(Az utolsó párbaj) (2021) (r.: Ridley Scott)

már a bibliában is benne van, hogy ’ne hazudj’ (no meg az, hogy ne kívánd felebarátod feleségét). de számtalan közmondást és idézetet ide lehet citálni azért, hogy érezzük, hogy az embereket mindig is érdekelte az igazság és a hazugság kettőssége (az igazság szabaddá tesz. hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. mondj igazat, betörik a fejed.). lehet hogy azért, mert mindenki úgy érzi, hogy az igazság egy viszonylagos dolog, az emberek feje nem tényeket rögzítő masina, ahonnan minden visszakereshető a maga nyers, romlatlan formájában. és a történelmet a győztesek írják, hogy még egy mondást idecitáljunk... e film forgatókönyvíró-triója (nicole holofcener, ben affleck és matt damon) pont ezt az igazság-hajlítást akarta dramaturgiailag ábrázolni azzal, hogy három szemszögből mutatták meg azokat az eseményeket, amik franciaország utolsó (hivatalos) párbajához vezettek. és bár ez a nézőpont-váltásuk megbicsaklott azáltal, hogy a harmadik fejezet elején kiírták, hogy ez az igazság, azért jót tett a filmnek, hogy a férfiak önképével és személyiségével itatták át az első másfél órát. mert hát ’minden szentnek maga felé hajlik a keze’... sir jean egy háborús hős, aki úgy érzi, hogy folyton harcolnia kell, mert igazságtalanul bánnak vele, de a nehéz sorsát megkönnyíti a határtalan szerelme a felesége irányába. jacques le gris egy világfi, aki mindenkit levesz a lábáról a sármjával, gyorsan emelkedik a ranglétrán, miközben alkoholban és puncikban úszik, és a nők csak azért állnak ellen egy kicsit a határozott közeledéseikor, mert ez az úrinői kötelességük... érezzük már a film ezen szakaszában is, hogy hamisak ezek a képek, a nagy lovag nincs megáldva nagy szellemi képességekkel (ez a hadi-kudarcaiban is meglátszik), rosszul vezeti az uradalmát, és a feleségét is csak azért vette el, hogy az örököst szüljön neki. a nagyvilági nemes meg csak egy erőszakoskodó fráter, aki a hercegi barátja talpnyalása közben elfelejtette, hogy milyen az, amikor nem kaphat meg valakit vagy valamit... kettejük között ott szenved egy művelt nő, akit lekorlátoz a férje, elárulnak a barátai, és megalázza a teljes közössége azért, mert nőként ki merte mondani az igazságot... nem nehéz megfeleltetni a 14. századi történetet a jelenkor hasonló eseményeivel, amikor hétről-hétre esnek ki a csontvázak a híres emberek szekrényéből, akik a hatalmukat vagy ismertségüket kihasználva hoztak ilyen helyzetbe ártatlan embereket. és hiába telt el többszáz év, sok ember fejében még mindig a középkori sötétség kavarog, hiszen a bátran kiálló áldozatoknak sok esetben ma is végig kell menniük azokon a megalázó lépéseken, amiken lady marguerite-nek is, mert sokan nem tudják az igazsághoz igazítani a fejükben élő képet, könnyebb a tagadásba menekülni, az áldozatot hibáztatni... és mondanám azt, hogy ez a film egy jó indikátora annak, hogy az ilyen típusú egyének gondolatait megforgassák azzal, hogy láthatják a másik nézőpontot is, de sajnos pont ők azok, akik nem fognak leülni egy olyan film elé, amire a sajtó már előre rányomta a ’középkori #metoo’ pecsétjet... talán a ridley scott-effektus működhet, azaz hogy egy véres történelmi film ígéretébe van csomagolva a gyomorszorító dráma, és kétségtelen, hogy kifejezetten naturalisztikusak azok a csata-jelenet töredékek, amik a filmbe kerültek, ám egyáltalán nem hangsúlyosak. az utolsó párbaj viszont egy tökéletes cinikus csavar a film végpontjára, mert valóban idegtépő nézni, ahogy ez a két férfi darabokra szaggatja egymást, és még a tét miatt érezzük is a kívánt feszültséget -mármint lady marguerite-ért izgulunk, nem azért, hogy az ura megvédje a becsületét, hiszen ez utóbbi úgy gondolja, hogy magáért kell küzdenie, és nem a feleségéért, aki már megtette a kötelességét, és szült egy gyermeket. de a lovagiasság már ekkor is csak egy eszme volt. nem volt semmi hősies a páncélban keménykedő férfiakban... (értem én, hogy ben affleck és matt damon írták a szövegkönyvet, de nekem kilógtak kicsit a középkori környezetből, vagy csak elidegenítettek a fejük különböző részein lévő fura szőrzetek -ráadásul ben szándékosan túl is tolta az élvhajhász herceget... velük szemben adam driver tökéletesen belesimult korszakba, a kisugárzásának köszönhetően még azt is elhittem neki, hogy minden nő őt tartja a környék szépfiújának... viszont a film igazi kincse jodie comer volt, aki az érzelmek teljes skáláján játszhatott, és mindig meggyőző volt.) (nem ez az első, amikor ilyen több-nézőpontos alkotást kapunk, a rutinosabb nézők szerintem már az első megtekintéskor kiszúrhattak olyan apróságokat, amiknek később jelentőségük lesz -például hogy a lady miként veszíti el a cipőit a lépcső aljában a végzetes aktus előtt...) [*12.28.]

(Tigris és sárkány) (2000) (r.: Ang Lee)

