el a társadalmi egyenlőség kivívását, azért a békés időszakban rengeteget tettek a közösségükért, és képesek voltak arra, hogy össznemzeti társadalmi összefogást kezdeményezzenek, és sikerült is összehozni a szivárvány-koalíciót a latinókkal és az elszegényedett fehérekkel. nem véletlen, hogy maó-val meg che gueverával példálóztak, úgy tekintettek a külföldi balos próbálkozásokra, mint mintaképre. és szerintem ez volt a veszélyesebb szálka az fbi és annak vezetője j.edgar hoover szemében, nem az, hogy fegyverkező négerek voltak... úgyhogy igen, bár a fekete közösség komplexen van ábrázolva, a karhatalmi erőket nem kímélte a forgatókönyv, keménykedő konfliktus-fokozó minden fbi-os és utcai rendőr -bár legalább így a ’fehér megmentő’ típus-karakterét kihagyták a képből... de persze nem várhatunk el teljes pártatlanságot, és gyaníthatóan nem is annyira torzító a kép, mint ahogy azt néhányan szeretnék beállítani, de bizony kellenek az ilyen ökölcsapások, hogy aztán beszélni tudjunk a témáról. mert ki kéne végre már ezt beszélni. meg kéne tudnunk végre oldani... fontos film, ami szép fényképezéssel és erős alakításokkal van felvértezve, belém is mart egy párszor, amikor az arcomba tolta az igazságtalanságokat, a hivatalos hatóságok arcátlanságait, csak egy pici plusz kellett volna még, hogy a témája krémjének egyik ékkövévé váljék. de nem tudnám megmondani, hogy mi az az összetevő, ami ahhoz kellett volna, hogy még jobban magával ragadjon... [*02.27.]

(Ígéretes fiatal nő) (2020) (r.: Emerald Fennell)

méghogy a férfiak az erősebb nem, mi? hát bizony rengeteg olyan pillanat van az életben, amikor mi mutatkozunk gyengének -a makulátlan életű úriemberekben is meg-megfordul az a gondolat, hogy kihasználja a másik nem látszólagos sebezhetőségét, mindenkiből kibújik az állat, ha a farka kezd gondolkozni helyette. a kérdés az, hogy ki mennyire süllyed el a morális mocsárban, hol húzza meg a vonalat. akartam itt példálózni azzal, hogy volt egy szobatársam a főiskolán, aki számolatlanul hordta haza a csajokat a szórakozóhelyekről, és mi mindig jót röhögtünk azon másnap, amikor próbált emlékezni az adott hölgy nevére, vagy amikor kétségbeesetten kereste az ágy alatt az óvszert, mert abban reménykedett, hogy ezúttal ténylegesen felhúzta a részeges mámorban. de igazság szerint miközben elkezdtem gépelni, akkor villant be, hogy én magam sem vagyok ártatlan, én is ujjaztam meg igencsak kapatos lányt egy szak-kiránduláson, igaz, hogy úriember voltam, mert nem erőltettem tovább a dolgot -pedig (vagy épp azért, mert) ekkor még szűz voltam. és persze itt jöhetnek az ultimate érvek, amit nyugodtan el lehet sütni az ilyen esetekben: fiatalok voltunk és bohók, nem gondoltuk komolyan, nem okoztunk lelki sérülést. tényleg nem...? a női bosszúfilmeknek nagy hagyománya van már a hetvenes évek óta, és elég szomorú belegondolni, hogy mennyire aktuális témákat lehet feszegetni ezzel a zsánerrel a mai napig, sőt, pont hogy az elmúlt évek tanítottak meg mindenkit arra, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint amit nagyon sokan gondoltunk volna, rendszerszintű nem csak az erőszak, hanem annak eltusolása is... az ilyen filmektől azt várjuk, hogy perverz kielégüléssel nézhessük bennük, ahogy egy nő vérben-és-bélben járkálva igazságot tesz, és halál karjaiba küldi azokat, akik megszentségtelenítették őt. és a rendezőként debütáló színésznő, emerald fennell el is akarja hitetni velünk a film kezdetén, hogy most is ez lesz a helyzet, és elsőre úgy tűnik, mintha finomkodna, elvágja a jeleneteket, amikor igazán bedurvulnának, de aztán rájövünk, hogy itt bizony kidobhatjuk az ablakon az elvárásainkat... mondjuk már az első másodpercben gondolhattam volna, hogy alattomos ütéseket fogok kapni, amikor felcsendült egy borzasztó popzene, és kilassítva érkeztünk meg a diszkóba, mert hirtelen azt hittem, hogy rossz filmet húztam le, de aztán ott dülöngélt carey mulligan azon a mélyvörös műbőr-kanapén, és nyugtáztam, hogy oké, jó helyen vagyok... nem véletlenül ragadt benn a fejemben a hősnőnkkel való első találkozás, mert nagyon erős vizualitással dolgozik a film, megint csak szembemenve a szokásos bosszúfilmek sötét lehangolásával, vibrál minden képkocka a színektől, gondosan komponáltak a hátterek, és ezek is arra szolgálnak, hogy félrevezessenek minket... mint ahogy a film közepén is eltérünk az útról, és egy szándékosan idealizált romantikus szegmenst is becsatolódik a nagy egészbe -ami maximum csak azért nem élhető át száz százalékig, mert a hősnő instabil lelki állapotából az is következne, hogy még egy kapcsolatot is bevállalna a bosszú érdekében. de nem, a paris hilton dalocskára való éneklés igaznak tűnik, viszont eljön a pont, amikor újra az összeomlás felé vesszük az irányt, és ekkor már nem popzenei formában halljuk britney spears-től a ’toxic’-ot, hanem vonósok húzzák, fenyegetően... egy olyan filmnél, ami a thriller elemeit is magához öleli (amellett, hogy dráma és vígjáték is szeretne lenni egyszerre), elvárható, hogy váratlan fordulatokkal is operáljon, így nagyon tisztelem emerald-ot, hogy egy abszolút kiszámíthatatlan fordulattal csavarta meg a fináléját -ugyanakkor nem vagyok felhőtlenül boldog attól, hogy ezúttal nem azt kaptam, amire annyira vágyakoztam az egész film alatt. de ez egy jóleső frusztráció, ami rágja belülről még egy jó darabig az embert. úgyis olyan rég volt már, amikor egy film nem engedett el a megnézése után sem... igazság szerint carey mulligan-re nem igazán figyeltem fel eddig az évek során, de ezzel az alakításával fellépett arra a szintre, hogy rajta tartsam a szemem, mert tökéletes beleéléssel hozta a karaktere szélsőségeit, a megzuhanásokat, a csípős szarkazmust, a szeméből csillogó őrületet (és vicces, hogy a köré pakolt összes férfi-színész vígjátékos körökből ismert, hogy a néző azért is kényelmetlenül érezze magát, hogy a kedves-arcúak ugyanolyan kellemetlen és veszélyes alakok, mint mindenki más, akivel az utcán találkozol...) [*02.20.]

(A chicagói 7-ek tárgyalása) (2020) (r.: Aaron Sorkin)

2,5 millió amerikai katona, 58000 halott, 153 ezer sebesült -egy értelmetlen háborúban, messze az anya-országtól, az egyébként is forrongó társadalmi változások indikátoraként robbantva a feszültséget... a vietnámi háború a mai napig sötét árnyékot vet az egyesült államokra, annyira, hogy a huszonegyedik században is lehet még a vászonra vinni olyan történeteket, amik szorosan kapcsolódnak az akkori nyomasztó eseményekhez -még akkor is, ha nem a dzsungelben folyik a harc a feszült két órás játékidő alatt, hanem egy tárgyalóteremben... de az emberi igazságtalanságról szóló tanmesék sosem fognak elavulni, mert nem úgy tűnik, mintha a társadalmunk akarni tanulna a hibáiból, így az egykori események tükrén át lehet reflektálni a jelenben zajló folyamatokra is... a hatvanas évek különösen jó táptalaj ehhez, mert ekkor ébredt tudatára egy nemzedék, hogy hazugságba ringatták két évtizeden át, ekkor találták meg a hangjukat az évszázadok óta elnyomásban tartott kisebbségek, és ekkor élte a fénykorát az a naiv nézet, hogy az erőszakot meg lehet fékezni, hogy lehet békében élni egymással és a természettel... nem véletlen, hogy az elhíresült chicago-i tárgyalás vádlottjai is pont ezekből a csoportokból kerültek ki, frusztrált fiatalok és feketék lettek pellengérre állítva egy csapat hippivel az oldalukon. és miért? mert a hatalom meg akarta mutatni, hogy kordában tudja tartani a felszín alatt fortyogó indulatokat? vagy azért, mert az új igazságügyi miniszternek ráléptek a kislábujjára...? pedig elég nyilvánvaló, hogy ezek a srácok nem akartak rosszat, csak elegük volt abból, hogy a kortársaik nevét sorolják a tévében, mint a háború legújabb áldozatai, nem akartak többé félni amiatt, hogy mikor húzzák ki a születésnapjukat a sorozási lottón, vagy csak szabadon akartak élni, nem pedig egy olyan államban, ahol rendőrkordon mögé vonják a demokráciát, ahol az első hangos szóra repülnek a könnygáz-gránátok és fejre céloznak a gumibottal a karhatalom kutyái... aaron sorkin nem hazudtolta meg önmagát ezúttal sem, hiteles és természetes párbeszédekkel tűzdelte meg az életrajzi művét, teret adott a színészeinek a kiteljesedésre -és közben egy ütvefúró finomságával nyomta le a torkunkon a tanulságait... azért azt merészség lenne állítani, hogy megreformálta a tárgyalótermi dráma műfaját, de én bírom sorkin-ban, hogy az életrajzi műveiben mindig a lényegre szorítkozik, és megtalálja azt a dramaturgiai formulát, ami megfelelően diktálja a tempót a jeleneteknek (lásd mondjuk a jobs három előadásos szerkezetét). itt most egy gyors vágással megismertük a különböző háttérből érkező szereplőket, majd egyből a tárgyaláson találtuk magunkat, ahonnan csak akkor vágtunk vissza ’68 forró nyarára, amikor arra szükség volt, és így sikerült elérni, hogy az események legdrámaibb pontja a finálé elé essen, ami után igazán fel tud emelni az erkölcsi győzelem magasra csapó hulláma... lehetne azt mondani, hogy a frank langella által utálatosan játszott hoffman bíró ábrázolásmódja túlságosan elfogult, de ennyi kompenzáció mindenképp járt az emberi igazságérzetnek, miután maga a bíró is a maga elfogult és bigott módján őrjöngte végig a tárgyalás 150 napját... de azt sem mondhatjuk, hogy szenteknek állítaná be a film a heteket/nyolcakat, mindenkinek át kellett lépnie a saját határait a megterhelő próbatétel alatt, a merev politikus aspiráns srácból mártír lesz, a cserkészből lett békeharcosnál elszakad a cérna, a füves hippiről meg kiderül, hogy ő a legintelligensebb az egész teremben... de tisztelettel bánik a szövegkönyv a jog két oldalán állókkal is, mark rylance ismét egy érzékeny karakterrel ajándékoz meg minket, joseph gordon-levitt ügyészénél meg végig lehetett érezni, hogy nem szívből áll bele ebbe a politikai komédiába, az erkölcsi mutatója a jó irányba lendül ki, és ember tud maradni egy korrupt rendszerben is... időről-időre rá szoktam eszmélni, hogy közel állnak hozzám a tárgyalótermi jogi drámák (a ’tiltakozom! elutasítva’ filmek, ahogy én hívom őket), és még akkor is nagyszerűen tudok rajtuk szórakozni, ha a filmben látott igazságtalanságoktól folyamatosan ökölbe van szorítva a kezem. mondjuk ehhez nem árt egy aaron sorkin kaliberű nagyágyú, aki szórakoztató módon tudja becsatornázni a filmjébe ezeket az égbekiálltó igazságtalanságokat. (hmm, leírtam több mint 4000 karaktert, és nem jutott hely annak, hogy eddie redmayne-t még sosem láttam ilyen visszafogottnak, ahogy sasha baron cohen-nek is ez volt a legérettebb szerepe, amihez eddig szerencsém volt nála.) [*01.30.]

