(Az aszfalt királyai) (2019) (r.: James Mangold)

mikor kijöttek a kritikák ehhez a filmhez, akkor hallottam életemben először azt a kifejezést, hogy ’apu-mozi’ -most, hogy már én is túl vagyok a megtekintésen, már pontosan értem, hogy mire gondoltak az újságírók ezzel... mert ez egy igazi régi-vágású férfias film, ahol kérlelhetetlen fickók tesznek meg mindent a céljaik elérése érdekében, és közben nem félnek bekoszolni a kezüket, és széles mosollyal a szájuk szegletében szívják be az égett gumi szagát. pont az a film, ami elé le tudjuk ültetni az édesapánkat, aki szívesen nézi egy letűnt kor macsóságát, élvezi a motorok zúgását, és egy percig sem panaszkodik amiatt, hogy minden kanyart levágva, túl egyenes vonalban halad előre a maga tempójában a film... és persze van olyan, amikor nekünk ifjabbaknak is tud működni egy ilyen retro-film, és én is tök jól elvoltam vele, de igazság szerint nagyon kevés olyan pluszt tudott adni, ami miatt azt mondanám, hogy értem, hogy miért választották be ezt a filmet az oscar-nal is a legjobb kilenc közé... mert a dramaturgiája pontosan ugyanazokból a panelekből építkezik, mint amiket az elmúlt évtizedekben számtalanszor felhasználtak már -azzal a különbséggel, hogy nem építettek fel egy markáns ellenfelet, aki ellen azt érzed nézőként, hogy a hőseid jogosan veszik fel a harcot. mert bizony a címben szereplő ferrari teljesen súlytalan a filmben, sőt, egy kicsit bohócot is csinálnak belőlük, ahogy bedőlnek a shelby-féle pszichológiai hadviselésnek (ráadásul még a végjátékból is túl hamar kiszállnak a nagy verseny során). és ha nincs megfelelő ellenfél, akkor nincs igazi tét sem, hiányzik a filmből a kellő feszültség. oké, negatív szereplő így is van, de az aktatologató al-igazgató annyira egydimenziósan tesz keresztbe a srácoknak, hogy egy idő után már nem lehet komolyan venni... igazából a szépen felvett versenyekből is hiányzott az igazi tűz, mert mindig lehetett érezni, hogy mikor sikerül majd túllépni a problémákon, és robog be majd az autó (és ken miles) a siker kapuján (oké, a legvégét azért meg merték mártani egy kis keserűségbe, ezért mindenképp jár a tisztelet az alkotók felé)... ha már nincs igazi tét és feszültség, nincsenek izgalmas, többrétegű karakterek, akiknek úgy igazán tudnál szurkolni, legalább vannak tehetséges színészek, akiket élvezet nézni a vásznon. a leghálásabb szerep persze christian bale-nek jutott, aki ki is aknázza a durvább személyiségben rejlő finomságokat. akiknek viszont nagyon megörültem, hogy végre nagy filmben láthatom, az tracy letts, és caitriona balfe (utóbbiról tudvalevő, hogy az outlander miatt erősen a szívem csücskében lakik, és itt is elmondhatom, mint minden sorozat-kritikámban, hogy nálam jól tud működni, amikor előszedi a kiakadós/sírós hangját, amivel azt gyanítom, hogy többeket is el tud idegeníteni (plusz látványosan nagyon jól állt neki a hatvanas évek))... igazából annyira ’korrekt’ a film, hogy nem igazán lehet mélyen elemezni, egy nem túl meglepő autós életrajzi dráma, amit jól néz ki, beváltja azt, amit vállal, de a végefőcím után azt érzed, hogy nem mozgatott meg benned semmit sem... (××01.29.)