az angolszász kultúra hermetikusan lezárt dómot vont körénk a huszadik századba (köszönhetően hollywood-nak és a zeneipari moguloknak), ami alól csak komoly munkával lehetett szűk árkokon át kijutni a világ többi szeglete felé. voltak viszont periódusok, amikor a buborék áteresztővé vált, és a nagy kollektív szórakozási élmény befogadott magába új elemeket. például a hetvenes években mindenki bruce lee-vé akart változni tizenöt percre. aztán a kilencvenes években a vérgőzös hongkongi bűnfilmek futottak sikerköröket a videotékákban (tarantino köszönte is az ihletőforrást ringo lam-nak), galambszárnyakon berepült az álomgyárba john woo, a mátrix meg milliók szemét nyitotta rá yuen woo-ping kaszkadőr-munkájára. de így is meglepő volt hallani annak idején, hogy amerikában egy mandarin nyelvű film több mint 100 millió dollárt gyűjtött össze a mozipénztárakban -és ehhez jött még a négy oscar díja is a vitrinbe, ami miatt a világ minden részén megjegyezhették ezt a jellegzetesen ázsiai címet... a rendező ang lee már belekóstolhatott a hollywood-i filmkészítésbe, meglepő módon őt, mint tajvani alkotót érezték a columbia pictures-nél a legalkalmasabbnak arra, hogy egy klasszikus jane austen adaptációt dirigáljon -de a kockázatos lépés kifizetődött, masszív rajongótábor épült a film köré a romantikus lelkületűekből, ang lee mégis úgy döntött, hogy a rutinmunkákat elkerülendő hazatelepül, és a kínai kultúrában megmerítkezve egy mandarin nyelven forgatott wuhxia-val lép újra a színre. bár ha félrehajtjuk azokat a drótokat, amiket a verekedős jelenetekhez használtak, már nem is látunk olyan nagy különbséget a korábbi munkáival szemben: itt is az értelmek és érzelmek viaskodnak egymással, karddal és egyéb szúró-vágó fegyverekkel felszerelkezve... mert ez nem egy tipikus hőseposz, ahol a bölcsességgel felvértezett pozitív karakter útra kel, hogy eltüntesse a világból a gonoszságot, itt sokkal komplexebb érzelmek mozgatják a karaktereket, leginkább a szerelem, amiért viszont hiába harcolnak, sosem virágozhat ki teljesen a szívükből. de az emancipáció is ott táncol a háztetőkön az erős női karakterekkel, akik a függetlenségükért is harcolnak, a hagyományos társadalmi normák ellen, miszerint a szülők elrendezik a házasságot, és ebbe az ifjaknak bele kell törődnie... zöldfülű főiskolásként láttam a filmet, tizen-sok éve, és egy-egy ikonikus képet leszámítva teljesen kitörlődött a fejemből az emléke. így meglepve tapasztaltam, hogy milyen megfontolt a tempója a kábé negyedóránként érkező akció-szekvenciák közben, hogy mennyire költői és emelkedett a jelenetek többsége. és én most ezt a művészi vénáját egy kicsit soknak éreztem, vagy mondjuk úgy, hogy az én ízlésem sokkal trógerebb ennél, és könnyebben befogadom azt, ha valaki nem veszi ennyire komolyan magát, ha beenged némi koszos camp-et is a megalkotott világába... a dramaturgiai szerkezete is kicsit fejvakarós a nyugati eszemnek, beledob a forgatókönyv az elején az életutak közepére, és mondat-töredékekből kell összekaparnunk az információkat a múltról, ugyanakkor a film közepén viszont hosszú percekre a múlt veszi át a főszerepet, amikor végignézhetjük, hogy az ifjú hősnőnket miként bolondította magába egy egyszerűbb élet illúziója (az in medias rex kezdésre magyarázat lehet az, hogy ang lee-ék egy könyvsorozat negyedik kötetét használták fel az alapok kidolgozásához)... és tudom azt, hogy az érzelmek mindig fontos kulcsot jelentenek a karakterek felé, alap-pillérei minden jó történetnek, de ahogy oly’ sokan, én is az akciójelenetek kedvéért akartam most elmerülni a történelmi kína egyik legendájában. és e tekintetben semmit sem öregedett a film, mesésen vannak felvéve a közelharc-balettek, a mai napig látszik a kemény munka, amit a színészek és a kaszkadőr-csapat felrakott a vászonra annak idején, michelle yeoh és zhang ziyi fegyver-bemutatója azóta is ott tanyázik a ’minden idők legjobb harci koreográfiái’-nak listájának élbolyában... mindenképp érdemes újra előszedni ezt a modern klasszikust, főleg ha le tudunk lassulni a filozofikus és artisztikus pillanatihoz is, és nem csak azt várjuk minden percben, hogy a szereplők lehetetlen ugrásokat hajtsanak végre háztetőkre és bambusznádakra... a mindent körbefolyó internetnek köszönhetően ma már nem olyan szilárd a kulturális kalickánk, könnyebb kiúszni idegen területekre is, és talán hollywood is szélesebbre tárta már a kapuit, mint egykoron. ahol egy koreai film megnyerhette a legjobb film oscar-ját, ott bármi megtörténhet. jöhet mondjuk egy idegen-nyelvű film, ami megdönti a tigris és sárkány bevételi rekordját is. 20 év után már igencsak aktuális lenne ez... [*09.18.]

(A United 93-as) (2006) (r.: Paul Greengrass)

2001. szeptember 11. egri főiskolásként kora délután éhesen beesem az albérlet ajtaján, a földszinten folyton megy a tévé, amikor a csajok otthon vannak -itt látom meg először a soha el nem felejthető képsorokat, ahogy lángolnak a word trade center ikertornyai... vaku-emlékezetnek hívják ezt a tudományban, amikor egy traumatikus esemény minden apró részlete bevésődik az ember agyába, és 9/11 kapcsán mindenkinek ott van a fejében, hogy mi történt vele aznap, ebben biztos vagyok... a tornyokból kicsapó lángok sokkoló képe annyira erős, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem csak kettőt, hanem négy gépet térítettek el a fanatikus muszlimok, köztük volt a united 93-as járata is, ami azért volt különleges, mert egy mezőbe csapódott bele, és nem a washington-i célpontjába (ami valószínűleg a capitolium vagy a fehér ház lehetett)... mivel a cím határozottan erre a gépre mutat, ezért azt gondoltam előzetesen, hogy kizárólag a hős utasokkal fog foglalkozni a film, akik megakadályozták, hogy a terroristák komolyabb károkat okozzanak -de azért paul greengrass egy picit kiszélesítette a látószögét a teljesebb képhez... persze az ő stílusához nem illett volna egy elemzőbb, belemenősebb perspektíva, így leginkább csak az irányító-tornyok felé fordította az izgő/mozgó kézikameráját, ezzel egy újabb embercsoportot emelt ki azok közül, akiknek helyt kellett állniuk ezekben a sötét órákban -bár az érezhető volt, hogy hiába minden igyekezetük, megakadályozni ők sem tudták a tragédiát... a film feszültségépítéséhez viszont komolyan hozzájárultak ezek a jelenetek, mert ha csak a repülőn töltjük az időnket, akkor sokáig el kellett volna zárnia minket nézőket is a külvilági információktól, így viszont el tudtuk helyezni az eseményeket az idővonalon... de egyébként is, ha több időt szánt volna az író-rendező a 93-as utasainak és személyzetének, az óhatatlanul dramaturgiai hamis hangokhoz vezetett volna, mert erősen be kellett volna avatkozni fikcióval a személyek magánéletébe, kiszínezni azt, így viszont, bár keveset tudtunk meg az adott személyekről, megmaradt a film annyira hitelesnek, amennyire csak rekonstruálhatóak voltak az események... és tudjuk, hogy greengrass-nak ez a stílus áll igazán jól, amikor kívülállóként áll a kamerájával események középpontjában, ahol nem a mesterségesen létrehozott hősök oldják meg a világ problémáit, hanem az egyszerű emberek a lelkiismeretük miatt emelkednek a történelem fókuszpontjába (lásd még a bloody sunday című remekművét)... és egyszerre félelmetes és izgalmas átélni ezt az eseményt a kanapéról, méltó emléket állítva mindazoknak, akik áldozatul estek az értelmetlen fundamentalizmusnak (azért szerencsére az elkövetőket sem fújja fel a film hollywoodi gonosztevőkké, érezni rajtuk a bizonytalanságot, a félelmet, emberiek, még akkor is, ha embertelen tettet hajtanak végre). (nagyon csínján bánik a zenével is paul greengrass, sokáig azt gondoltam, hogy a dokumentarizmus jegyében nem is lesz score a filmben, de aztán elkezdett morogni a mélynyomóm, és felbukkantak a minimalista dallamok -de csak akkor, amikor igazán meg akarta pendíteni az érzelmeinket...) (a valóság-hűségből egyetlen jelenet zökkentett csak ki, amikor párhuzamosan imádkoztak a keresztények és a muszlimok -a teátrálissága miatt lógott ki a jelenet a többi közül...) (oké, hogy nagyrészt ismeretlen színészekre akarta osztani a rendező úr a szerepeket, de azért az nem semmi, hogy több légi-irányítót is rá tudott beszélni, hogy önmagukat alakítva éljék át újra az eseményeket.) [*09.11.]

