(Pókember: Nincs hazaút) (2021) (r.: Jon Watts)

sok szuperhős él kettős életet, fedi el maszkkal a valódi identitását, ám pókember az, aki a legjobban fél attól, hogy lelepleződik, mert túl sok veszteség érte már az életben azért, amiért a hálószövés nagy felelősségét a vállára vette. legalábbis a képregényes változat élete egy véget nem érő trauma, de most a nagy marvel filmuniverzumos inkarnációjának is át kellett élnie néhány jellemformáló lélek-szaggatást... (és akkor innentől SPOILEREK, mert erről a filmről felesleges rébuszokban beszélni...) peter parker a pókember! így végződött az előző kaland, így várható volt, hogy a film nyitánya a hirtelen jött közfigyelemmel foglalkozik majd, hol komolyan, hol poénosabban. és jó, hogy itt is azt éreztük, mint a füzetek lapjain, hogy peter a szeretteit félti inkább a kétes hírnévtől, és nem azzal van igazán baja, hogy utánakiabálnak az utcán. aztán, mint a képregényekben, itt is hoz egy rossz döntést annak érdekében, hogy újra a titkok mögé bújhasson -vagy megmenthessen valakit, akit szeret... bizony, érintőlegesen még joe quesada hírhedt one more day-jét is felemlegethetjük, ahol a házasságát áldozta fel peter may néni életéért cserébe, de miért ne ihletődhetnének a forgatókönyvírók egy olyan sztoriból, aminél gyűlöltebb pók-történet nincs az univerzumban...? de az a szerencséjük, hogy jól jönnek ki a végén a dologból, ahogy egy olyan ponton is sikerrel hálóhintázzák át az akadályt, amiről előzetesen azt gondoltam, hogy ugyanúgy fel fognak akadni, mint ahogy bizonyos elődeik (a pókember 3 és a csodálatos pókember 2) tették: nevezetesen, hogy túlzsúfolják karakterekkel a filmet, és nem lesz helye senkinek igazán lélegezni... de hálistennek nem annyi történt, hogy meglobogtatták a pénz-kötegeket a régi arcok előtt, akik aztán unottan álltak a kamera előtt, mielőtt dobbantottak volna a következő projektjükre. nem, mindenkinek meg volt a helye és a maga szerepe. ettől függetlenül a film kétharmada egy leplezetlen rajongói szerelmeslevél -de a szebbik fajtából, tudjátok, ami rózsavíztől illatozik... merthogy mondjuk ki, ami hollywood legrosszabbul őrzött titka volt hónapokon át: nem csak a promócióban kiemelt régi gonoszok érkeztek át ebbe a dimenzióba strange doki félresikerült varázslata után, hanem a korábban megismert peter parker nevű egyének is... azoknak, akik 2002 óta együtt értek ezekkel a filmekkel, hatalmas élmény volt látni a három filmes pókfejet vállt-vállnak-vetve harcolni, úgy, hogy mindhárman markáns különbségekkel rendelkeznek, a karakter különböző stációit jelenítik meg. és a kissé szeleburdi ifjú peter sokat tanulhatott a sokat tapasztalt, korosodó alteregójától, és attól a változattól is, akit a gyász utáni düh egy sötétebb útra terelt (andrew garfield filmről-filmre bizonyítja nekem (is), hogy mekkora tehetség, de amikor mj megmentése után ott csillogott a szemében a könny, akkor döntöttem el, hogy a generációja egyik igazi ékköve ő)... de nem csak a parkerek-től kapott leckéket peter ezúttal, hanem a klasszikus gonoszoktól is, akik szintén hozták magukkal a múltjuk málháját ebbe az univerzumba is, szépen folytatódott a történet-ívük a korábbi filmekből (doc oc-ra, a manóra és elektróra igaz ez, homokember és a gyík csak cgi figuraként asszisztáltak, bár ezt gyaníthatóan a pandémia alatti forgatás számlájára írhatjuk). és az egyikük megtanította az ifjú parker-nek a legkeményebb leckét, amit csak kaphatott, egy olyan szívszaggató drámát, amit a társainak már a kezdetekkor át kellett érnie. de szerintem nem volt rossz stratégia átalakítani és három filmre elhúzni az eredet-történetét, mert így nem éreztük azt, hogy újra csak az ismert paneleket kaptuk meg... mert bizony ez a film dekoratív masnit kötött az eddigi pók-filmekre, a szomorkás vég egyben egy új kezdet is, tom holland megmutathatja legközelebb, hogy milyen a karaktere, amikor nem protezsálja őt vasember és nick fury, csak egy egyszerű csóró queens-i srác, aki a környéken hálóhintázva segít a rászorulóknak. egy közülünk, pont ahogy stan lee megálmodta... (még egy olyan filmnél is lehet kötekedni, amit nagyon élvez az ember, én is megtenném ezt: a legnagyobb bajom azzal volt a moziteremben, hogy a nagy finálé alatt képtelen voltam megkülönböztetni a három pókot, hiába voltak némiképp eltérő ruhában, de egyébként mindennel elégedett voltam, jó volt a tempó, a humor és a dráma aránya, nem volt émelyítő a nagy kanálnyi nosztalgia, amivel teletömték a szövegkönyvet, a fiatalok felnőttek a feladathoz, hogy érettebben játsszák a szerepüket, a visszatérő nagy-öregeket meg mindig élvezet nézni -főleg willem dafoe-t, ahogy 66 évesen is teljesen magáévá teszi a zöld manó szerepét...) [*12.18.]

