(A vadnyugat törvényei szerint) (2021) (r.: Jeymes Samuel)

a szuperhősös filmek kapcsán emlegetik mostanában sokat, hogy az előző zsáner, ami ennyire le tudta uralni a vásznakat, az a western volt, 60-70 évvel ezelőtt. a sorozatgyártástól viszont megfakultak a lengőajtós kocsmák, berozsdásodtak a hatlövetűek, és a műfaj egy-egy fellángolástól eltekintve kimúlt. pedig nem véletlenül volt népszerű sokáig, hiszen széles közönséghez tudtak szólni ezek az univerzális modern mítoszok a megátalkodott marha-tolvajokról, a fényesre suvickolt jelvényű seriffekről. nem véletlen, hogy nem csak a western hazájában, amerikában virágzott a kovbojosdi, de az európai epigonok is hasonlóan mély nyomot hagytak a filmkultúrában. viszont a fekete alkotók ritkán kaptak lehetőséget arra, hogy a maguk módján meséljenek eerről a korszakról, ami igencsak érintette az őseiket -de tudjuk, hogy a mai világban már szerencsére meg lehet találni azokat a forrásokat, amikből elkészülhet egy ilyen film. például egy angol zenei producer is bekopogtathat a netflix ajtaján, hogy szeretne egy csupa feketékből álló cast-tal pisztoly-párbajokat forgatni... persze jeymes samuel nem találta fel a spanyolviaszt, nem újította meg a műfajt, fogott egy tipikusan vadnyugati toposzt, a bosszút, előkeresett pár reggie meg soul számot a lemeztáskájából, odaültette maga mellé lawrence bender-t, hogy csepegtessen némi tarantino-hatást a végeredménybe, és kész is lett a szórakoztató elegy, ami nem veszi túl komolyan magát, kikacsint és elemel, ugyanakkor az érzelmi húrokra is üt egy pár alattomosat. és úgy mellesleg minden szereplőt afroamerikai színészek játszanak... viszont. a rassz-kártyát a talonban hagyja, itt nem az elnyomással kell küzdenie a szereplőknek, feketének fekete a farkasa, egymást közt intézik az ügyeket, és csak akkor mennek a fehérek közé, ha ki akarják rabolni őket (jó kis fricskaként a fehérek városa minden szempontból fehér, nem csak az emberek, de a falak és a homok is)... bár valós személyek neveit veszi kölcsön a szövegkönyv, nem törekszik a valóság bemutatására, inkább csak alapoknak használja a történelmet arra, hogy cool pózokban mutassa meg, hogy a feketék is fontos szerepet játszottak a vadnyugaton... de az egész rendezésből süt a style over substance, és pont a cool faktorok túlpörgetése miatt nem lógnak ki a modern zenék, a tisztára suvickolt díszletek és a színészi pózőrködések sem, mert az ember nem is várja el, hogy hiteles legyen, nem ez a célja... de egyébként könnyű úgy cool-nak lenni, hogy az összes most menő afro-színészt sikerült bezsákolni, ráadásul van is helyük játszani, mert a gonosz oldalon állók majdnem annyi játékidőt kapnak, mint a konkurens banda tagjai. igaz, hogy idris elba-t így is sokáig az oldalvonalon tartja a szövegkönyv, hogy a megfelelő pillanatban robbanthassa a kvalitásait... nem tudom, valahogy jól tud esni a mai világban, ha egy egyszerűbb kor felé fordulhatunk, ami azért kellően le van porolva, stílusos, szórakoztató, laza, mint egy gyors-tüzelésű colt ravasza. afro-western, mert miért is ne... [*11.07.]

(A hét mesterlövész) (2016) (r.: Antoine Fuqua)