(Ifjúság) (2015) (r.: Paolo Sorrentino)

vannak alkotók, akikkel azt érzed már az első találkozáskor, hogy valami a helyére kattan, hogy megrezegtet benned olyan hangokat, amikre mások nem képesek. bár még csak felületes ismereteim vannak paolo sorrentino munkásságával, hiszen a young/new pope sorozatán túl ez az első film, amit látok tőle, mégis azt érzem, hogy nagyon sok közös van az ízlésünkben, értem a dramaturgiáját, a kép-komponálási technikáit. még akkor is, ha néha disszonáns módon vág be néhány kockányi képeket meghökkentésül, vagy például ha az idősödésről és az alkotói hanyatlásról beszél, amik nem az elsődleges azok témák, amik igazán megmozgatnak engem... persze azt tudom, hogy milyen, amikor ülök egy fehér lap felett, és az üres gondolat-buborékok pinpongoznak a fejemben, de szeretem azzal hitegetni magam, hogy még van időm, hogy kiteljesedjen a kreativitásom. a negyven éves korhoz közeledve már meg-megroppan a térdem, de hálistennek, még nem orvostól-orvosig élem az életemet, és jó lenne megőrizni az egészségemből annyit, amennyit csak lehetséges, mire elérek abba a korba, ahol a film főhősei vegetálnak... bár a visszavonult karmesterünk és az utolsó dobására készülő író-rendező viszonylagos közönnyel veszik tudomásul, hogy a szervezetük már sorvadásnak indult, sőt, igazából komoly noszogatások kellenek, hogy érzelmeket csikarjon ki belőlük a körülöttük forgó népes ember-sereg... az nem volt kérdés, hogy michael caine és harvey keitel tökéletesek lesznek a szerepben, minden jelenetüket élmény nézni és hallgatni, akkor is, ha általános bölcseleteket fogalmaznak meg az elmúlásról és a megbánásról, de akkor is, amikor csak húzzák egymás agyát. de azért sorrentino hagyja a többi színészét is felnőni a két legenda mellé (rachel weisz-nek van egy elképesztően erős monológja például, ami azért volt nagy teljesítmény, mert közben el kellett viselnie az iszappakolást is a mellkasán). mert bizony a svájci magaslatokban megbúvó puccos szanatórium nagyszerű ötletnek bizonyult, mint fő helyszín, mert tele lehetett pakolni excentrikus alakokkal, akik egy-egy jelenetben is úgy voltak feltűzve a vászonra, hogy még többet akarjunk belőlük kapni (a skála szélsőségesen kilengett a csendes fogszabályzós masszőr-lánytól a híresen pocakos argentín focistáig)... nem is került mindenki a fókuszba, sokszor csak hangulati festésnek használta a rendező az ember-alakokat, medencékbe komponálta őket, hogy legeltessük rajtuk a szemünket... egyértelmű, hogy sorrentino imádja az emberi testet, mindenféle esztétikai kritériumoktól mentesen használja dekorációként, a nézők legnagyobb örömére... de a film minden képkockája egy csoda, luca bigazzi operatőr gondosan helyezi le a kameráját arra a pontra, ahonnan a legszebb lesz a kilátás... de persze, a szép képekkel leginkább a hozzám hasonló cinefil őrülteket lehet meggyőzni, vagy filmes albumokba lehet gyűjteni a filmből kimerevített kockákat, mégsem ezt érzem sorrentino legnagyobb erősségének: hanem azt, hogy egy ilyen elmélkedős, csendes filmmel is a képernyő elé szegez két órára, megmosolyogtat az iróniájával, és kicsit alámerít a drámájának is -bár arra gondosan ügyel, hogy ne lépje túl a határokat, mert az felborítaná a filmje kényes egyensúlyát (például a film végi nagy halálnál is nagyon szemérmes, nem tobzódik a visszataszító részletekben). és ezért van az, hogy most már fel akarom térképezni a teljes életművét, hogy tényleg jó-e a megérzésem azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi filmes alkotók közül az ő stílusa áll-e a legközelebb hozzám. nem hiszem, hogy nagyot csalódnék az út végén... [*07.18.]

(A bin-Láden hajsza) (2012) (r.: Kathryn Bigelow)