(A fém hangja) (2019) (r.: Darius Marder)

mintegy tíz évig ültem a dobok mögött a diák-éveim alatt, így amikor én vagyok az első a családból, aki meghallja, hogy a lakás másik végében megcsörren a telefon, mindig elégedetten sóhajtok fel: „dehát én szétvertem a fülem a cintányérral, mégsincs baja a hallásomnak!”. persze az, hogy egy fúvószenekarban dobolsz, az lepkefing ahhoz képest, amit egy zaj-zenész magára mér, sőt láttam én már hangtechnikust is hallókészülékkel, úgyhogy nem kérdés, hogy a koncertezés veszélyekkel jár... a szinopszist olvasva azt gondoltam, hogy az lesz a sorozatban dráma, hogy egy zenész fokozatosan veszíti el a hallását, de aztán egyetlen pillanat alatt lezajlott a nagy dráma, és csak a következményekkel foglalkoztunk -ami maximum azért sajnálatos, mert a címbéli metál így cseppet sem képviselte magát a filmben (mondjuk a két koncertrészletből leszűrve sem mondanám, hogy a kétszemélyes bandának bármilyen köze lett volna a metálhoz, inkább dühös noise punkcore-nak tűnt a hangzásuk. igazi zenészek cameo-ival sem húztak be így a forgatásra, egyedül a surfbort nevű banda tagjai hédereztek a háttérben, de ez is csak azért tűnt fel, mert dani miller énekesnő hiányos mosolyát bármilyen szögből azonnal felismerem)... igazából még az is kicsit mindegy, hogy milyen alapvető értékét veszíti el a főszereplő, a hangsúly a sokk feldolgozásán van, és ebben erős is a film, ahogy végigmegy a gyász hagyományos lépésein, a tagadáson, a dühön, a letargián, majd a végén jön az elfogadás... riz ahmed a karakter összes arcát hitelesen mutatja be, riasztó, amikor düh-kitörése van, húz magával a depresszióba, amikor lenn van, és megmelegíti a szívet, amikor beilleszkedik a siket gyerekek közé (szegény olivia cooke-nak vele szemben nem sok hús jut, amit a karakterre építhetne, csak egy rettentően szőkére hidrogénezett szemöldök meg egy családi dráma, amivel a zenei karriert magyarázzák)... a film igazi sztárjai nem viszont nem láthatóak a képernyőn, mert a hang-stúdiók mélyén gubbasztanak -kritikus eleme volt a filmnek, hogy miképp sikerül átadni a nézőknek ruben állapotát, és nem véletlen, hogy a hangkeverés tovább tartott, mint amennyi idő alatt a forgatással és a vágással együttesen végeztek, de megérte a kitartó munka. és nem csak arról van szó, hogy miként tompították és zajosították a beszédet és az élet apró zörejeit, de olyankor is gondosan ügyeltek minden hangra, amikor kiléptünk a főszereplőnk fejéből, és hirtelen körbevettek minket a környezeti zajok. szerintem már most előre elpostázhatjuk az egész csapatnak az oscar bácsit ezért a komoly erőfeszítésért... annyira hozzászoktunk az érzékeink folyamatos használatához, hogy baromi depresszív tud lenni, ha valamelyiktől megfosztanak minket egy pillanat alatt, az ember nem szívesen gondol bele, hogy vele is megtörténhet ilyen, viszont ha színvonalasan nyomasztják, akkor szívesen aláveti magát egy két órás depresszív kínzásnak, és a végén még akkor is pozitívan fog kijönni belőle, ha a film készítői nem egy pozitív pontra lyukadtak ki a végén. bár nem igazán tudom, hogy mi lett volna ruben számára a happiend, annak örülök, hogy a siket közösséget nem hazudtolták meg azzal, hogy valami csodaszerként alkalmazták volna az implantátumot... [*01.23.]

(Kisasszonyok) (2019) (r.: Greta Gerwig)

nem tudom, hogy amerikában mennyire kötelező olvasmány a ’kisasszonyok’ című regény, de azt érzem, hogy sokkal inkább alapmű, mint nálunk -bár kétségtelen, hogy sosem voltam otthon a ’lányos’ könyvekben (legyenek azok pöttyösek vagy csíkosak), így még az is előfordulhat, hogy sok magyar háztartásban ott van a kötet a jane-austen-ok meg a brontë-k mellett... igazából a film- és televíziós-változatok is elkerültek eddig engem, bár azt gondolom, hogy ehhez a 2019-es adaptációhoz nem csak azért lett szerencsém végül, mert bekerült a legjobb filmek oscar-jelöltjeinek listájára, de egyébként is felfigyeltem volna rá, mert greta gerwig már a ladybird-del bizonyította, hogy nagyon érti a film nyelvét, és láthatóan azzal a filmmel jegyet váltott a hollywood-i szabadság felé, így a sony kinyitotta a pénztárcáját, hogy látvány és casting szinten se lehessen egy rossz szavunk sem. igazságtalannak is érzem ezt a szereposztást, mert annyi szép és tehetséges embert sikerült összeválogatni a vászonra, hogy képtelenség közülük kedvencet választani... saoirse ronan leginkább szerepe miatt emelkedik ki a többiek fölé, neki kell a legnagyobb amplitúdóval játszani. igaz, az egyetlen érzelmi mélypontot leszámítva nem igazán éreztem azt, hogy olyan nagyon alámerítenének a drámai pontokon, minden olyan kedves és szerethető volt, mai szóval élve, annyira ’cuki’ az egész, hogy sokszor nem tudtam komolyan venni, amikor az egymást egyébként nagyon szerető testvérek összekaptak valamin... nagyon okos dramaturgiai húzásnak érzem az időrenddel való játszadozást, mert egy új vetületet hozhatott be greta azzal, ahogy egymás mellé párosította a különböző eseményeket, és így azoknak is adhatott újdonságot, akik már kívülről fújják a march nővérek sorsát. sőt, némi játékosság is bekerülhetett azzal a meta-tudással, hogy a múlt eseményei tulajdonképpen a regény eseményei, amit jo march, mint író kedvére megváltoztathatott... inspiráló volt látni, hogy valaki sikeres lehetett szerzőként egy olyan korban, amikor a nőket csak szülő-gépeknek tartották, akiknek a legnagyobb erényük az volt, ha kifognak egy gazdag balekot, igaz, a film (és gondolom a regény is) eleve idealizálja ezt a családot, ahol mindenki tehetséges és kedves, és nem fél a szíve után menni... de manapság egyre gyakrabban érzem, hogy szükségem van ilyen szív-melengetésekre, ami mellé külön öröm, ha minőségi csomagolásba van rejtve ez az ajándék. ráadásul mindig szívesen támogatja az ember az erős, független, és egyedi hangú nőket -legyen az a film írója és rendezője, vagy a főszereplője, aki úgy érzi, hogy nincs szüksége férfiakra ahhoz, hogy kiteljesedjen. (de most tényleg kéne döntenem florence pugh hangja és emma watson mosolya közül? lehetetlen választás...) (××02.01.)

(Az aszfalt királyai) (2019) (r.: James Mangold)

mikor kijöttek a kritikák ehhez a filmhez, akkor hallottam életemben először azt a kifejezést, hogy ’apu-mozi’ -most, hogy már én is túl vagyok a megtekintésen, már pontosan értem, hogy mire gondoltak az újságírók ezzel... mert ez egy igazi régi-vágású férfias film, ahol kérlelhetetlen fickók tesznek meg mindent a céljaik elérése érdekében, és közben nem félnek bekoszolni a kezüket, és széles mosollyal a szájuk szegletében szívják be az égett gumi szagát. pont az a film, ami elé le tudjuk ültetni az édesapánkat, aki szívesen nézi egy letűnt kor macsóságát, élvezi a motorok zúgását, és egy percig sem panaszkodik amiatt, hogy minden kanyart levágva, túl egyenes vonalban halad előre a maga tempójában a film... és persze van olyan, amikor nekünk ifjabbaknak is tud működni egy ilyen retro-film, és én is tök jól elvoltam vele, de igazság szerint nagyon kevés olyan pluszt tudott adni, ami miatt azt mondanám, hogy értem, hogy miért választották be ezt a filmet az oscar-nal is a legjobb kilenc közé... mert a dramaturgiája pontosan ugyanazokból a panelekből építkezik, mint amiket az elmúlt évtizedekben számtalanszor felhasználtak már -azzal a különbséggel, hogy nem építettek fel egy markáns ellenfelet, aki ellen azt érzed nézőként, hogy a hőseid jogosan veszik fel a harcot. mert bizony a címben szereplő ferrari teljesen súlytalan a filmben, sőt, egy kicsit bohócot is csinálnak belőlük, ahogy bedőlnek a shelby-féle pszichológiai hadviselésnek (ráadásul még a végjátékból is túl hamar kiszállnak a nagy verseny során). és ha nincs megfelelő ellenfél, akkor nincs igazi tét sem, hiányzik a filmből a kellő feszültség. oké, negatív szereplő így is van, de az aktatologató al-igazgató annyira egydimenziósan tesz keresztbe a srácoknak, hogy egy idő után már nem lehet komolyan venni... igazából a szépen felvett versenyekből is hiányzott az igazi tűz, mert mindig lehetett érezni, hogy mikor sikerül majd túllépni a problémákon, és robog be majd az autó (és ken miles) a siker kapuján (oké, a legvégét azért meg merték mártani egy kis keserűségbe, ezért mindenképp jár a tisztelet az alkotók felé)... ha már nincs igazi tét és feszültség, nincsenek izgalmas, többrétegű karakterek, akiknek úgy igazán tudnál szurkolni, legalább vannak tehetséges színészek, akiket élvezet nézni a vásznon. a leghálásabb szerep persze christian bale-nek jutott, aki ki is aknázza a durvább személyiségben rejlő finomságokat. akiknek viszont nagyon megörültem, hogy végre nagy filmben láthatom, az tracy letts, és caitriona balfe (utóbbiról tudvalevő, hogy az outlander miatt erősen a szívem csücskében lakik, és itt is elmondhatom, mint minden sorozat-kritikámban, hogy nálam jól tud működni, amikor előszedi a kiakadós/sírós hangját, amivel azt gyanítom, hogy többeket is el tud idegeníteni (plusz látványosan nagyon jól állt neki a hatvanas évek))... igazából annyira ’korrekt’ a film, hogy nem igazán lehet mélyen elemezni, egy nem túl meglepő autós életrajzi dráma, amit jól néz ki, beváltja azt, amit vállal, de a végefőcím után azt érzed, hogy nem mozgatott meg benned semmit sem... (××01.29.)