hogy is mondta a narrátor a harcosok klubjában? minden egy másolat másolatának a másolata -és úgy tűnik mostanában, hogy a film-iparban is ismerik ezt a mondást. de tudjátok mit? nincs ezzel olyan nagy baj, mint ahogy sokan beállítják... mert vannak történetek, amiket el lehet mesélni újra-és-újra egy újabb generációnak, mert minden korban jól működnek, és ezzel a módszerrel talán el lehet érni olyanok is, akik a koruknál vagy a korlátoltságuknál fogva nem néznék meg a régebbi változatokat. ezek a történetek egyébként is toposzokká nemesülnek idővel, úgyhogy sokszor úgy is felhasználják a motívumaikat, hogy nem konkrét remake-et készítenek belőlük. vegyük mondjuk a western-zsáner egy tipikus alap-felállását: egy gonosz fenyegeti egy szerencsétlen falu lakóit, akik ezért felbérelnek pár profit, hogy segítsen nekik elüldözni a rosszfiúkat -ugye, hogy ugye...? szóval felesleges a hatlövetűek kereszttüzébe állítani antoine fuqua-ékat azért, mert nem egy új ötlettel álltak elő, hogy nem akartak nagy innovációt beletenni a filmjükbe, nem akarták meghaladni a korábbi változatokat, nem akarták megújítani a western műfaját, egyszerűen csak szórakoztatni akartak, és ez szerencsére sikerült is nekik. és tudom, hogy nagyon sokszor sírt már azért a szám, mert kevés a mély karakterizáció manapság hollywood-ban, de van olyan film, ami annyira történet-orientált, és nem is igényli a drámai mélységet, és felesleges is lenne leásni a karakterei mélyére. bővel elég elkenni némi múltra utalgatást, és elég, ha mindenkit egy-egy tulajdonsággal tudunk azonosítani -van a kemény fejvadász, az iszákos szerencsejátékos, a meghasonlott déli cajun, a késdobáló kínai, a medve-természetű öreg vadász, a simlis mexikói meg az indián -és persze a mai kor-szellemnek megfelelően egy erős nő. áh, igen, igazi huszonegyedik századi színes kompánia ez, és a filmben fel sem merül, hogy a vadnyugaton egy fekete osztja a parancsokat egy lóról, mert eszükbe sincs ilyen társadalmi problémákkal foglalkozni... de ha nincs meg a drámai mélysége, ha nem kidolgozottak a karakterei, akkor miért működik mégiscsak, mint film? mert jól mondja fel a jól ismert dramaturgiai pontokat, megvan a csapat-összeállítás, a felkészülés és a nagy csata is -ha a srácok a hosszú kabát és pisztolytáska helyett sztreccs-ruhát hordanának, akkor ez egy szuperhős film lenne, mert könnyen rá lehet húzni a comic-filmekre is ezt a dramaturgiát (btw, a dc nem akar újra próbálkozni jonah hex-szel?). a karakter-toposzok is működnek, főleg azért, mert pedigrés csapatot szedtek össze az eljátszásukra (igazából egy bajom volt a szereposztással: hogy szegény haley bennett-ről végig az jutott az eszembe, hogy ő a szegény ember jennifer lawrence-e...). de a film legfőbb mozgató-rugója maga a rendező, aki jól kézben-tartja a gyeplőt, látványos képekkel mesél nekünk, miközben megidézi az összes fontos alap-western-beállítást, rég láttam már a vásznon ennyi arc-közelit. a lövöldözős részek is rendben voltak, csak néha zavarodtam össze, hogy a sok arc-szőrzettel rendelkező egyén közül vajon most épp kit lőttek meg... (james horner-ék (r.i.p.) is úgy álltak hozzá a zenéhez, mint a film többi alkotója a maga munkájához -megidézni, de nem nyíltan lopni. azaz csak a ritmusát használják nagyon sokáig a 1960-as változat ikonikus zenei fő-témának, és csak a vége-főcímben csendül fel a híres dallam teljes valójában.) ($$09.23.)

(1966) (r.: Sergio Corbucci)

most realizáltam, hogy igazából franco nero volt az egyik gyerekkori hősöm -bár a keoma hangulatától kicsit idegenkedtem, de az fehér ninja-maszk alól kitüremkedő bajusz örökké velem marad... a django viszont kimaradt eddig, biztos olyankor vetítette a magyar televízió, amikor nem tudtam felvenni a videomagnómmal... de mindennek eljön az ideje, annak is, hogy egy kék egyenruhás fickó besétáljon elém a sárban, miközben egy koporsót húz maga mögött... ja, a kultikus nyitó-jelenetről már hallottam eleget, de azt nem gondoltam, hogy ennyi sár lesz már a főcímben is, ráadásul egy másik django-tól megismert popszám ekkora kontrasztban lesz a látvány sivárságával... szerencsére a zene a későbbiekben klasszikus morricone-s hangulatra vált, a képi sivárság viszont megmarad. háttérnek megteszi egy lepukkant kisváros, ahol a sáron kívül csak a kocsmát ismerjük meg, és az ott lakók közül is csak a szalon tulajdonosa és a kurvái azok, akik egyáltalán a vászonra kerülnek... de sebaj, mert itt van nekünk két csapatnyi söpredék, néhány mexikói rebellis és egy marék nevetséges rasszista, akik rendszeresen feldúlják a vidéket, mert mi más dolguk lenne. klasszikus western-felállás, a szutykos kisvárosba megérkezik a hős, és rendet tesz, mi? hát django-nak kurvára nincsenek ilyen hősi ambíciói, ő csak vonszolja magát a múlt súlyától terhelve, és esetleg csak az arany csábítása az, ami még egy kicsit fel tudja pezsdíteni. a többi vadnyugati sztenderdnek viszont megfelel, halk-szavú, kalap alá rejti az átható kék tekintetét, és körbelengi egy különleges aura -aminek egy jó része abból a rejtélyből fakad, hogy mi lehet abban a sárral borított koporsóban... csak harminc percet kell várnunk, hogy felnyíljon a fedél, és a koporsóban lévő tárggyal váljék igazán kultikussá django karaktere, egy fegyverrel, amivel ő lehet a környék mindenható halál angyala... (filmtörténeti intermezzo: érdekes látni így ötven évvel a készítése után, hogy ez a film a maga korában kifejezetten erőszakosnak számíthatott, ma meg már csak legyintünk arra, ha így hullanak a rosszfiúk egy filmben -ráadásul szinte vértelenül, kifejezetten teátrálisan mutatva minden halált...) aki halált oszt, azt könnyen a környék királyának választják, és egy királynak sok arany jár jutalmul, de a mohósággal vigyázni kell, mert a végén könnyen pórul járhat az ember... úgyhogy a film végéhez közeledve egyre közelebb ólálkodik a halál angyala django-hoz is, és hősünkből ekkor bújik elő a tényleges hős -összetörve is gondja van arra, hogy a számára fontos nőnek legyen esélye túlélni, így kvázi megváltva magát a kárhozattól, már megérdemli a jutalmát -hogy bosszút állhasson... no, bő lére eresztettem, pedig egy ilyen szikár filmhez elég lenne pár jól megválasztott szó is: így ötven év elteltével is igazán élvezetes ez a klasszikus. (igazából egyetlen dolog zavart csak a korából adódóan: hogy mennyire leszarták akkoriban a hangot, és megelégedtek ilyen jól látható és hallható utó-szinkronnal is...) ($$09.18.)