vannak olyan sebek, amik sosem gyógyulnak be, nem segít sem a gyász, sem a véres bosszúállás. 9/11 örök mementója lesz az amerikaiaknak, egy sötét pillanat, ami megroppantotta a biztonságérzetüket, aminek a hatására bedöntötték a közel-kelet törékeny erő-egyensúlyát, és nemhogy győztesen hagyták volna el a csaták helyszínét, de újabb emlékezetes sebeket szenvedtek el. de azért volt egy pillanat, amikor azt érezhették, hogy végre felül-kerekedtek a negatív örvényen: amikor a világ egyes számú terroristáját sikerült hullazsákba pakolniuk... az európai néző arra számít, hogy egy ilyen sztorit csak csillagos-sávos lepedőbe csavarva tudnak elkészíteni hollywood-ban, de a tősgyökeres kaliforniai kathryn bigelow nem akarja a hazáját a piedesztátra állítani, nem, neki egy sokkal hátrébb elhelyezkedő pozíció a kényelmes, ahonnan megfelelő szögben láthatja a valóságot... és bizonyos mértékig jó dolog az, hogy a hiper-realizmusrsa törekszik, mert a kézi-kamerájával oda tud osonni olyan eseményekhez is, amikre nem számítanák egy sztárokkal kitömött filmben: mondjuk az elfogott al-kaida tagok megkínzásához... nincs mentegetés, kemény módszerekkel próbáltak kézre keríteni mindenkit, akinek köze lehetett a tornyok leomlásához, szabad kezet kaptak a terepen dolgozó ügynökök. és igen, ezekért a jelenetekért érdemes volt felvenni a kesztyűt a nacionalista jobboldallal, akik persze egyből hazafiatlanságot kiáltottak, viszont a valóság mímelése nem minden esetben csapódott le ilyen jól az egyszeri nézőben. mert ez a hideg távolságtartás a karakterektől is távol tartott minket, még a megszállottan nyomozó hősnőnk iránt sem tudtunk semmit érezni így, hogy szinte csak a munkája közben láthattuk, miközben kétszer mosolygott meg egyszer kiabált... a többiekbe meg végképp nem tudtunk volna kapcsokat akasztani, hiszen nyolc évet ölelt fel a cselekmény, így jessica chastain mellett folyamatosan rotálódott a stáb (egyébként ez a szemelvényes dramaturgia is szárazzá tette nekem az összhatást)... azt némi utánaolvasással megértettem, hogy a film utolsó negyven perce a szinte teljesen kész forgatókönyvre lett ráragasztva, hiszen már az előkészületeknél tartott a stáb, amikor minden tévét elárasztott a breaking news, hogy sikerült kiiktatni bin laden-t, de sajnos ez a törés érezhető is a filmen, hiszen az addigi főszereplőnk az oldalvonalra kerül, hogy átadja a helyét a kommandósoknak, akikért meg pláne nem lehet izgulni, hiszen semmit sem tudunk róluk, de még a komplett életrajzok sem segítenének azon a tényen, hogy tök egyformák a sötétben, sisakban, így csak egy masszaként látjuk őket, ahogy végrehajtják az egyébként realistán megvalósított akciójukat... szerintem az sem segített a film értékelésében, hogy nyolc évadnyi homeland van már a hasamban, ahol hasonló témákat kerülgettünk egy hasonló főszereplő vezetésével -csakhogy carrie mathison-nak volt ideje hozzánk nőnie, így ott minden robbanás hatott ránk is, hiszen azt éreztük, hogy tétje van minden halálnak... de kétségtelen, hogy inkább egy ilyen hidegebb, tényekhez ragaszkodó alkotás készüljön a témában, mint egy uncle sam-et királynak kikiáltó hamis fércmű, vagy egy olyan nyáltenger, ami kizárólag a könnycsatornáinkat célozza meg... [*07.03.]

(Még egy kört mindenkinek) (2020) (r.: Thomas Vinterberg)

szerintem mindenki tudna mesélni az alkoholista testnevelés-tanáráról, vagy a zeneiskolába pia-szagúan betoppanó szolfézs-oktatóról, ahogy az én emlékeim között is élénken él ez a tanár-típus. és azt sem felejtettem el, hogy tinédzserként mennyire nem gondoltuk bele, hogy milyen dráma lehet a háttérben náluk, amiért az ital segítségével tornázzák fel magukat arra a szintre, hogy be tudjanak jönni a suliba. csak akkor morogtunk, ha kivételesen józan pillanatukba kaptuk el őket, mert akkor a laza focizós/kosarazós tesióra helyett előkerült a kurva svédszekrény meg az ezer éve használt kötél, ami biztos, hogy szétbaszta a kezedet, ha csak megpróbáltál belecsimpaszkodni... de ahogy telik az idő, az ember éli meg egyre többször, ahogy a családtagjai és ismerősei a halálba isszák magukat, ahogy éveken át tagadásban élnek, mert azt gondolják, hogy még ők a főnökök az alkohollal való kapcsolatukban, pedig az a rohadék méreg igen hamar átveszi az ember tudatától és önuralmától a volánt... de hiába néztük végig apáink agonizálását a kórházi ágyaknál, ahogy a felpüffedt hasukban egyszercsak szétesik a májuk, alkoholt inni töretlenül népszerű és szociálisan elfogadott dolog.. „bor, sör, pálinka? ilyen sorrendben?”, „aperitif előtt iszunk még valamit?”. szolid röhögés... de értem én, az alkohol egy könnyen elérhető menekülési útvonal, nem kell terápiára járni, nem kell az agyunkat és a lelkünket kutatni, hogy miért is nyúlunk a pohár felé. egyszerű megoldás... persze, mindenki mondogatja, hogy kismértékben orvosság, meg vannak olyan pillanatok, amikor tényleg a legalkalmasabb (legális) szernek tűnik, hogy segítsen túllépni a korlátainkon, a gátlásokon és szorongásokon. csakhogy az első lépcső után túl hamar el tud indulni a lábunk a következő felé... tudom, hogy nagyon negatívnak és harcos absztinensnek hangzom, de túlságosan személyesen érint ez a téma, és annak ellenére, hogy egy időben az volt a hobbim, hogy kisüzemi söröket kóstoltam, már több, mint egy éve nem ittam alkoholt az egyik gyógyszerem miatt, és szerencsére nem is hiányzik. mondjuk én sosem voltam az a keményen berúgós típus... ahogy filmünk hősei sem úgy kezdik a nagy kísérletüket, hogy mostantól a saját hányásukban fognak fetrengeni, mert csak az jelenti a kiutat a kiüresedett szürke életükből, hanem tényleg kísérletként fogják fel, hogy ki tudnak-e virágozni újra annyira egy adott mennyiségű tudatmódosító szertől, előhozza-e belőlük az ördög itala az ifjúságuk rég elvesztett tüzét... thomas vinterberg nem akar ítélkezni, úgy utaztatja a karaktereit a vodkába tocsogó hullámvasúton, hogy a mélypontok mellé odailleszti a magaslatokat is, amikor tényleg jót tesz a korosodó tanároknak az extra löket, mert a tanítványaikra is jó hatással van az, hogy végre nem kiégve érkeznek az órára. és emiatt érzi azt az ember, hogy nem is fájdalmas ez az utazás, pedig nagyot csattanunk a pohár fenekén végül. illetve. az utolsó jelenettel kihúz minket az addig megélt letargikus elemekből, és még egyzser összevegyíti a fiatalság esztelen bohóságát és az idősebbek vágyát a felhőtlen boldogságra, és egy csodásan koreografált táncjelenettel enged minket utunkra -de valahogy ez a jelenet engem mégsem tudott felszabadítani, addigra már túl sok sötét gondolat és emlék töltötte be az elmémet (lásd a búsongó nyitányát is ennek az írásnak)... de egyébként vinterberg remek munkát végzett rendezőként, kézikamerás realizmussal mártott bele minket a kiégett nihilizmusba, majd fokozatosan színesítette ki a képet, ahogy az alkohol is megszépíti elsőre a világunkat (és nem csak az alkohol, nemrég hallottam beszélni arról kevin smith-t, hogy egy szájsebészeti műtét miatt félre kellett raknia a füves cigit, és pár nap után azon csodálkozott, hogy az emberek miért szeretnek ilyen szürke világban élni), és igazság szerint jobban oda kellett volna figyelnem a dán művészúrra az elmúlt években, mert már a születésnap című első dogma-filmje is nagyon tetszett tizenévesen, azóta viszont elsodródtunk egymástól... akit viszont gyakran látok, és sosem okoz csalódást, az mads mikkelsen, és milyen tiszteletreméltó, hogy a hollywood-i nagy produkciók után mindig hazamegy kisebb filmeket forgatni az anyanyelvén, alázattal, belerakva a tehetsége minden nüanszát ezekbe a szerepekbe is. de a többi részeges tanárt is csupa színpatikus színész játszotta -meglepően hitelesen hozva az alkohol-százalékok fokozódó hatását... nem bánthatom a filmet azért, mert túl mélyre nyúlt belém, igaz? de miért is akarnám bántani, amikor egy ügyes koktélt sikerült összehozniuk a fagyos dánoknak, szórakoztató módon, nem didaktikusan rámutatni egy problémára, ami rengeteg ember életét keseríti meg. vagy édesíti, attól függ, melyik fajta italt szereti... [*04.10.]