(Jojo Nyuszi) (2019) (r: Taika Waititi)

soha véget nem érő vita folyik arról, hogy mivel lehet viccelni és mi számít tabunak, főleg ebben a mai túl-érzékeny világban, pedig igazság szerint mindent lehet humorosan tálalni, maximum ha ízléstelenül, sértő módon röhögsz ki dolgokat és embereket, akkor szar-arcnak fognak tartani a többiek. viszont azt ne mondjuk már, hogy a nácikhoz csak komolyan lehet hozzáállni, mert ők aztán megérdemlik, hogy pellengérre állítsák őket -ezek a megérdemelt pofonok nem fogják elvenni a rémtetteik élét, de könnyebb lesz nekünk, az utódoknak befogadnunk mindazt a borzalmat, ami a második világháború során megtörtént miattuk. és egyébként is nagy filmes hagyománya van annak, hogy az igazi humoristák beletörlik a lábukat a horogkeresztes zászlóba, charlie chaplin-nek is maximális főhajtás járhat csak azért, amiért beleröhögött hitler arcába nagy (pöffeszkedő) diktátorként. és taika waititi sem véletlenül osztotta ki magának a jellegzetes bajuszt, (fél-)zsidóként felhatalmazást érzett arra, hogy egy unikornis-zabáló seggfejként ábrázolja ő-führerségét... aki ismeri az őrült kiwi eddigi munkásságát, az nem lepődhetett meg azon, hogy mennyi infantilizmust szorult ebbe a filmbe is, gyerekes és egyszerű a humora, de pont ezért működik, főleg ellenpontként a sok borzalom mellé, bár a film érzelmi vasútja könnyen össze tudja zavarni az embert, néha döccen egyet az, hogy mikor tudunk és mikor is kéne nevetnünk valamin... taika nem csak a humoráról híres, hanem arról is, hogy hatalmas szíve van, amit jól bele is szokott rakni a filmekbe, és ez most sem volt másképp, bele tudott szakadni a mi kis szívünk, amikor nagyon mélyre mentünk, de egyébként is, hogy tudnánk kivonni az érzelmi hullámok alól magunkat, amikor azt kiabálják le nekünk a vászonról, hogy a szeretet ereje mindent legyőz, még az emberi gonoszságot is. és tudom, hogy sokan elcsépeltnek gondolják az ilyen általános igazságokat, de ennek a filmnek nagyon jól állt a tanulság, plusz ne felejtsük el azt sem, hogy végig egy gyerek szemszögéből szemléltük az eseményeket, és bizony a gyermeki igazság az ilyen naiv kijelentésekből fog állni -és ők pont ilyen karikatúra-szerűen fogják szemlélni a világot, mint ahogy ebben az idilli német kisvárosban láthattuk... hogy mi cinikus felnőttek is be tudjuk fogadni ezt a gyermeki naivitást, kellett egy olyan gyerekszereplő, akihez az első pillanattól kezdve kötődünk, annak ellenére, hogy elkötelezett náci a szentem, akivel együtt szívesen éljük meg a fejlődés-történetét, annak minden bohóságával és brutális drámájával (roman griffin davis nagy találata volt taika-nak, bár róla tudjuk, hogy mindig ügyesen bánik az ifjú színészeivel)... kifejezetten okosnak éreztem a forgatókönyvet, és nem csak a különböző érzetek mesteri keverése miatt, hanem mert gondosan ütötte le a korábban feldobott labdákat (lásd pl. a cipő-fűzőt, mint visszatérő elemet, anyu cipőjét, ami úgy lett beexponálva, hogy mindenki ledöbbenjen a megfelelő pillanatban, a heilhitlerezés, ami a nyitánytól elvezetett a legfeszültebb jelenetig, vagy akár a szuperhősösre vett wermacht-egyenruhákat, amik nem maradhattak ki a fináléból). és akkor még ott volt a mesterien kezelt zsidó-kérdés is, ahogy a hülyeségekkel teletömött fejű kisfiú horrorként éli meg, amikor először találkozik egy valódi zsidóval, aztán egyre szebbnek láthatta, ahogy fokozatosan megismerte (thomasin mckenzie-t is felvéstem arra a listámra, ahol azok a színésznők sorakoznak, akikre a későbbiekben figyelnem kell, szép és tehetséges, remélem nagy karrier vár rá)... bár a fiatalokra fókuszáltunk leginkább, azért a felnőttek is teljes szívvel tették bele magukat a projektbe, scarlett johansson nagyon szerethető volt a gyermekét szívvel nevelő anyaként (egy pacifista, akinek ott csillog a fájdalom a szemében), sam rockwell kiégett wermacht-osként volt baromi szórakoztató, stephen merchant-nak meg csak a tipikus mosolyát kellett bedobnia, hogy egy pillanatig se tudjam komolyan venni a gestapo-t... nagyon tudok örülni annak, hogy taika waititi kiharcolta magának azt a státusz hollywood-ban, hogy ilyen tökös és szívvel teli filmeket készíthet, amikre mi nézőként kötelesek vagyunk elmenni, és alámerítkezni a nagy érzelmi utazásra, mert mindenki lelkének jót tesz az, ha úgy röhög, hogy közben a szeme sarkából törölgeti ki a könnycseppeket. (××01.25.)

(2019) (r: Sam Mendes)

szerettem a hosszú, vágatlan felvételeket, főleg amikor meglepnek velük a készítők, amikor azt tűnik fel, hogy várom-várom, hogy mikor ér vissza a vágó a cigiszünetről, de csak forog tovább egyre az operatőr, és ilyenkor mindig bennem ragad a levegő. most persze lehetetlen lett volna egyetlen levegővel végignézni a filmet, hiszen ugye olyan ügyesen el vannak rejtve az összeillesztések, hogy egyetlen kétórás vágatlan csodának tűnik a végeredmény, és ez egy előre bejelentett technikai truváj volt, azaz a marketing nagyrészét is erre hegyezték ki, tehát nehezen tudtam volna meglepődni a mozi-teremben. viszont a rácsodálkozás öröme így is kiült az arcomra számtalan alkalommal, mert a korszakos zseni roger deakins és tehetséges segéd-csapata lehetetlen dolgokat vittek véghez a kameráikkal, végig ott suhantak a főhősök mellett, ők is átkúsztak a szögesdrótok akadályain, egyensúlyoztak a romokon, és még a sodró vizű folyóba is belevetették magukat, ha arra vezetett az egyetlen út... és nem véletlenül írtam suhanást, mert hiába lett volna evidens a kézi-kamerák használata (mint ahogy az ilyen vágatlan jelenetekben megszokhattuk eddig), az alkotók itt inkább állványokra rögzített felvevőkkel, autóról lelógatott kamerákkal és drónokkal dolgoztak, hogy a mozgékonyságot ötvözni tudják a grandiózus látvánnyal (arról nem is beszélve, hogy így a gondosan tervezett világítás is élesebben kontrasztot tudott alkotni, így készülhetett el az a lélegzetelállítóan gyönyörű jelenet-sor a romvárosban az égre fellőtt rakéták fényei alatt)... szívesen belelátnék sam mendes fejébe, hogy mikor kapcsolódott össze ez a technikai mestermunka ötlete a nagyapjától hallott történetekkel, mert azt érezte az ember, hogy a filmben minden ennek a gimmick-nek van alárendelve, és nem a technikai szolgálja a történet-mesélést... mert ugye a vágatlanság egyetlen lineáris történetben valósítható meg, egy adott idő alatt (itt ugye egy kis kiskaput beiktattak a forgatókönyvbe mendes-ék), ezért folyton haladni kell, be kell sűríteni mindent, kevés a megálló ahhoz, hogy igazán kötődni tudjunk a karakterekhez. így időről-időre kicsit el is veszített a film, mert bár éreztem a nyomasztó feszültséget és ámultam a megvalósítás magas színvonalán, érzelmileg nem tudtam belerakni azt a pluszot, amitől teljesen kifacsart volna a végére a film... lehet hogy az is baj volt, hogy tavalyelőtt megnéztem peter jackson ’they shall not grow old’ című dokumentum-remekét, ami kellő alapossággal mutatta be a lövészárkok riasztó világát, ott is végigjártuk a hullákkal és patkányokkal kikövezett pokoljárásunkat, ráadásul eredeti felvételeken, így most már nem hordoztak magukkal igazán újdonságokat az itteni borzalmak... mindig nehezen jutok dűlőre az olyan filmekkel, amik megmozgatják az agyamat, kényeztetik a szememet, de a lelkemet és a szívemet képtelenek felgyújtani -az ilyenekre szoktam azt mondani zavartan, hogy ’inkább csak tisztelem, mint szeretem’, és sajnos az kell mondjam, hogy ez az alkotás is pontosan ebbe a kosárba esik nálam... (roger deakins-t ledicsértem az égről, de azért mindenképp emeljünk kalapot a díszletesek előtt is, akik komplett lövészárkokat martak a forgatási helyszínekbe, ahol az utolsó homokzsákig minden maximálisan hitelesnek tetszett.) (sam mendes láthatóan friss arcokat szeretett volna a filmje középpontjába állítani, de azért azt nem bírtak ki, hogy a körülöttük felbukkanó karakterek többségét ismert színészekre ossza -így minden sarokpontnál lehetett örülni valakinek, colin firth-nek, andrew scott-nak, mark strong-nak vagy benedict cumberbatch-nek.) (azt is el kell ismernem, hogy sam mendes milyen ügyesen alkalmazta a thomas newman által írt zenét, hogy pont ott fokozták fel a dallamokat, amikor el kellet minket nézőket sodorni a történet szerint.) (××01.24.)