(Venom 2. -Vérontó) (2021) (r.: Andy Serkis)

...de tényleg, mit esznek a népek venom-on? kilencven milliós nyitóhétvége, az idei covid-os év sikerfilmjei top5-jében ott tanyázik ez a fekete massza, én meg így három év után megint vakarhatom a fejem, hogy ’de miéééért?’... oké, azt elismerem, hogy van akinek működhet a buddy comedy, amire vastagon épít a film, de számomra csak idegesítő, ahogy tom hardy magának feleselget, miközben nincs nagyon témája azon kívül, hogy venom emberhúsra éhes, és hogy az ember tökösebb-e vagy a szimbióta... azokat mondjuk már kevésbé értem, akik remegve várták a vérontót, mert tudni lehetett, hogy vért nem fog ontani, maximum furán hangsúlyozott woodyharrelson-ok fognak kicsúszni a száján, és a végén majd sűrű cgi közepette összecsap a két földönkívüli (pont mint az első rész fináléjában). még úgy sem sikerült izgalmassá tenni a kegyetlennek beállított sorozat-gyilkost, hogy megkapta a ’sanyarú gyerekkor, rossz szülők, kiközösítés, elszakított szerelem’ kezdőpakkot az íróktól, és végtelenül bénának tartottam, hogy úgy mászott bele a szimbióta, hogy megharapta eddie brock-ot... olyan, mintha semmit sem tanultak volna a készítők az előző rész óta, rohannak végig egy alibi-sztorin, miközben még arra sem veszik a fáradtságot, hogy legalább nagyvonalakba felvázolják a karaktereket (szegény michelle williams szívta meg megint a legjobban, hogy csak egy fehér lapot kapott szövegkönyv helyett) -igazából egyetlen dolgot csináltak jobban, mint az elődnél: hogy fél órával rövidebbre vették a játékidőt... [*11.25.]

(Kisasszonyok) (2019) (r.: Greta Gerwig)

nem tudom, hogy amerikában mennyire kötelező olvasmány a ’kisasszonyok’ című regény, de azt érzem, hogy sokkal inkább alapmű, mint nálunk -bár kétségtelen, hogy sosem voltam otthon a ’lányos’ könyvekben (legyenek azok pöttyösek vagy csíkosak), így még az is előfordulhat, hogy sok magyar háztartásban ott van a kötet a jane-austen-ok meg a brontë-k mellett... igazából a film- és televíziós-változatok is elkerültek eddig engem, bár azt gondolom, hogy ehhez a 2019-es adaptációhoz nem csak azért lett szerencsém végül, mert bekerült a legjobb filmek oscar-jelöltjeinek listájára, de egyébként is felfigyeltem volna rá, mert greta gerwig már a ladybird-del bizonyította, hogy nagyon érti a film nyelvét, és láthatóan azzal a filmmel jegyet váltott a hollywood-i szabadság felé, így a sony kinyitotta a pénztárcáját, hogy látvány és casting szinten se lehessen egy rossz szavunk sem. igazságtalannak is érzem ezt a szereposztást, mert annyi szép és tehetséges embert sikerült összeválogatni a vászonra, hogy képtelenség közülük kedvencet választani... saoirse ronan leginkább szerepe miatt emelkedik ki a többiek fölé, neki kell a legnagyobb amplitúdóval játszani. igaz, az egyetlen érzelmi mélypontot leszámítva nem igazán éreztem azt, hogy olyan nagyon alámerítenének a drámai pontokon, minden olyan kedves és szerethető volt, mai szóval élve, annyira ’cuki’ az egész, hogy sokszor nem tudtam komolyan venni, amikor az egymást egyébként nagyon szerető testvérek összekaptak valamin... nagyon okos dramaturgiai húzásnak érzem az időrenddel való játszadozást, mert egy új vetületet hozhatott be greta azzal, ahogy egymás mellé párosította a különböző eseményeket, és így azoknak is adhatott újdonságot, akik már kívülről fújják a march nővérek sorsát. sőt, némi játékosság is bekerülhetett azzal a meta-tudással, hogy a múlt eseményei tulajdonképpen a regény eseményei, amit jo march, mint író kedvére megváltoztathatott... inspiráló volt látni, hogy valaki sikeres lehetett szerzőként egy olyan korban, amikor a nőket csak szülő-gépeknek tartották, akiknek a legnagyobb erényük az volt, ha kifognak egy gazdag balekot, igaz, a film (és gondolom a regény is) eleve idealizálja ezt a családot, ahol mindenki tehetséges és kedves, és nem fél a szíve után menni... de manapság egyre gyakrabban érzem, hogy szükségem van ilyen szív-melengetésekre, ami mellé külön öröm, ha minőségi csomagolásba van rejtve ez az ajándék. ráadásul mindig szívesen támogatja az ember az erős, független, és egyedi hangú nőket -legyen az a film írója és rendezője, vagy a főszereplője, aki úgy érzi, hogy nincs szüksége férfiakra ahhoz, hogy kiteljesedjen. (de most tényleg kéne döntenem florence pugh hangja és emma watson mosolya közül? lehetetlen választás...) (××02.01.)