(Az apa) (2020) (r.:Florian Zeller)

a mentális betegségeket azért nehéz művészeti formába önteni, mert ha igazán be akarja mutatni az alkotó a zavart elmékben lejátszódó folyamatokat, akkor egy rendszertelen káosz látszatát kell ráöntenie a gyanútlan befogadóra, aki nem biztos, hogy készen áll majd erre az élményre... a nolan testvérek jól megfogták a rövidtávú memória okozta zűrzavart a mementóban, de leginkább gimmick-ként működött a visszafele összevágott film koncepciója, a rejtély-faktort erősítette, nem az érzelmi belehelyezkedést. florian zeller viszont azt szeretné, hogy átérezzük azt, ahogy az alzheimer-kórosok, a demenciában szenvedők élik a mindennapjaikat. ahogy összefolyik az életük egyetlen végtelen körré. ahogy felbukkannak a régi emlékek, felcsillannak a szemek, majd minden apró darabokra hullik, a reggel, az este, a gyermekek, az ápolók, az opera-áriák és az idő illúziója. ki mondta és mikor. hol van az itt és mikor van a most. pizsama. óra, whiskey. gyógyszer. apró megkapaszkodások a semmibe zuhanás felé... vannak fenntartásaim a színdarabok adaptálásával, de most jól működött a vásznon is, hogy be voltunk zárva egy lakásba, hogy a kevés szereplő vállára volt helyezve a dráma súlya, volt annyira erős az okosan megcsavart dramaturgia, hogy elbírta az esetleges színpadiasságokat is. mert a film (és gondolom a darab) nagy erénye, hogy semmiről sem tudhatjuk biztosan, hogy megtörténik, minden csak esetleges, a szereplők új formát öltenek, ahogy az apa, anthony elveszíti a kapcsolatát a valósággal, különböző szituációk térnek vissza újabb-és-újabb formában, mondatok módosulnak aszerint, ahogy a betegségtől sújtott elme eltorzítja őket... nehéz téma, nehéz film, mégsem nehéz nézni, mert végig követeli magának a figyelmet, és nem csak azzal, hogy megpróbál minket is összezavarni, de azzal is, ahogy ez a nagyszerű színész-csapat megformálja ezeket a karaktereket. lehet, hogy most nagyot fogok mondani, de anthony hopkins talán élete alakítását hozza, minden morgás, minden vidámabb pillanat a helyén van, amikor meg a film végén megtörik, és összeomlik, akkor vele együtt mi is a mélybe zuhanunk. de a két olivia-val sem lehet hibázni, ha szerepet osztasz (colman-re és williams-re gondolok, ugye), szándékosan hasonlóak, és mégis különbözőek. ahogy mark gatiss és rufus sewell is különböző módon tenyérbemászóak... az a baj, hogy leblokkolt az agyam, és csupa közhelyes dolgok jutnak eszembe lezárásképp, de az ilyeneket meghagyom a moziplakát szerkesztőknek (’anthony hopkins felejthetetlen!’), és csak mindenkit arra biztatnék, hogy ne féljen elmerülni ebbe a komplex mégis szívszorítóan érzelmes elmúlás-történetbe, ami segít mindenkinek megérteni egy hétköznapi betegség mindennapi gyötrelmeit. [*04.06.]

(Minari: A családom története) (2020) (r.: Lee Isaac Chung)

az embernek akaratlanul is vannak prekoncepciói. ha azt hallja, hogy egy film arról szól, hogy egy koreai család a nyolcvanas évek hajnalán arkansas-ban telepszik le, akkor elsőre egyből az fog neki beugrani, hogy biztos, hogy a rasszizmus központi eleme lesz a történetnek. és az én lelki állapotom most nagyon nem kívánta azt, hogy majd’ két órán át azon rágjam magam, hogy az emberi korlátoltság mennyi akadályt tud gördíteni azok elé, akik nem tehetnek arról, hogy hová születtek. de meglepő módon ez a vonal fel sem bukkant a filmben. és nem arról volt szó, hogy a koreai családunk bezárkózott, és nem találkozott a körülöttük lévő közösség tagjaival, mert a templomban ott ült a vidéki dél fehér populációjának szíve-java, de a kisebb gyerekek rácsodálkozásán túl nem történt semmi atrocitás. és ezt jó volt látni. és jó lenne a sztereotípiákat is kiégetni a fejemből... (egyébként ez azt is jelenti, hogy az író-rendező (lee isaac chung) sem élt át ilyen problémákat annak idején, hiszen akkor beledolgozta volna ezeket az erősen önéletrajzi művébe.) de akkor mégis mi a film központi konfliktusa? egy családon belüli különböző gondolkozás-módok... mert a férj megszállottan hajszolja azt a bizonyos amerikai álmot, amit a western-filmek pionírjai is belénk-égettek, miszerint az a megbecsült ember, aki földet birtokol, és a befektetett kemény munkával emeli fel a családját. a jövőbe néz, és ezáltal nem látja tisztán a jelent. míg a felesége sokkal közelebbi dolgokért aggódik, a napi megélhetés, a lejjebb adott igényszint mellett ott a beteg kisfiúk is, akinek kockázatos lehet a semmi közepén élnie, ahol a kis mobil-házat körülvevő természet sok olyan csíntalanságra csábíthatja, ami rossz hatással lehet a beteg szívére... kicsiben történik minden, sokszor csendesen folynak a napok, amiket csak az összezördülések hangjai hullámoztatnak meg, a monotonitást csak a nem hagyományos nagymama dobja fel, aki bár nem tud sütni, és előszeretettel káromkodik koreaiul, mégis jó hatással van a gyerekekre, különösen a kis david-re, aki a legtöbbször a nézőpont-karaktere a filmnek (hiszen belé tudja az alkotó a legtöbb emlékét belesűríteni)... pont tegnap derült ki, hogy könnyen le tudok lassulni egy-egy alkotáshoz, ha arra van szükség, tudok együtt rezegni az apró problémákkal, a cselekmény-nélküliséggel, és annak ellenére, hogy kaptam egy szerethető karakterekből álló családot, egy nagy rakás átélhető problémát, ezúttal nem éreztem azt, hogy könnyen sodródnék, hiányzott egy kis plusz, ami igazán odatapasztott volna a képernyőre minden veszekedés alatt, nem mormoltam magamban el egy imát azért, hogy túl tudjon lendülni a yi család az összes problémáján, és úgy váljanak igazi amerikai polgárokká, hogy közben megőrzik a koreai identitásukat. szomorú vagyok, mert látom, hogy nagyon sok embernek magával ragadta lelkét a film, én viszont nem részesülök ebben az örömben... (nem igazán szoktam előzeteseket nézni művész-filmekhez, ennek viszont valamiért láttam a kedvcsinálóját, és picit dühös voltam magamra emiatt, mert ott tisztán látszódott, hogy meg kell majd küzdeniük egy tűzesettel, úgyhogy hamar rájöttem arra, hogy mi lesz a finálé nagy drámai momentuma...) [*03.14.]