(Élősködők) (2019) (r.: Bong Joon-ho)

viszonylag ritkán jutok hozzá koreai filmekhez, de olyankor mindig meglepnek -az országban készülő összes film ilyen kiszámíthatatlan stílus-kavalkád, vagy csak az ilyen típusú alkotásaikat importálják a nagyvilágba...? és az a hihetetlen, hogy a zsáner-vegyítés ellenére nem esnek szét a filmjeik, hogy minden fogaskerék a helyére kattan, annak ellenére, hogy nagyon széles amplitúdóval dolgoznak. mert ez a film is egyszerre akart lenni szocio-dráma erős társadalom-kritikus felhangokkal, sötét komédia maró szatírával, és suspense-ben bővelkedő triller, ami gonosz módon még a horror irányába is el-elhajlik. és az a csoda, hogy az első pillanatával maga mellé állít, és könnyű kézzel végigránt az összes érzelmem, nevetünk, megrendülünk, aggódunk, és kikerekedett szemmel várjuk, hogy lehet-e megváltás a sok borzalom után bárkinek is... és ehhez az kell, hogy nagyon hamar szimpatikussá tegye a film számunkra a főszereplő családot, akik annak ellenére nem keltenek bennünk szánalmat, hogy nehéz körülmények között élnek (egy szuterénnek is alig nevezhető lyukban), mert azt érezzük, hogy a leleményességük és életrevalóságuk segítségével képesek a felszínen maradni. könnyen elnézzük nekik azt is, hogy átlépik a határokat a simlis trükközéseikkel, mert tudjuk, hogy szükségük van ezekre a túléléshez. a szimpátiánkból ered az is, hogy betegre aggódjuk magunkat akkor, amikor rémálomba fordul a nagy tervük, és alig bírjuk elviselni, amikor egy hajszálon függ az életük -vagy egy asztal alatt várják, hogy hátha megúszhatják az egészet... a gazdag családot sem idegenítik el tőlünk, egy kevésbé tehetséges alkotó biztos hogy eltúlozta volna őket, de itt ők sem gonoszak, inkább csak naivak (ami ahhoz szükséges, hogy elhiggyük a történet alapjait), és igazából csak az orruk a gyenge pontjuk... nem, itt sokkal okosabban van ábrázolva az osztály-különbség, leginkább vizuálisan, vagy mondhatjuk azt is, hogy vertikálisan, mert a dombon lévő magaslatról kell alászállni a szegény-negyedhez, sok lépcsőt kell megmászni, hogy feljebb tudjon törni valaki. egészen elképesztően néz ki, ahogy ez az egész dramatizálva van ez az áradás-jelenettel, ahogy a fenti világ romanticizált eső-képe egyre duzzad, ahogy lefelé törünk hőseinkkel, ahogy a duzzadó víztömeg elkeveredik a csatorna mocskával... de egyébként is erős a képi szimbólumok megjelenítésében a film, amikkel játékra is invitálja a nézőit, hogy ha az keresni akarja az elrejtett utalásokat -én például most megszállottan meg akarom nézni, hogy milyen morze-kódot villogtak a kim családnál, mert túl gyanúsan pislogtak azok a neonok a szűk kis lakás plafonján... de igazából ezek majd egy újranézés során fognak igazán kijönni, mert most sokkal inkább arra koncentráltam, hogy milyen hangulati kanyarokat tesz még meg sztori, valamint próbáltam kordában tartani az érzelmeimet, mert túlságosan aggódni kezdtem ezért a szélhámos családért... (már csak azért is érdemes lenne gyakrabban fordulnom a koreai filmművészet felé, mert úgy tűnik, hogy igencsak gyengéim a baba-arcú színésznőik, akikből láthatóan kifogyhatatlan készletekkel rendelkeznek... apropó, színészet, el vagyok szokva az idegenül hangzó nyelvezettől is, így a színészi játékot is nehezebben ítélem meg, ezért nem írtam róluk most, bár az biztos, hogy arc-mimikában erősek voltak a művészek, és nem véletlen, hogy kang-ho song a rendező úr kedvence alkotó-társa már évek óta.) (×12.23.)

(Házassági történet) (2019) (r.: Noah Baumbach)

van olyan, amikor egy traumatikus témáról szóló alkotás úgy is működik, hogy stilizál és elvonttá teszi a mondanivalóját (lásd: eternal sunshine of the spotless mind), de szerintem az ilyen témáknál az a legjobb, ha egy alkotó lemegy mélyre, és az arcunkba tolja a kendőzetlen igazságot, a maga tiszta, legfájdalmasabb valójában -mert így a bennünk, nézőkben lakó ösztön-lények is zsigerből fogják érezni a fájdalmat... mostanság elő-előfordult, hogy egy nagyköltségvetésű film okozott katarzist a moziban (mivel ügyesen játszották ki a kártyáikat a rendezők), de sokszor érzem azt, hogy azok az alkotások maradtak velem a legtovább, amik teljesen kifacsarnak érzelmileg. és noah baumbach az élre tört most ezzel a filmmel -erősen megragadta a lelkem, és egy határozott mozdulattal kitépte a helyéről... persze erre számíthattam a téma miatt, főleg mert köztudott, hogy a szerzőnek igencsak fájdalmas volt a válás jennifer jason leigh-től, ugyanakkor nagyon okosan nem akart teljesen tönkretenni minket nézőket, ezért a drámai pillanatok közé számtalan (viccesen) abszurd jelenetet tűzött be, leginkább a mellékszereplőkre volt bízva ez a könnyítési feladata (legyen szó egy lököttnek tűnő családról vagy egy magából kellemetlen érzetet árasztó szociális munkásról)... örülök, hogy egyik fél sincs mentegetve a filmben, kiegyensúlyozottnak érződik mindkettejük igaza, bár a férj a történet bizonyos pontjain nagyobb szerepet kap (hiszen baumbach azt az oldalt jobban ismeri), de teljesen megérthető a feleség érve is, hogy béklyóban érezte magát ebben a házasságban, és a kiteljesedési vágya feszítette szét a kapcsolatot... nem lepődtem meg azon, hogy a békésnek induló folyamatot az ügyvédek tették pokollá végül, de az a jó, hogy bennük is megvolt a kettősség, haraptak, amikor kellett, és cukiskodtak, amikor kikapcsolták magukban a kegyetlen profit (ez laura dern-nek mesterien ment) -kikéve alan alda, aki a jóságos ügyvéd szerepében csillogott, aki empatikusan áll hozzá a kuncsaftjához... az érzelmi hullámzásainkhoz kellett két olyan színész-klasszis is, mint scarlett johannson és adam driver, akik számomra az év alakítását hozták, bár a forgatókönyv is segítette őket abban, hogy a csendes hétköznapiságukat a megfelelő helyeken felrobbantsák. de ugyanígy a rendezés is kiszolgálta őket, hosszan zoomoló vágatlan felvételeken kaptuk meg a szívszaggató monológokat, míg a tetőpontnak számító nagy veszekedés gyors vágással zúzott szét minket is (ez volt az a momentum, amikor felpattantam az ágyamról, és még levegőt is elfelejtettem venni a feszültség miatt)... hmm, borzasztóan nehezen szedem össze a gondolataimat, és ezt utálom, mert azt érzem, hogy az írásom nem méltó a látott film nagyságához, de valószínűleg az a baj, hogy katartikus élmény volt megnézni ezt a filmet, és az őszinte érzéseiről mindig piszok nehezen beszél az ember... (×12.14.)

(Az ír) (2019) (r.: Martin Scorsese)

a filmek és sorozatok romantikussá tették nekünk a gengszter-létet, elérték, hogy kötődni tudjunk a morálisan megkérdőjelezhető tetteket végrehajtó antihősökhöz, élvezettel faltuk a kalandos törvénytelen életútjukat -még akkor is, ha tudtuk, hogy elkerülhetetlenül a bukás felé haladnak az ilyen történetek (ami azért kell, hogy helyrebillentse a bennünk lévő iránytűt is). és bátran kijelenthetjük, hogy a legszórakoztatóbb filmeket az alvilágról martin scorsese rendezte. évtizedekkel ezelőtt... ám kedvenc gyors-beszédű olasz mesterünk az utóbbi időben eltávolodott a kedvenc témájától (vagy más köntösbe csomagolta a bűn-filmeket, kamáslit húzott rájuk (gangs of new york), vagy pezsgővel locsolta őket (wolf of wall street)), de most újra akadt egy olyan gengszter-eposz alapanyag, aminél azt érezte, hogy érdemes érte küzdenie, még akkor is, ha a megvalósításhoz egy komolyabb összegért le kell feküdnie egy streaming-szolgáltatónak... 70 éven felül már nem olyan vitális az ember, mint ereje teljében, ráadásul az évek során felhalmozódott bölcsesség által tudja azt is, hogy nem érdemes feleslegesen ugrálni, ezért scorsese is elhagyta a korábbi filmjeire jellemző őrült pörgést, és öregurasan sztorizza végig ezt a filmet, rétegeli az idősíkjait, hosszan kitartja a jeleneteit, végtelenbe nyújtja a párbeszédeit -öregurasra veszi tempót, nem vágja le a sallangokat, és ezzel kicsit próbára teszi azok türelmét, akik képesek voltak fáradtan nekiugrani ennek a monstre három-és-fél órának... és nem is arról van szó, hogy bármikor is unalomba fulladna a film, egyszerűen csak sokkal szerethetőbb volt, amikor még szőnyegbombázta az érzékeinket a goodfellas és a casino idején, amikor még fel tudta pumpálni az adrenalint az ereinkbe. sokkal nehezebb szeretni ezt a hideg távolságtartást... a főszereplő-választásánál is ugyanezt érzem, frank sheeran egy végrehajtó ember, aki kérdés nélkül követi a parancsot, aki az egyszerű melós-létből emelkedett ki, de korántsem mászott a csúcsra, igaz, fontos emberek közelében forgott, de attól igencsak messze volt, hogy az alvilág királyának nevezzük. igazából nem is tudni, hogy ki van a tápláléklánc csúcsán, bár lehet hogy elég annyit tudni, hogy olyanok, akikkel nem ildomos ujjat húzni... de hát ez eleve egy ilyen világ, tele van kíméletlen férfiakkal, és a címszereplőnk is szenvtelen arccal követi el az összes gyilkosságát. de igazából itt még azok is agresszívak, akiknek közvetlenül nem tapad vér a kezükhöz -mert nem nyíltan dörgölőznek a gengszter-világhoz, csak a háttérben tartózkodó kétes alakokra támaszkodnak, hogy a saját hatalmi és gazdasági erejüknek alapot adjanak. ilyen figura volt jimmy hoffa is, a hírhedt szakszervezetis, aki magával hozza a filmbe a nagypolitikát is (még azt is pedzegetik az alkotók, hogy az alvilág állt a kennedy-gyilkosság hátterében, mert jfk a lábukra lépett azzal, hogy levette a pórázt az államügyész testvéréről)... de a történelem egyébként is ott hömpölyög a történetek mögött, sokszor bizonyos sarokpontok alapján tudjuk betájolni, hogy mikor is járunk, mert nincsenek évszám-inzertek, és a karakterek kinézetéről sem lehet mindig eldönteni, hogy mennyi időt ugrottunk át. és akkor most értünk el az egyik legkényesebb ponthoz -az arc-fiatalításhoz... hiába fejlődik a technika, az emberi agyat még mindig nagyon nehéz átverni egy ilyen illúzióval, valahogy érezzük, hogy nem stimmel valami, főleg a szemek környéke kritikus pont (ezen mondjuk itt az sem segített, hogy robert deniro természetellenesen kék kontaktlencséket kapott) -és meglepő módon egész jól működtek azok a visszaemlékezős jelenetek, amikben erősebben használták ezt a technikát, nem éreztem azt, hogy kidobnának a film nézéséből a digitálisan megváltoztatott vonások... de érthető, hogy a nagy öregek nem akartak csak a végjátéknál bekapcsolódni, azt gondolhatták, hogy csorbul a karakterek útja, ha egy színész-váltást kell átélnie a nézőnek középtájon, nem lett volna az igazi, ha valaki csak mímeli a deniro-s manírokat, ha más is olyan intenzitással üvöltözik, mint al pacino (joe pesci eleve egy kicsit idősebb karakterként érkezett a sztoriba, így rajta talán kevesebbet kellett dolgoznia az utómunka-csapatnak -nála inkább az volt a feltűnő, hogy mennyivel másabb karaktert játszik, mint amit rá szoktak osztani, visszafojtotta a harsányságát, de pont ettől a visszafogottságtól vált igazán fenyegetővé minden nézése, és vált számomra a film legnagyobb meglepetésévé)... szerencsére azért az ifjabb arcok is megkaphatták a maguk pillanatait, igazán masszív szereplő-gárdát sikerült összepakolni, sorba álltak a szerepekért olyanok, akik meg szoktak fordulni az ilyen típusú történetekben (stephen graham, bobby cannavale, ray romano, jack huston), jöttek a tévék irányából is tehetségek (anna paquin, jesse plemons, domenick lombardozzi, aleksa palladino), és általánosan elmondható, hogy még a ’kétperces/hárommondatos’ szerepekre is régi ismerősöket hívott be scorsese (mondjuk harvey keitel-t)... szóval minden adott volt, hogy leboruljak a 77 éves mester lába előtt, itt egy epikusan hömpölygő sztori, egy gondosan kimunkált látvány-világ, finoman adagolta a scorsese-izmusokat (pl. a folyosókon suhanó kamerákat, a vicces inzerteket), de mégis végig kívülálló maradtam, csak tiszteletet éreztem, szeretetet nem... a film utolsó fél órája azért így is meg tudott pendülni benne is, amikor végleg leomlott a gengszter-világ romantikája, és az elmúlás kegyetlen valóságát láthattuk egy olyan ember szemén át, aki a tetteivel elidegenítette magától a szeretteit, akinek számot kell vetnie élete utolsó napjaiban azzal, hogy miként is élt, és tett tönkre maga körül minden kapcsolatot... (×12.03.)

