(Élősködők) (2019) (r.: Bong Joon-ho)

viszonylag ritkán jutok hozzá koreai filmekhez, de olyankor mindig meglepnek -az országban készülő összes film ilyen kiszámíthatatlan stílus-kavalkád, vagy csak az ilyen típusú alkotásaikat importálják a nagyvilágba...? és az a hihetetlen, hogy a zsáner-vegyítés ellenére nem esnek szét a filmjeik, hogy minden fogaskerék a helyére kattan, annak ellenére, hogy nagyon széles amplitúdóval dolgoznak. mert ez a film is egyszerre akart lenni szocio-dráma erős társadalom-kritikus felhangokkal, sötét komédia maró szatírával, és suspense-ben bővelkedő triller, ami gonosz módon még a horror irányába is el-elhajlik. és az a csoda, hogy az első pillanatával maga mellé állít, és könnyű kézzel végigránt az összes érzelmem, nevetünk, megrendülünk, aggódunk, és kikerekedett szemmel várjuk, hogy lehet-e megváltás a sok borzalom után bárkinek is... és ehhez az kell, hogy nagyon hamar szimpatikussá tegye a film számunkra a főszereplő családot, akik annak ellenére nem keltenek bennünk szánalmat, hogy nehéz körülmények között élnek (egy szuterénnek is alig nevezhető lyukban), mert azt érezzük, hogy a leleményességük és életrevalóságuk segítségével képesek a felszínen maradni. könnyen elnézzük nekik azt is, hogy átlépik a határokat a simlis trükközéseikkel, mert tudjuk, hogy szükségük van ezekre a túléléshez. a szimpátiánkból ered az is, hogy betegre aggódjuk magunkat akkor, amikor rémálomba fordul a nagy tervük, és alig bírjuk elviselni, amikor egy hajszálon függ az életük -vagy egy asztal alatt várják, hogy hátha megúszhatják az egészet... a gazdag családot sem idegenítik el tőlünk, egy kevésbé tehetséges alkotó biztos hogy eltúlozta volna őket, de itt ők sem gonoszak, inkább csak naivak (ami ahhoz szükséges, hogy elhiggyük a történet alapjait), és igazából csak az orruk a gyenge pontjuk... nem, itt sokkal okosabban van ábrázolva az osztály-különbség, leginkább vizuálisan, vagy mondhatjuk azt is, hogy vertikálisan, mert a dombon lévő magaslatról kell alászállni a szegény-negyedhez, sok lépcsőt kell megmászni, hogy feljebb tudjon törni valaki. egészen elképesztően néz ki, ahogy ez az egész dramatizálva van ez az áradás-jelenettel, ahogy a fenti világ romanticizált eső-képe egyre duzzad, ahogy lefelé törünk hőseinkkel, ahogy a duzzadó víztömeg elkeveredik a csatorna mocskával... de egyébként is erős a képi szimbólumok megjelenítésében a film, amikkel játékra is invitálja a nézőit, hogy ha az keresni akarja az elrejtett utalásokat -én például most megszállottan meg akarom nézni, hogy milyen morze-kódot villogtak a kim családnál, mert túl gyanúsan pislogtak azok a neonok a szűk kis lakás plafonján... de igazából ezek majd egy újranézés során fognak igazán kijönni, mert most sokkal inkább arra koncentráltam, hogy milyen hangulati kanyarokat tesz még meg sztori, valamint próbáltam kordában tartani az érzelmeimet, mert túlságosan aggódni kezdtem ezért a szélhámos családért... (már csak azért is érdemes lenne gyakrabban fordulnom a koreai filmművészet felé, mert úgy tűnik, hogy igencsak gyengéim a baba-arcú színésznőik, akikből láthatóan kifogyhatatlan készletekkel rendelkeznek... apropó, színészet, el vagyok szokva az idegenül hangzó nyelvezettől is, így a színészi játékot is nehezebben ítélem meg, ezért nem írtam róluk most, bár az biztos, hogy arc-mimikában erősek voltak a művészek, és nem véletlen, hogy kang-ho song a rendező úr kedvence alkotó-társa már évek óta.) (×12.23.)