(A nomádok földjén) (2020) (r.: Chloé Zhao)

egy időben gyakran belefutottam a travel channel-en a lakóautó-vásárlós sorozatukba, ahol a mozgó otthont választó családok gyakran eladták a biztos ponton álló családi házukat, azért, hogy bejárhassák az országot, élményeket gyűjthessenek. a mai világban ez már viszonylag könnyen megoldható, hiszen számtalan munkát el lehet végezni online, nem kell fixen kötődni egy lakóhelyhez, ahonnan az ember bejár dolgozni, egyébként is sokan érzik úgy, hogy bezárják őket a hagyományos társadalmi szerepek, hogy muszáj letelepedni, családi fészket kialakítani, közös sütögetéseket szervezni a szomszédokkal. fiatal párokról beszélek most, akiknek nem kell egy egész életet hátrahagyniuk, mehetnek előre, hogy megtalálják a maguk életét. a nomadland főszereplői viszont nem fiatalok. már mögöttük van az út nagy része. nem két szomszéduk van, hanem számtalan, rövidebb-hosszabb időre ismerkednek és barátkoznak, majd tovább sodorja őket a nagy kaland. nincsenek köztük tehetősek, akik kitolható teraszú csoda-járgányokat vezetnek, kétkezi alkalmi idény-munkákból szedik össze a szükséges pénzmennyiséget. nem nélkülöznek, de beérik a lehető legkevesebbel. el tudnak engedni dolgokat, kevés bennük már a ragaszkodás -igaz, ehhez a tudathoz kellett a sok élettapasztalat, amit út közben tanultak meg... többesszámot írok, mert bár mi egy szemszögön át látjuk a történetet, de chloé zhao író-rendező a főszereplője, fern rozzant kisbusza mellé parkoltatta az igazi nomádok járműveit is, akik önmagukat alakítva mutatták meg nekünk az ő valódi világukat, érezhetően legtöbbször nem megírt szöveget mondva fel, hanem a saját gondolataikat és fájdalmaikat égetve bele a vászonba... és francis mcdormand tökéletesen passzolt közéjük, természetes és hiteles volt, mint mindig (kicsit furcsának csak az érződött, amikor egy másik profi színész, david strathairn bukkan fel mellette, mert egy fokkal film-szerűbbé vált az élmény)... üdítő látni, hogy az öregedő emberekről nem csak könnyfakasztó, súlyos drámákat lehet alkotni, hanem meg lehet találni az élet-igenlő énjüket is, még ha az általuk cipelt terhek keserédessé is teszik az utazást. de vannak, akik nem adják fel, nem fásulnak bele, a bakancslistájukat túrabakancsra és autógumira cserélik, és azt a jelent akarják megélni, ami megadatik. nem hajszolnak semmit, csak sodródnak, élvezik azt, amit a világ adni tud nekik. a természet szépségeit. a nyugalmat. az új barátokat. az elengedést... tudni kell lelassulni egy ilyen hömpölygően meditatív hangulatú filmhez, amiben nincsenek nagy amplitúdójú drámák, repetitíven követik egymást az alkalmi munkák, amerika kissé kopott tájai, és az újabb-és-újabb arcok, akik megosztják fern-nel és velünk a tapasztalataikat és a bánatukat... chloé zhao és alkotó-társai nagyon finoman nyúltak ehhez az alapanyaghoz, sosem tolakodik a film, a joshua james richards operatőrre rögzített kamera tisztes távolból követi a főhősét, van ideje elidőzni az apró szépségeken, és láthatóan a rendezővel együtt beleszerelmesedtek a messzire nyúló naplementékbe. bár ez nem véletlen, nagyon jól állnak a filmnek azok a színek, amikkel a horizontot festik meg a lebukó égitest utolsó sugarai... a zene is ízlésesen bújik elő a kiválasztott jelentek mellé, ludovico eianudi olasz zeneszerző egyszál zongorás dallamai szépen simulnak rá a folyton mozgásban lévő végtelen tájakra... szerintem könnyű szeretni ezt a filmet, ha az ember megtalálja azt a pillanatot az életében, amikor le tud lassulni hozzá, amikor magával tudja ragadni az a gondolat, hogy hátra lehet hagyni a materialista szemléletet, és útra lehet kelni, hogy megélje az életét az ember, ne csak leélje. mert lehet, hogy van egy generáció, akinél a kényszer szülte ezt a nomád-életet, de szerintem minden generációban megvoltak azok, akiket az út sokkal jobban izgatott, mint az úticél... [*03.13.]