(2019) (r.: Todd Phillips)

abban a korban élünk, amikor a popkultúra feldobott minket geek-eket a felszínre, a stúdiók egymás sarkára lépve ontják magukból a képregény-adaptációkat. ez a folyamat óhatatlanul kitermeli az ellenzőit is, akik imádják a világ tudomására hozni, hogy mennyire lenézik ezt a szub-zsánert, hogy gyerekesnek és felszínesnek találják őket -aztán egyszer-egyszer a stúdiók merésznek mutatkoznak, és sötétként és felnőttesként pozicionálnak egy-egy alkotást, és ezek az emberek máris ott sorakoznak a mozi-pénztáraknál, hogy megmutassák, hogy ők mennyire érett ízléssel rendelkező felnőttek. és vannak olyan alkotók, akik még adják is alájuk a lovat, hogy felkorbácsolják a hangjukat, mint mondjuk martin scorsese, aki szerint a képregény-adaptációk nem filmek, csak várási mutatványok -vagy jelen filmünk rendezője, aki jó előre leszögezte, hogy az ő joker-ének nem sok köze lesz az alapanyaghoz. nem tudom, nekem a geek agyamban ilyenkor megszólal egy vészcsengő, és formálódni kezd egy profán kérdés: akkor mi a faszért akartál egy joker filmet csinálni, kedves todd phillips...? persze hamar tudok válaszolni is erre a kérdésre: az nem eladható, ha valaki egy mentális betegségről akar filmet forgatni, de ha rákerül a plakátra a dc logó, akkor garantálható, hogy a nézők pénztárcája is szélesre nyílik... eléggé meghasonlottam ezen a filmen, mert a racionális film-néző énem és a tudálékos kocka-agyam komoly harcokat vívott a kényelmetlen mozi-székben -láttam, és éreztem, hogy ez egy igen erős és jól működő film egy mentális betegről, akinek csak egy kicsi lökés kell ahhoz, hogy komplett pszichopatává váljon, ugyanakkor is az tudtam, hogy a joker-nek, mint a popkultúra egyik legemblematikusabb gonoszának, nincs szüksége ilyen mértékű szenvedés-pornóra, gyerekkori bántalmazásra, mommy issue-ra, daddy issue-ra, meg a többi tipikus magyarázatra -és nem is sírja tele a világot a fájdalmaival. nem, az én joker-em készen érkezik, kiszámíthatatlanul lovagolja meg az általa generált káoszt, miközben nagyon is tudatosan szervezi meg az őrült akcióit. az itt látott arthur fleck túlságosan gyenge ahhoz, hogy a bűn hercegévé transzformálódjon. ez a joker szánalmat ébreszt a nézőben a betegsége miatt, akár még szimpátiát is kelthet azzal, hogy ennyi megaláztatáson húzzák keresztül... azért bosszantó, hogy nem tudtam túllépni a geek előítéleteimen, mert ott voltak a filmnek azok az aspektusai, amik miatt le fejet kell hajtanom, mert lenyűgözött joaquin phoenix törékeny alakítása, megbabonázott a disszonáns zenei világa, és jól esett a szememnek a hetvenes/nyolcvanas évekből kikölcsönzött képi világ is... és todd phillips-nek vannak nagyszerű ötletei íróként és rendezőként egyaránt (például jól szimbolizálta a karakter világgal való asszinkronját az, hogy folyton akkor nevet, amikor a többiek már abbahagyták azt), ugyanakkor azt a filmet a pajzsukra emelő, filmes műveltséggel rendelkező emberek is el kell hogy ismerjék, hogy nem egészséges, hogy ez a mozi ennyire megmerítkezett a scorsese örökségben, hogy vannak konkrét jelenetek, amik akár a taxisofőr hommage-aként is nézhetőek... nem meglepő, hogy mivel befogott orral fordultak a készítők az alapanyag felé, ezért a batman képregényekre tett utalások a film leggyengébb pontjai, gotham pontosan úgy néz ki, mint ahogy new york festett a kora-nyolcvanas években (azaz lepusztult, szeméthegyek és graffitik mindenütt), thomas wayne egy arrogáns kő-gazdag csupán, és egyébként is, borzasztó erőltetett, ahogy a wayne család bekapcsolódik a történet bizonyos elemeibe (a sikátoros jelenetnél már a kezembe temettem az arcom, teljesen felesleges kötötték ezt is a joker-hez a nagy rendszer-ellenes forradalom kapcsán)... úgy látom internet-szerte, hogy nem lehet megkerülni a filmmel kapcsolatos diskurzust a körülötte kialakult hisztéria megemlítése nélkül, pedig túlzásnak érzem a nagy riadalmat, amit a film keltett, ugyanakkor a legvérmesebb védőinek is el kéne gondolkoznia azon, hogy mit is üzen a film több jelenetén keresztül is: ha sérelmek érnek az életben, akkor csak el kell sütnöd egy fegyvert, és már fel is oldottad a problémáid egy részét. és nem arról van szó, hogy kis pszichopatákat termelne ki a film megnézése, de ha ezek a gondolat-magvak olyan talajra hullanak, ahol egyébként is burjánzik az önbíráskodás intézménye, ahol fétisként kezelik a lőfegyvereket, tényleg nem szerencsés ilyen üzenettel útnak engedni az arra fogékonyakat... a vége-főcím óta rágódom ezen a filmen, de nem a jó értelemben, nem a kérdés-felvetései nem hagyják nyugodni az agyamat, hanem folyamatosan azon pörgök, hogy az erényei és hibái mennyire súlyozzák ki egymást -hogy egy magával ragadó karakter-tanulmányt láttam-e egy mentálisan beteg ember összeomlásáról, vagy egy a gyökereit megtagadó, önmaga fontosságát túlértékelő hazug képregény-adaptációt... (×10.13.)

(A kedvenc) (2018) (r.: Yorgos Lanthimos)

van amiért az él a fejünkben, hogy az uralkodókról vagy fennkölten szoktak regélni a mozgóképes alkotók, vagy megátalkodott despotáknak ábrázolják őket, akiknek a bukásában aktívan részt vesznek a makulátlan hősök -pedig számtalan példa van arra, hogy összetettebb személyiségként ábrázolják a koronás főket. különösen az angolok járnak az élen abban, hogy esendő embernek mutassák az uralkodóikat -lehet itt gondolni a cate blanchett féle elizabeth-ekre, a dadogós királyra, vagy a the crown erzsébetére. és gyanítom, hogy a tudors-ban is így van megformálva viii.henrik is, csak még mindig nem jutottam el odáig, hogy elkezdjem a sorozatot... de most egy másik uralkodócsalád utolsó tagját vegyünk inkább górcső alá, stuart annát, akiről én személy szerint nem sokat tudtam (valószínűleg főiskolásként is túl másnaposan ültem be arra az előadásra (is), ami az ő korszakáról szólt) -ráadásul félrevezető módon csak annyi jutott el hozzám a filmről, hogy ez egy tizennyolcadik században játszódó leszbikus dráma, így akár csalódhattam is volna, mivel sokkal több pajzánságot vártam ez alapján, mint amit ténylegesen kaptam. és lehet hogy nem véletlenül tűnik fel egyre több ősz hajszál a halántékom környékén, mert kezdem elérni azt az időszakot, amikor a merész ágy-jeleneteket már szívesen cserélem komplex karakterekre és intrikus politikai machinációkra... mert lenyűgözött, ahogy a két erős nőszemély körözött a gyenge prédája, az uralkodó körül, ahogy végigkövethettük, hogy a túl erősen szorított marokból kicsúszik a gyeplő, ahogy a finom módszerrel kivetett hálóban vergődni kezd a hal. és nagyon érdekes volt átélni, ahogy változott a nézői hozzáállásunk az ifjú törtetőhöz, szimpátiát ébresztett az elején az elesettsége látszatával, majd folyamatosan idegenedtünk el a tetteitől, hogy aztán a film végéről már kifejezetten hiányoljuk az elbukását... ehhez a három karakterhez kellett három nagyszerű színésznő is, és yorgos lanthimos tökéletesen választott, olivia colman-nek a teljes érzelmi skálát végig kellett zongoráznia, hevesen kellett megélnie a királynő szélsőségeit, rachel weisz-nek visszafogott feszültséget kellett árasztania, emma stone meg előszedhette a titkos raktárából a gonosz arcát is (és nem arra gondolok, amikor cukin szörnyeset játszik)... de a rendező úr nem csak a casting-nál bízott a jó ízlésében, hanem az összes feladatát nagyszerűen teljesítette -már ha az volt a célja, hogy egyedi formája gyúrja a történelembe ágyazott hatalmi játékát... tele van a film fura vágásokkal, rengetegszer elnyújtott halszem-optikán át nézzük a világot, és a tónust is rendre felborítja a fura humor, ami leginkább a korabeli dekadenciákon élcelődik (lásd a férfiak játékait -apropó, férfiak! látványosan mindegyikük rizsporos parókák és vastag sminkek alá volt rejtve, míg a nők arca természetes maradt végig a filmben). egyetlen dolog volt csak, ahol a szokatlanságával kiugrasztott kicsit a film élvezetéből, és ez a zene-használat volt, ami túlságosan elidegenítően hatott több jelenetnél is. de másba nem igazán tudnék belekötni, faltam az intrikus perceket, rötyögtem a fura poénokon és időről-időre mellbe-vágott a drámájával (főleg amikor a karakterek a családi tragédiáikról kezdtek beszélni)... köszönöm ezt az élményt, ahogy azt is, hogy felkeltette az érdeklődésemet egy olyan uralkodó irányába, aki eddig nem került a fókuszomba (néhány cikk és wikipédia bejegyzés alapján úgy érzem, hogy hitelesen sikerült dramatizálni ezt a különleges kapcsolati rendszert, még ha bizonyosságot nem is szerezhetünk már arról, hogy mi is zajlott igazából az uralkodói hálószobában...). (×02.12.)

