(Tökéletlen idők) (1993) (r.: Richard Linklater)

mivel én a szobanövények alfajába tartoztam a középiskolás éveim alatt, ezért viszonylag kevés emlékem van elhajlásokról -azok is leginkább éjszakázások voltak a zenetáborban... de tudom, hogy másoknak sokkal intenzívebb élményei voltak erről az időszakról -sok művésznek annyira, hogy ihletett is meríthetnek a tini-kori kilengéseikből, nem rejtegetve a ciki vetületet sem, csak egy vékony nosztalgiával fedve be a valóságot... és úgy tűnik, hogy minden korszakban akad egy ilyen alkotás, ami kiemelkedik az átlag tini-filmek közül és kultikus alkotásként hivatkoznak rá a nagy almanach-ok. akár könnyen lehetne egy összehasonlító elemzéssel a mélyére menni annak, hogy miért szerettek ugyanúgy krúzolni az autóikkal a fiatalok a kisvárosokban az ötvenes években (lásd még: american graffiti), mint a trapéz-nadrágos hetvenesekben, de én, innen európából, jogosítvány nélkül, meg sem kísérlem megérteni az amerikaiak autó-fétisét... bár ez a film még egy korai linklater zsengének számít, azért már a határozott kézjegyei ott vannak a végeredményen, karakter-központú lazázás az egész film, apró életképek láncolata, igazi sztori nélküli, jóleső sodródás, ahol igazi erős sztori nélkül nézhetünk szét a középiskolás archetípusok teljes tárházán, ahol természetes a bullying, ahol a nerd-ök a demokratizmus papolnak (és néha bekapnak egy pofont egy erő-csávótól), ahol könnyű belevinni a rosszba a leendő elsősöket is, de azért nem minden menő lány gonosz, és nem minden focista szadista állat... örültem, hogy a felszabadult vakációs hangulatnak nem akart linklater egy drámai pofont adni, és a legnagyobb problémát az okozta, hogy vajon a tapogatott kiscsajnak ki van-e tömve zoknival a melltartója vagy sem... még a kötelező szülői dorgálás is elmaradt a kicsapongó éjszaka után, szerintem tök jó, amikor egy fiatal alkotó még nem akar tanulságokat lenyomni a torkunkon, csak objektíven be akarja mutatni, hogy néha igenis jó dolog lehet egy mámorosabb éjszaka, és néhány sörtől meg fűtől még nem lesz elkárhozott a fiatalság... egy több mint huszonöt éves filmnél természetes, hogy találunk benne pejhedző állú leendő sztárokat, jókat tud mosolyogni ma már azon a sokat látott néző, hogy hol is kezdték a pályafutásukat az olyan sztárok, mint matthew macconoughey vagy ben afleck, vagy hogy milyen hamvasak voltak milla jovovich és parker posey... de azért linklater inkább az ismeretségi köréből válogathatott, mert vannak azért olyanok bőven a filmben, akiknél az a legnagyobb dicséret, hogy természetes a játékuk, de azért nem véletlen, hogy ma már nem találkozunk a nevükkel a moziplakátokon... de egy ilyen életérzés filmhez nem is kell a teljes átalakulást követelő method acting, csak a laza fun életértés, a király zenék, meg azok a jellegzetes illatú nyáréjszakák hangulata, amik örökre ott ragadtak a lelked egy eldugott szegletében... (érdekes, hogy kevin smith milyen sokat emlegeti richard linklater-t, mint ihlető forrását, és a párhuzam meg is állja ott a helyét, hogy amatőr státuszból indulva mindkettejük második filmjét már az universal karolta fel -az már egy más kérdés, hogy kevin befürdött ezzel a friggyel, mert a stúdió a földbe állította a mallrats-et...) (××04.18.)

(Sráckor) (2014) (r.: Richard Linklater)

ennek a filmnek nem lenne szabad léteznie... két és háromnegyed órás, nincs igazán története, csendes, kedves. de van. és milyen jó, hogy van. mert nem kell mindig nagyot mondani. nem kell mély drámával lehúzni a nézőket. néha elég, ha annyira megközelítjük a valóságot, amennyire mesterségesen ez lehetséges. ha egy olyan történetet alkotunk, ami megeshet bárkivel. veled. velem. akár texas-ban is, elvált szülők kölykeként. mindenki felnő. és mindenki raktároz magában el emlékeket. töredékeket. mert a hosszú folyamat alatt úgyis kikopik egy csomó minden. szita az agyunk. vagy kevés a memória... szerintem richard linklater a filmben is látott puskát tartotta a pénzemberek fejéhez, hogy tizenkét éven át elnézzék neki, hogy szórja a dollárokat, a megtérülés csekély esélyével. de ehhez a koncepcióhoz ez kellett, hogy fogja a színészek kezét évről évre, és kiszakítsa azt a néhány napot mindannyiuk kalendárjából. ezt nem lehetett volna más trükkökkel elkészíteni. nem lett volna igaz. kellett egy jó adag szerencse is hozzá, hogy a jó gyerekre bökjenek rá az elején, de szerencsére jól helytállt a srác, elbírta a vállain a film nagy részét. ethan hawke itt is (valószínűleg) önmagát adja, mindenesetre jó volt mosolyogni, amikor az volt az érzése az embernek, hogy before-os jesse ikertesója magyaráz és gesztikulál a vásznon. patricia arquette finoman és baromi természetesen hozta az anyukát, talán neki kellett a legtöbbször belelépnie a drámába, de jól csinálta. a kislányt elsőre meglehetősen idegesítőnek találtam, de ebben egy jó adag lehetett a szerepből, mert utána ő is kupálódott szépen (és most megengedően nézek félre az apai protekció miatt...). kicsit féltem a filmtől, mert szoktak problémáim lenni a gyerek-színészekkel, de működött a linklater-varázs, annyira természetes volt minden, hogy fel sem ocsúdtam, már kamaszokat néztem. nem erőltették, hogy az idő múlását érzékeltessék velünk, a hajak, a technikai kütyük, a kollektív élmények és a zenék jó irányjelzőnek bizonyultak (büszkeséggel tölt el, hogy a dalok nagy-többségét ismertem, az én kulturális érésemben is fontos volt az elmúlt 12 év). de nem is kell mindig akkurátusnak lenni, elég csak belesni valaki életébe, hasonló pontokat keresni, hullámhegyek-és-völgyek nélkül, csak úgy lenni. felnőni. élni. 9 pont. (++11.15.)