(2020) (r.: Shaka King)

a február a fekete történelem hónapja az egyesült államokban, ilyenkor mindig több figyelem irányul az ország második legnagyobb kisebbségére (ha valaki nem figyelné az etnikai adatokat, a spanyol-ajkúak átvették az első helyet) -bár az a baj, hogy nem kell ahhoz egy mesterségesen kiemelt hónap, hogy az ember innen európából is azt érezze, hogy mit sem ér az amerikai oktatás, ha a történelem-tanításról van szó, hiszen ugyanazon társadalmi problémák körül járnak körbe-és-körbe már évtizedek/évszázadok óta. ehhez csak elég megnézni azt, hogy hányszor lőnek le feketéket a rendőrök mondvacsinált indokkal, hányszor kell felvonulniuk az egyre radikalizálódó tömegeknek, hogy valaki esetleg meghallja a hangjukat. mintha semmivé lennének azok az áldozatok, amiket a forró hatvanas években hoztak már az elődeik... persze nálunk nem tananyag a polgárjogi mozgalmak históriája, úgyhogy nekem is csak halvány ismereteim vannak a fekete párducokról, ismerem a kézjelüket meg a barett-sapkájukat, de sajnos fred hampton-ról is csak idén hallottam először, amikor mellékszereplőként feltűnt a chicago-i hetek tárgyalásán. de sosem késő feltérképezni a kínzó fehér foltokat, a hatvanas évek úgyis a gyengéim -csak az a kár, hogy idegesen reagálok, ha társadalmi igazságtalanságot látok, még akkor is, ha csak dramaturgizált formában öntik elém... de mielőtt bárki is elmenekülne, mert azt hiszi, hogy most majd hosszasan fogok fröcsögni, hogy a ’fehérek rosszak’, akkor maradjon csak nyugodtan a monitor előtt, mert ahogy a film sem kezeli feketén-fehéren a szituációi többségét, úgy mindenkinek előítélet nélkül kéne hozzáállnia egy ilyen filmhez is... mert bár a film rendezője afroamerikai, mégsem az volt a célja, hogy az égbe emelje a fekete párducokat, eleve nem is a később mártírrá váló hampton-t választotta nézőpont-karakteréül, hanem azt az embert, aki elárulta őt. így máris árnyalódik a kép, mert mi nézők is hadilábon állunk azzal, hogy mit gondoljuk arról, aki piti bűnözőből lett az fbi csicskája, aki némi pénz reményében odadobta a társait a puskák kereszttüzébe, ugyanakkor a kényszerpályája ellenére ő maga is hitt abban, amiért a párducok a harcot indították (lakeith stanfield szokás szerint magabiztosan hozta a karaktere kettősségét). de maga chairman hampton sem mondható egy tökéletes idolnak -a címbéli messiás találó kifejezés rá olyan szempontból, hogy a karizmájával ugyanúgy fel tudja tüzelni a hallgatóságát, mint ahogy jézus teszi azt a róla szóló művekben, ugyanakkor magával tudják ragadni a nagy szavak és az elvont eszmék, és néha nem tűnik fel neki, hogy olyan messzire megy a prédikációival, ahová ő maga sem menne el teljes szívvel (lásd: az lenne a legnagyobb kielégülés, ha megölnénk minden zsarut; vagy: forradalmi halált kell halni, különben nincs értelme élni) (david kaluuya elemi erővel adja át magát a szerepnek). ugyanakkor jó látni, hogy hiába tartják a párducokat a baloldali mozgalmak legradikálisabb szárnyának, akik fegyverrel a kezükben képzelték el a társadalmi egyenlőség kivívását, azért a békés időszakban rengeteget tettek a közösségükért, és képesek voltak arra, hogy össznemzeti társadalmi összefogást kezdeményezzenek, és sikerült is összehozni a szivárvány-koalíciót a latinókkal és az elszegényedett fehérekkel. nem véletlen, hogy maó-val meg che gueverával példálóztak, úgy tekintettek a külföldi balos próbálkozásokra, mint mintaképre. és szerintem ez volt a veszélyesebb szálka az fbi és annak vezetője j.edgar hoover szemében, nem az, hogy fegyverkező négerek voltak... úgyhogy igen, bár a fekete közösség komplexen van ábrázolva, a karhatalmi erőket nem kímélte a forgatókönyv, keménykedő konfliktus-fokozó minden fbi-os és utcai rendőr -bár legalább így a ’fehér megmentő’ típus-karakterét kihagyták a képből... de persze nem várhatunk el teljes pártatlanságot, és gyaníthatóan nem is annyira torzító a kép, mint ahogy azt néhányan szeretnék beállítani, de bizony kellenek az ilyen ökölcsapások, hogy aztán beszélni tudjunk a témáról. mert ki kéne végre már ezt beszélni. meg kéne tudnunk végre oldani... fontos film, ami szép fényképezéssel és erős alakításokkal van felvértezve, belém is mart egy párszor, amikor az arcomba tolta az igazságtalanságokat, a hivatalos hatóságok arcátlanságait, csak egy pici plusz kellett volna még, hogy a témája krémjének egyik ékkövévé váljék. de nem tudnám megmondani, hogy mi az az összetevő, ami ahhoz kellett volna, hogy még jobban magával ragadjon... [*02.27.]

(Ígéretes fiatal nő) (2020) (r.: Emerald Fennell)