(Zöld könyv -Útmutató az élethez) (2018) (r.: Peter Farrelly)

...pont a napokban olvastam, hogy duncan jones azt nyilatkozta, hogy nem írna filmet az édesapjáról, david bowie-ról, mert nem tudna objektív maradni -nick vallelonga viszont pont azt érezte, hogy épp neki kell forgatókönyvbe öntenie az édesapja visszaemlékezéseit -ki is váltva ezzel a másik kulcsszereplő, don shirley családjának az ellenérzéseit, akik szerint túl sok minden lett átformálva a film kedvéért. és nehéz igazságot tenni, de az biztos, hogy a végeredményen érződik, hogy az egyik szemszög dominál a film hangvételén, sokszor nyúl a ’fehér ember rácsodálkozik a rasszizmus mocskosságára’ formulájához. és persze jótékonyan elkeni a tényt, hogy a főszereplője is szalon-rasszista a film elején... de ahogy az ilyen dramaturgiákban lenni szokott, a bumfordi fickó sokat tanul és fejlődik a megtett kilométerek alatt, a lelki utazása során. és persze a másik fél is átéli a maga folyamatait, a hideg és távolságtartó művész kihúzza a fejét a kulturális felsőbbrendűség mázából, elhagyja a magány palotáját, emberségesebb emberré válik... és a film legjobban működő részei azok, amikor csak a két fő karakterére fókuszál, amikor puhítják egymást a kocsiban és a motel-szobákban, amikor ütköztetik a kulturális különbségeiket. lehet hogy azért érezni ezt, mert a nagy képet tekintve már nem tud igazán újat mondani, csak a szokásos köröket futjuk, amik persze századik alkalommal is fel tudják húzni a hozzám hasonló érzékenyebb embereket, de igazán nem tudott megütni egyik jelenet sem, annyiszor láttuk már a délvidéki bunkókat, akik a kocsmában kötnek bele a tőlük különbözőkbe, vagy a redneck rendőrt, aki semmiben sem különbözik a körülötte élő taplóktól (a hatvanas évek szegregációs szarságai azért meg-megremegtették a düh-központomat)... de a film elsősorban a színészeire akar építeni, és, huh, hogy fogalmazzam ezt meg szépen, számomra itt is felemás eredményt ér el... mert mahersala ali-ból hibátlanul árad a hideg távolság-tartás a film elején, érzed a testébe zárt fortyogó dühöt, és még azt az egy kifakadós jelenetét is jól megoldja, ami arra teremtődött, hogy a díjátadókon bevágják, mint referencia-pillanatot... viggo mortensen az ifjúkorom része aragorn miatt, és pontosan tudom, hogy milyen nagyszerű színész, de nekem ebben a szerepben túl sok volt, annyira tolta a keményen akcentusos bronx-i digót, hogy sokkal inkább éreztem egy joe pesci hasonmás-verseny dobogósának, mint egy igazán hitelesen elkapott karakternek. de kétségtelen, hogy a két színész között jó volt a kémia, így a könnyedebb pillanataik miatt megbocsátottam a túlzásokat és a szájbarágós dramaturgiát is. mert ki ne imádná nézni azt, ahogy két ember élvezettel falja kentucky-ban a kentucky fried chicken egészségtelen, mégis finom termékeit... (×02.02.)

(Alelnök) (2018) (r.: Adam McKay)

talán általános elvárás tőlünk befogadóktól, hogy ha belekezdünk egy történetbe (legyen az mozgóképen vagy egy könyv lapjaira leírva), akkor kötődjünk azokhoz a karakterekhez, akik főhősként mozognak benne, egészen akár odáig is elmenve, hogy mélyen a szívünkbe zárjuk őket. ezért érdekes élmény végignézni egy filmet, amiből kihagyták az összes pozitív karaktert, és két órán át kell feszengned a kanapén egy rakás hatalom-és-pénz-mániás szarkupaccal, akik közé néha bekeveredik egy-egy értelmileg visszamaradt csökevény is -azt hiszem egy ilyen felállással nem sok esélyem volt arra, hogy szeressem ezt a filmet... bár persze figyelhettem volna már a baljós előjelekre, mondjuk hogy soha életemben nem szimpatizáltam a republikánus politikusokkal -és nem is ez az a film, ami meg fogja változtatni a véleményemet róluk... de valószínűleg oka van annak, hogy mindig ilyen kétes színben tűnnek fel, ők azok, akiknél hevesen bólogatsz, ha azt sugalmazza egy film, hogy anyagi okai voltak az iraki és afganisztáni harcoknak... és persze nem mondom azt, hogy nem élvezetes nézni, amikor egy ilyen nagy manipulátor kerül a középpontba, mint dick cheney, de ugyanakkor végig kívülálló maradsz nézőként, mert a szeretet helyett a düh pumpálja egyre feljebb a szíved... pedig a készítő-csapat megtett mindent, hogy a ’szerethető’ oldalra billentse a film megítélését, adam mckay hozta az eggyel korábbi filmje doku-hatású stílus-jegyeit (lásd a valóságból bevágott képeket vagy a feliratok gyakori használatát), és ezeket még extra ötletekkel is gazdagon megszórta (azért tudtam jókat mosolyogni a film-közepi vége-főcímen, vagy azon, amikor íróként nem tudta kitalálni, hogy a drámai pillanatban mit beszélgethettek cheney-ék, ezért inkább shakespeare-t szavaltak nekünk)... és ugye nem kell mondanom, hogy a szimpatikus színész-gárda is kitett magáért, kipréselték a tehetségüket a protézisek és parókák alól... christian bale egy állat, amiért ilyen átalakulásokra képes, és bizonyos pillanatokban teljesen el is veszik a maszk alatt (főleg az idősebb-kori dick-nél). sam rockwell inkább a paródia irányába kacsingat w. bush-ként, de tulajdonképpen a film jellegébe belefér ez is (még ha én több viccet is vártam volna el egy adam mckay filmtől)... de eléggé tudtam örülni annak is, amikor felismertem olyanokat, akiket inkább a kis-képernyőről ismerek (lily rabe, allison pill, justin kirik, eddie marsan, jesse plemons)... de mondnom, nem a megvalósítással vagy a külsőségekkel volt bajom (ezen a fronton leginkább az elidegenítő zenébe tudnék csak belekötni, vagy abba, hogy néhány analógia bántóan a szánkba volt rágva), inkább azért húzom a szám, mert végig kívülálló maradtam, nem tudott igazán érdekelni ennek az ördögi machiavelliánus figurának a sorsa, hiszen nem volt egyetlen emberi vonása sem, amibe bele lehetett volna kapaszkodni (ha esetleg mégis felbukkant volna ilyen, mint mondjuk a leszbikus lányával való kapcsolata, azt is eldobta a végére). és így végül csak egy tisztelet-teljes pipa kerülhet a naplómba, hogy ’ez az oscar-jelölt film is megvolt, check!’, minthogy egy igazán éles republikánus kritikaként raktározhatnám el a szívem gyűlölködő sarkába... (×01.30.)

(2018) (r.: Alfonso Cuarón)

a legtöbb ember azért zarándokol el a mozi sötétjébe (vagy vetődik le a kanapéjára egy lustulós szombat este), hogy kiszakadjon a valóságból, hogy lehetetlen hősies történeteken izguljon kikapcsolódásképp, pedig ugyanilyen felvillanyozó tud lenni az is, ha egy alkotó a valóság esszenciáját próbálja megfogni egy mozgóképen -még akkor is, ha ez a valóság kicsit el van kenve a nosztalgia megszépítő rétegével... alfonsó cuarón egy sokszínű filmkészítő, aki megreformálta a harry potter filmek látvány-elemeit és hangulatát, aki otthon érzi magát a riasztó disztópiákban vagy a mexikói fiatalok között, sőt, még a világűrben is. most viszont komoly vágyat érzett arra, hogy hazatérjen és a gyerekkoráról meséljen -mondhatjuk úgy is, hogy megérett a feladatra, hogy egy igazán szerzői művet nyújtson át nekünk, ahol nem csak a rendezői kreditnél láthatjuk a nevét, hanem íróként, operatőrként és vágóként is ő van feltüntetve. de egy személyes történetnél érthető ez a mély bevonódás, de meg is érte a komoly munka, mert nagyon szépen van felvéve a film -és talán azért sem került konfliktusba önmagával, hogy mikor vágja el a jeleneteket... mert egy hétköznapi élet bemutatásához puritán eszközöket választott, hosszan kitartja a fekete/fehér képeit, lassan úsztatja a kamerát oldalirányba, és ahol csak lehet, mellőzi a közelik használatát, végig egy bizonyos távolságra tart el minket a szereplőitől (gonoszkodva mondhatnám, hogy megtalálta a lelke mélyén a maga tarr-béláját, annyira hasonlóak ezek a stílus-jegyek az ősz mester életművének metódusaihoz)... és én elhiszem, hogy magasabb szintű türelem kell egy ilyen filmhez, ahol nem csak a sztori eseménytelensége teszi próbára a modernebb, populárisabb, ’rohanósabb’ filmekhez szokott befogadókat, de a vizuális tempójához is tudni kell értékelni ezt a lassú hömpölygést... ráadásul hősnője sem igazán aktív szereplő, leginkább sodródik az eseményekkel, csöndes és visszafogott -és az elsőfilmes yalitza aparicio hatásosan viszi a vászonra ezt a minimalista színjátékot. de jól is van ellenpontozva a harsány mexikói családdal, az anya szenvedélyével és a gyerekek (kicsit idegesítő) ördög-rosszaságával... jó megismerni a kora-hetvenes-évek mexikóját, ráadásul láthatjuk az előkelőbb élet és az elmaradottabb vidéki mindennapok sokszínűségét is, és minden színtér eleven és tökéletesen átélhető, elmerülünk a sártengerben, körülvesznek minket a felbolydult nagyvárosi hangok -és mindent beterít a kutyaszar... a mindennapi élet nyugodt tempója rendre megtörik valamilyen esemény kapcsán, hol belehajlunk kicsit az abszurdba (az amerikai izom-járgánnyal rendre ilyenekbe autózunk be, vagy ott volt például a távol-kelet rajongó srác is, aki magát lecsupaszítva mutatta meg a kard-tudását), máskor viszont komolyabban rátapos a szívünkre (mint amikor a korabeli politikai események betörnek a vászonra, és persze ott lüktet a kifejezetten megrázó szülés-jelenet is)... tudom, hogy nem való mindenkinek a film, le kell tudni lassulni hozzá, le kell csupaszítani a lelked, hogy igazán el tudj merülni ebben a visszafogott történetben, de szerencsés esetben csodálatos élményt tud nyújtani, a visszafogottsága ellenére is sok érzelemmel tud átmosni, ahogy gördít-és-gördít maga előtt az óceán méltóságos hullámzásaihoz hasonlóan. én ezen szerencsések közé tartozom, és ezért nem lehetek eléggé hálás. (tudom, hogy a koncepció része volt, hogy fekete/fehér legyen a film, mert cuarón szerint az emlékekben is kifakulnak a színek, de én azért megnéztem volna, hogy miként néznek ki ezek a gondosan komponált képek latinosan vibráló színekben...) (×01.26.)

(Bohém Rapszódia) (2018) (r.: Brian Singer (+Dexter Fletcher))

a legendák benne élnek a kollektív emlékezetünkben, ráhatással vannak a lelkünkre, formálják a gondolkozásmódunkat, és sok esetben elhomályosítják a valóságot... persze majd most sokan nekem esnek, hogy egy játékfilmnek nem kell görcsösen ragaszkodnia a tények szigorú állításaihoz, arra ott van a dokumentum-film műfaja, blablabla, de szerintem igenis van egy pont, ami után már káros az, ha a dramaturgia oltárán feláldozzák az alkotók a hitelességet. főleg ha ez a dramaturgia végeredményben pontosan ugyanolyan lesz, mint számtalan másik zenész-életrajzé, amit az elmúlt évek során láthattunk, mert pont azok a kötelező klisék jönnek ki a kifacsarásokból, amiktől már kiütést kap mindenki, aki háromnál több életrajz-filmet látott már életében. és nem, nem fog attól jobban működni a film, ha mondjuk hollywood-iasan bele van erőltetve egy soha meg nem történt drámai szakítás, csakhogy a végén jobban üssön a reunion-nak beállított koncert... és ez az egyik legnagyobb bajom a filmmel, hogy minden tisztára és egyenletesre van polírozva benne, a kiszámíthatatlanság jelszavát a zászlajára tűző zenekar (még életben maradt) tagjai a kiszámíthatóságot választották, önmagukról meg szent szobrokat faragtak, akik sosem mocskolták be a kezüket, mert távol tartották magukat a partiktól, és tisztes családapaként őszültek meg (cöcöcö). bezzeg freddie... mindig nehéz megtalálni az egyensúlyt egy banda-filmnél, ha valamelyik tag (rendszerint a frontember) kiemelkedik a többiek közül, de itt nem is törekedtek ilyen egyensúlyra, már a plakátokon azt hirdették, hogy ez freddie mercury filmje lesz -úgyhogy a zenekari próbákon és a montázs-szerűen vágott turné-részleteken túl csak az ő magánélete kapott hangsúlyt, ellentmondásos megvalósítással... mert bizony könnyen azt lehet kiolvasni a sorok közül, hogy fred elcsábult a férfi-szerelem irányába, amikor egy yoko ono-szerű karakter (paul, a menedzser) a fülébe súgta a bűnös szavakat, és a később halmozódó problémák minden forrása az lett, hogy összefeküdt a saját nemével (is)... és igazából ennél többet nem is tudunk meg róla, talán még a családja segítségével tudnak kicsiszolni néhány érzelmes pillanatot -és pont ez a film másik nagy hibája: hogy képtelen felgyújtani a lelkem. mert hiába díszítették fel ügyes technikai megvalósításokkal a látványt, hiába húzzák előre jó ütemben a tempót a fantasztikus dalok, igazi érzelmeket nem tudnak létrehozni ebben az átlagos történetben botladozó karakter-vázlatokkal... pedig rami malek igazán megpróbálja lehozni a csillagokat is, a mozdulataiban és mimikájában közel tökéletes az illúzió, azonban nem rendelkezik azzal a fizikai jelenléttel, ami áradt freddie-ből (valószínűleg az sem segítette a beleélést, hogy évek óta nézem rami-t a mr.robot-ban, így számomra nem tudott elveszni a fogak és a bajusz alatt -viszont gwilym lee tökéletesen elveszett a brian may haj alatt)... lehet hogy a moziban ütött a húszperces finálé a live aid-es koncert megidézésével, de engem már az a tény is zavart, hogy hattyúdalként akarták beállítani ezt az ismert eseményt, ami után még hosszú idei színpadon volt a zenekar -az meg főleg baszkurálta az agyam, hogy ezért a kreált dramaturgiai csúcspontért feláldozták a teljes időrendet, elmismásolva így freddie betegségét is... de értek mindent, az emberek pont azért zarándokoltak el a moziba, hogy nosztalgikus hangulatba kerüljenek a daloktól, hogy megkapják egy korszak (halvány?) lenyomatát, és sokaknak bőven elég volt az, hogy ezeket teljesítette a film. de én azt gondolom, hogy egy ilyen kulturális hullámokat keltő zenekar és egy ilyen különleges személyiség, mint freddie mercury ennél sokkal többet érdemeltek volna, valami különlegeset, valami szokatlant, kísérletit és extravagánsat... (értem én, hogy mike myers szerepeltetése egy nagy kacsintás volt az egyik gyerekkori kedvenc filmemre, a wayne’s world-re, de egy meta-poén miatt talán nem kellett volna a semmiből kreálni egy gonosz producert, aki utálja a három percnél hosszabb dalokat...) (ja, és azt ugye mondanom sem kell, hogy film igazi sztárjai freddie macskái?) (×01.23.)

(Csillag születik) (2018) (r.: Bradley Cooper)

a cím alapján könnyen legyinthetnénk, hogy megint egy cinderella sztorit kapunk (amik egyébként meglehetősen erősen tartják magukat a kultúránkban, simogatva a lelkünk azon vágyát, hogy egyszer mi kisemberek is naggyá lehetünk), ráadásul ez ennek a történetnek a negyedik feldolgozása, úgyhogy a rendezőként itt debütáló bradley cooper komoly terhet vállalt magára azzal a szándékával, hogy elragadja a szívünket. aztán megszólalt az első torzított akkord a színpadon a gitárjából, majd néhány pillanattal később lady gaga fuck-olva kiabált a puccos étterem vécéjében, és én máris meg voltam fogva. ráadásul egy komoly fegyvertényt is fel tudott vonultatni a film: úgy tudott felvillanyozni, hogy a megnézése előtti éjszaka csak négy órát aludtam... és fáradtság ide-vagy-oda, az első egy óra nagyon könnyen húzott magával, rá voltam hangolódva a dalokra, a film gerincét alkotó kapcsolat kialakulására, arra, ahogy a két karakter pozitívan húzza fel egymást, kellemesen bizsergett a ritkán használt romantikus énem. és teljesen elolvadtam attól a természetes kémiától, ami gaga és bradly cooper között izzott... érdekes, hogy pont az a dramaturgiai húzás törte meg bennem kicsit ezt az ívet, amivel érdekessé tették a szokásosnak mondható felemelkedés-sztorit. bár lehet hogy csak túl sok zenész-életrajzot olvastam már életemben, és kicsit megcsömörlöttem attól, hogy minden színpadi előadónál megfigyelhető ez a hullámvasutazás (legtöbbször az alkohol és a drogok fűtik a föld felé zuhanást), de az is lehet, hogy most kevésbé vágytam a drámára, jobban örült volna a törékeny szívem, ha azt érzi, hogy van kiút a folytonos körökből... ha jobban belegondolunk, azért ally felemelkedése sem makulátlan, nézhetjük a zeneipar kritikájaként is a filmet, ahol a tehetséges énekesnőt ’meg-kell-csinálni’, át kell formálni külsőleg és zeneileg, hogy nagy pénzt lehessen kivenni belőle. szerintem cseppet sem véletlen, hogy ez a szerep pont akkor találta meg gagát, amikor elfordult a maszkoktól és az extrém ruháktól, és egy olyan lemezt készített, amin sokkal pőrébben mutatta meg magát, egy személyes kis gyöngyszemmel bizonyítva mindenkinek, hogy sokkal több ő, mint egy extrém termék, amit el lehet adni a sikító tiniknek. és ms.germanotta pont ezért hiteles a szerepben, mert önmagát kell hoznia, -bár néha azért mélyebbre is kellett nyúlnia egy-egy drámaibb jelenet kedvéért, de ott is jól helytállt, a hangja meg, wow, lehozza a csillagokat is az égről (szerencsére van egy jó összehasonlítási alapunk, hogy milyen is lady gaga a való életben -és akkor most azonnal pótolja mindenki a ’five foot two’ című nagyszerű dokumentum-filmet, aki eddig véletlenül kihagyta volna!)... bradley cooper-nek is elhiszem az összes boldog vagy szétcsúszott pillanatot, a zenés részekre is szépen felkészült, csak a nehezen érthető motyogása zökkentett ki egy kicsit a jeleneteiből... látható, hogy jól megfigyelte azokat a rendezőket, akikkel korábban együtt dolgozott, nagyon tetszett az a megközelítése, hogy nem akart semmit sem a számba rágni, egy-egy képpel és hanggal érzékeltetett sok mindent (elég egy sípoló hang, hogy értsük, hogy baj van a zenész hallásával, ahogy azt is tudjuk jól, hogy a piros-kék fények villogása mikor töri meg az éjszaka sötétjét). és jó ránézni a filmre, a koncert-felvételek is élénkek és átélhetőek (talán csak a hangmérnököknek adtam volna még egy kis időt, hogy a stúdióban felvett énekeket természetesebbre keverjék)... persze egy rendező feladata az is, hogy jól válogassa össze a társait, és hősünk itt sem nyúlt mellé, matthew libatique operatőrről tudtuk eddig is, hogy jó szeme van. ahogy az sem újdonság, hogy sam elliott nagyszerű színész, aki egyetlen pillantással is képes erős jelenlétet a vászonra varázsolni (de még az olyan humoristák is jól megvetették a lábukat a filmben, mint andrew dice clay és dave chapelle)... szeretjük, amikor felemelik a lelkünket egy ’rút-kiskacsa’ sztorival, szeretünk pityeregni, amikor összetörik a szívünket, szeretjük a hihető természetességet, szeretünk jó dalokra ringatózni a kanapén, és jól helyt is áll ez a film ezekben a kritériumokban, úgyhogy végre van egy újra-feldolgozás, ami azt bizonyítja mind az alkotóknak, mind a nézőknek, hogy megéri rászánni az időt arra, hogy egy ismerős történetet formáljanak újra a nagyvászonra -kellő odaadással és szeretettel. (×01.21.)

(Csuklyások) (2018) (r.: Spike Lee)

szabad-e szórakozni a rasszizmussal? direkt nem azt kérdezem, hogy viccelni szabad-e, mert viccelni bármivel lehet a jó ízlésen belül, de lehet-e egy olyan szórakoztató filmet készíteni, ami ilyen komoly téma mélyére akar nézni? mondjuk az már előre sejthető volt, hogy egy ilyen alap-sztorit nehezen lehetne faarccal prezentálni, mert a felütése pont olyan, mint egy viccnek: egy néger és egy zsidó belépnek a klu-klux klánba... azt nem nagyon szoktam titkolni, hogy a rasszizmus a kevés dolgok egyike, ami az én hal-véremet is felforrasztja, kifejezetten heves érzelmekkel tudok reagálni azokra az alávaló férgekre, akik felsőbbrendűnek hiszik magukat, mert történetesen fehér bőrrel látták meg a napvilágot. ezért is érdekelt annyira, hogy miként fogok reagálni spike lee lazább felfogására -és voltak is érdekes meghasonlásaim a mozi-teremben... mert a film összhatását tekintve tényleg piszok szórakoztatóra sikeredett, köszönhetően a helyzet abszurditásának és a klán karikatúra-szerű ábrázolásának, ugyanakkor a fehér testvériség tagjainak rendre voltak olyan mondatai, ami miatt felfortyanva forogtam a kényelmetlen székemen. de végig jó volt a humor és dráma egyensúlya -egészen az utolsó öt percig... mert spike lee nem hagyhatta, hogy fehér férfiként, hithű liberálisként kellemes érzésekkel hagyjam el a mozit, így aktuális kontextusba helyezte a filmet, odaszúrva a végére a tavalyi sajnálatos charlotte-i eseményeket, hogy a szívünkbe szúrjon a tudat: nem sok minden változott az emberek világnézetében az elmúlt negyven évben... (apróbb aktuális kacsintások korábban is voltak, és a mi vetítésünkön pont ezek a poénok eredményezték a legnagyobb nevetéseket.) nem azt mondom, hogy nagyon merész rendezői döntés volt ez a direktor részéről, de azért egy közönségfilmnek szánt alkotásnál kellettek tökök, hogy egy ilyen gyomorszájra mért ütéssel érjen véget a film... voltak egyébként spike-nak más döntései, amikkel inkább vitatkoznék. először is egy picit jobban dolgoztathatta volna a vágóját, mert bizonyos jelenet jobban működhettek volna rövidebben (én például hiába szeretem nézni, ahogy emberek táncolnak, ide filmbe nem passzolt a kvázi zenés betét). de meglepő volt az is, ahogy bizonyos képek beékelődtek a többi közé, gondolok itt a régi film-részletekre, vagy a beúszó plakátokra a filmes beszélgetés alatt. plusz az én ízlésem szerint több arc-közelit kaptunk a kelleténél... de ezek igazából apróságok, maga a film összességében jól működött, az első telefonhívástól jó volt az üteme is, hol feszült volt hol pedig jópofa, a színészi munka pedig igazán parádésra sikeredett. john david washington nem csak a megnyerő külsejét örökölte az apjától de a tehetségéből is átszivárgott bele egy jó adag, adam driver nem véletlenül szerepel minden prominens rendezőnél az elmúlt években, isiah whitlock jr meg a drót után itt is bemutathatta, hogy senki sem mondja nála menőbben azt, hogy ’shiiiiiiiiit’... (baszki, ennyi év után kellett megtudnom, hogy steve buscemi-nek van egy tesója? végig azt néztem, hogy olyan mintha ő lenne, a hangja is hasonló, de nem, mégsem, wtf...) gonosz-fronton a finn ördög, jasper pääkkönen volt a legmeggyőzőbb, nála tényleg nehéz lett volna mosolyogni a rasszista túlzásokon... szóval, gonosz kis joint-ot tekert ezúttal nekünk spike lee, egy kettős identitású filmet, ami úgy szórakoztat, hogy közben az orrodra is koppint. (##09.29.)

(A legsötétebb óra) (2017) (r.: Joe Wright)

a nemzeti kincsek bemutatásánál mindig pengeélen kell táncolni egy alkotónak -mert bár ott az igény, hogy hitelesen, igazi embernek mutassa meg a híres történelmi személyt, ugyanakkor azért nem illik nagyon megkoptatni sem az évtizedek alatt rárakódott nimbuszt... ha winston churchill-t vizsgáljuk, azért a nemzet-mentés mindig is dohányfüstbe burkolózott, valahogy beleivódott a történelem-könyvekbe a buldog képe is, aki nem csak mosolyogva tud ’victory’ jelet mutatni, de dagadó erekkel üvölti ki magából az elhíresült beszédeit... az tetszett a filmben, hogy egy-egy apró jelenetben próbálták érzékeltetni azt, hogy a kortársai korántsem voltak tőle annyira elragadtatva, mint az utókor, egy öregedő alkoholistának tartották, aki a hirtelen hangulat-ingadozásaival mindenkit elmar maga mellől, ráadásul a dunkirk-i siker előtt nem sok dicsőséget tudott felmutatni... szintén örülhetünk annak, hogy azt a korszakát mutatja be a dicső államférfinek a film, amikor megrendült a hite önmagában, amikor már-már hajlott arra, hogy behódoljon a politikai nyomásnak, mert ezzel is az emberi arca domborodott ki -az már egy másik kérdés, hogy az ön-igazolás megtalálását mennyire didaktikus módon sikerült bemutatni, annyira idealizált volt a ’nagy ember lemegy a pórnép közé (szó szerint, a metróba)’ jelenet. és hát gyaníthatóan az is sántít, hogy a fő politikai ellenfelek ennyire egy-fogaskerekű gondolkozásra voltak leredukálva (akik mindent megtennének a külön-utas és valószínűleg megalázó különbékéért), csak azért, hogy churchill jobban ragyoghasson a gonoszt legyőző hősies szerepben... lehet egyébként hogy az volt a legnagyobb bajom, hogy (a) the crown miatt most eléggé közel áll hozzám churchill, és itt a filmben nem igazán tudtak újat mondani róla a sorozathoz képest (pl. mindkét helyen diktált az öreg a fürdőszobából a kezdő titkárnőnek). azt viszont könnyen el tudom ismerni, hogy gary oldman tökéletesen átlényegült a szerep kedvéért, minden apró szájrezdülése a helyén volt (és vele együtt a maszkmesterek is tökéletesen meg fogják érdemelni az oscar-t), elemében volt mind a híres beszédek mind a csöndesebb pillanatok alatt. csak az a baj, hogy sem a felfokozott hangulat, sem az intimitás nem tudott kiváltani belőlem semmilyen érzelmet -és ha egy film hatástalan, akkor hiába ás egy valós személy tettei mélyére, hiába helyez a középpontjába egy erős alakítást, hiába játszik ügyesen a fényekkel és árnyékokkal, csak egy gyenge közepes színvonalon felmondott üres töri-leckeként marad meg az ember fejében... (##02.25.)

(A Pentagon titkai) (2017) (r.: Steven Spielberg)

valószínűleg az alkotómunka egyik legfontosabb kérdése, hogy az elkészült műnek reflektálnia kell-e arra a korra, amiben készült -még akkor is, ha maga az alkotás nem az aktuális korban játszódik... persze úgy nincs nehéz dolga egy alkotónak, ha a jelenkor jól reflektál egy másik történelmi korszakra, így a nézők is könnyen húzzák össze a közös pontokat -nem véletlen, hogy az újságírós filmek rendre a dohányfüstös, fura hajas hetvenes évekhez nyúlnak vissza. mert akkoriban is harcolni kellett a sajtó függetlenségéért, miközben próbálták feltárni a politikai hazugságok mélyre nyúló gyökereit, és hát ma is piszok nehéz a sajtó munkatársaként hitelesen dolgozni, miközben a felsőbb körök azzal üvöltik tele a világot, hogy a sajtó hazudik (miközben maga a nagy fehér(házi) ember bizonyíthatóan naponta többször is igaztalan dolgokat állít -kábé minden alkalommal, amikor kinyitja a száját...). így persze nem véletlen, hogy steven spielberg a maga vehemes tempójbban rávetette magát az alapanyagra, ami a sajtó nagy diadaláról szólt, és a szokásos látványfilmje utómunkálatai közben leforgatta ezt a komolyabb darabot is (lásd még a kilencvenes évek derekát, amikor auschwitz-ből vágta műholdon keresztül a jurassic park-ot). és hát spielberg-nek mindegy, hogy dínók vagy újságírók vannak a fókuszban, ő mindig piszok elegánsan használja a kamera-mozgásokat, öröm nézni, ahogy követi a karaktereket, vagy csak siklik körülöttük (janus kaminsky igazi fakó hetvenes évek-beli színképpel járult hozzá a kor-hangulathoz -btw, tök jó látni, hogy ennyi évtized után is együtt van az állandó spielberg-i csapat, az operatőr, a vágó (michael kahn) és a zeneszerző (john williams) is). amiben szintén erős a direktor-úr, az a színészválasztás, most tutira ment meryl streep-pel és tom hanks-szel, köréjük meg csupa tévéből importált arcot pakolt, ami nekem külön öröm volt, mert mindegyikükkel szimpatizálok a sorozataik miatt (igaz csak akkor kezdtem örülni nekik, amikor mindenkit sikerült felismernem a borzasztó parókák alatt)... látvány és színészek, nem véletlenül ezzel kezdtem és nem a történettel, mert abban nincs sok truváj, főleg ha láttál már kettőnél több újságírós filmet, de korrektül elpörgött a sztori, ahogy a film is olyan ’korrekt’, nem bántó, nem kiemelkedő. lehet hogy az a baj, hogy nem is volt olyan rég, amikor sikerült sokkal jobban felzaklatni a lelkem egy hasonló filmmel (spotlight)... (karakter-ívet igazán csak meryl streep főnökasszonya kapott, nála viszont jól működött, ahogy a lenézett és megtűrt özvegyből egy erős vezetővé változott -erős nő, szintén egy aktuális és fontos mai üzenet.) (##02.22.)