méghogy a férfiak az erősebb nem, mi? hát bizony rengeteg olyan pillanat van az életben, amikor mi mutatkozunk gyengének -a makulátlan életű úriemberekben is meg-megfordul az a gondolat, hogy kihasználja a másik nem látszólagos sebezhetőségét, mindenkiből kibújik az állat, ha a farka kezd gondolkozni helyette. a kérdés az, hogy ki mennyire süllyed el a morális mocsárban, hol húzza meg a vonalat. akartam itt példálózni azzal, hogy volt egy szobatársam a főiskolán, aki számolatlanul hordta haza a csajokat a szórakozóhelyekről, és mi mindig jót röhögtünk azon másnap, amikor próbált emlékezni az adott hölgy nevére, vagy amikor kétségbeesetten kereste az ágy alatt az óvszert, mert abban reménykedett, hogy ezúttal ténylegesen felhúzta a részeges mámorban. de igazság szerint miközben elkezdtem gépelni, akkor villant be, hogy én magam sem vagyok ártatlan, én is ujjaztam meg igencsak kapatos lányt egy szak-kiránduláson, igaz, hogy úriember voltam, mert nem erőltettem tovább a dolgot -pedig (vagy épp azért, mert) ekkor még szűz voltam. és persze itt jöhetnek az ultimate érvek, amit nyugodtan el lehet sütni az ilyen esetekben: fiatalok voltunk és bohók, nem gondoltuk komolyan, nem okoztunk lelki sérülést. tényleg nem...? a női bosszúfilmeknek nagy hagyománya van már a hetvenes évek óta, és elég szomorú belegondolni, hogy mennyire aktuális témákat lehet feszegetni ezzel a zsánerrel a mai napig, sőt, pont hogy az elmúlt évek tanítottak meg mindenkit arra, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint amit nagyon sokan gondoltunk volna, rendszerszintű nem csak az erőszak, hanem annak eltusolása is... az ilyen filmektől azt várjuk, hogy perverz kielégüléssel nézhessük bennük, ahogy egy nő vérben-és-bélben járkálva igazságot tesz, és halál karjaiba küldi azokat, akik megszentségtelenítették őt. és a rendezőként debütáló színésznő, emerald fennell el is akarja hitetni velünk a film kezdetén, hogy most is ez lesz a helyzet, és elsőre úgy tűnik, mintha finomkodna, elvágja a jeleneteket, amikor igazán bedurvulnának, de aztán rájövünk, hogy itt bizony kidobhatjuk az ablakon az elvárásainkat... mondjuk már az első másodpercben gondolhattam volna, hogy alattomos ütéseket fogok kapni, amikor felcsendült egy borzasztó popzene, és kilassítva érkeztünk meg a diszkóba, mert hirtelen azt hittem, hogy rossz filmet húztam le, de aztán ott dülöngélt carey mulligan azon a mélyvörös műbőr-kanapén, és nyugtáztam, hogy oké, jó helyen vagyok... nem véletlenül ragadt benn a fejemben a hősnőnkkel való első találkozás, mert nagyon erős vizualitással dolgozik a film, megint csak szembemenve a szokásos bosszúfilmek sötét lehangolásával, vibrál minden képkocka a színektől, gondosan komponáltak a hátterek, és ezek is arra szolgálnak, hogy félrevezessenek minket... mint ahogy a film közepén is eltérünk az útról, és egy szándékosan idealizált romantikus szegmenst is becsatolódik a nagy egészbe -ami maximum csak azért nem élhető át száz százalékig, mert a hősnő instabil lelki állapotából az is következne, hogy még egy kapcsolatot is bevállalna a bosszú érdekében. de nem, a paris hilton dalocskára való éneklés igaznak tűnik, viszont eljön a pont, amikor újra az összeomlás felé vesszük az irányt, és ekkor már nem popzenei formában halljuk britney spears-től a ’toxic’-ot, hanem vonósok húzzák, fenyegetően... egy olyan filmnél, ami a thriller elemeit is magához öleli (amellett, hogy dráma és vígjáték is szeretne lenni egyszerre), elvárható, hogy váratlan fordulatokkal is operáljon, így nagyon tisztelem emerald-ot, hogy egy abszolút kiszámíthatatlan fordulattal csavarta meg a fináléját -ugyanakkor nem vagyok felhőtlenül boldog attól, hogy ezúttal nem azt kaptam, amire annyira vágyakoztam az egész film alatt. de ez egy jóleső frusztráció, ami rágja belülről még egy jó darabig az embert. úgyis olyan rég volt már, amikor egy film nem engedett el a megnézése után sem... igazság szerint carey mulligan-re nem igazán figyeltem fel eddig az évek során, de ezzel az alakításával fellépett arra a szintre, hogy rajta tartsam a szemem, mert tökéletes beleéléssel hozta a karaktere szélsőségeit, a megzuhanásokat, a csípős szarkazmust, a szeméből csillogó őrületet (és vicces, hogy a köré pakolt összes férfi-színész vígjátékos körökből ismert, hogy a néző azért is kényelmetlenül érezze magát, hogy a kedves-arcúak ugyanolyan kellemetlen és veszélyes alakok, mint mindenki más, akivel az utcán találkozol...) [*02.20.]

(2021) (r.: Sam Levinson)

sosem voltam jó veszekedő. eleve konfliktus-kerülő típusnak születtem, így sokszor inkább nem is hangoztatom, hogy más a véleményem valamiről, de ha ki is nyitom a számat, és azt érzem, hogy képtelenség meggyőzni a másik felet, akkor a legtöbb esetben ráhagyom, hogy ’jól van, igazad van’, és otthagyom -persze ezzel még jobban felbőszítve a vitapartnerem... persze én is tudom, hogy ez egy egészségtelen módszer, mert az ember gyomrát megfekszi a sok düh, amit ilyenkor visszanyel, viszont így megmaradnak azok az energiái, amik a parttalan veszekedés során szálltak volna ki a testéből és a lelkéből... valószínűleg a párkapcsolataim laposodási görbéi is ebből adódtak, hogy sosem tápláltam a tüzet, mindig is egészségesebbnek tűntek azok az együttélések, ahol nem dobálják egymás felé a sérelmeket a felek, ha van is súrlódás, azt normális hangnemben, reális érvekkel támasztják alá. ahol nem úgy kell kihúzni a másik szidalmazásai alól, hogy mi is a valós probléma, ami miatt megéri hatalmas patáliát csapni. ennek ellenére számomra sem ismeretlen a ’-mi a baj? -semmi’ kezdetű beszélgetés egyre mélyülő gödre... sam levinson író/rendező, rév marci operatőr és zendaya csodát műveltek az euphoria-val, és amikor beütött a karantén, ami megakadályoztak őket, hogy tovább folytassák a munkát a sorozaton (azért két briliáns különkiadást így is sikerült összehozni), úgy döntöttek, hogy minimál körítéssel, de tovább dolgoznak. sam levinson hat nap alatt összedobta a szövegkönyvet, és már csak egy jól fényképezhető ház és egy karizmatikus színész kellett zendaya mellé, hogy elkezdődhessen a forgatás. és akár még előnyére is válhatott volna az alkotásnak, hogy spontán alakult ki egy kényszerhelyzet közepén, ám sajnos kicsit nyers maradt -vagy inkább úgy mondanám, hogy hullámzó módon érintett meg, mert tele van erős pillanatokkal, de azért kicsit megfekszi az ember gyomrát, ha kilencven percen keresztül kell néznie, hogy két ember veszekszik. még akkor is, a szép kompozíciókban teszik ezt... egyszerre érzem előnynek és hátránynak, hogy sam levinson arról írt a sürgető határideje alatt, amit ismer, mert így csuklóból adhatta john david washington szájába a filmesek nagy panaszait, küldhette el előre a kurva anyjukba a filmkritikusokat (akik persze szét is szedték a filmet a bemutató után), viszont túlságosan is bennfenteskedőnek hat az, ahogy a rendezőt játszó főszereplőnk érvel, ahogy sorolja a híres alkotókat, és személyes sértésnek veszi, ha többet akarnak belelátni a művészetébe, mint ami ténylegesen benne van. ugyanakkor nekem, aki vágyakozik az alkotás örömére, azért megütötték a fülem olyan mondatok, amik darabokat törtek le a kreatív ambícióimból -mert bizony a mélyére megyünk annak is, hogy egy alkotó miből is építkezik, amikor felépít egy történetet, az ihlethez kell-e a személyes megélés, vagy elég megfigyelni másokat... zendaya marie-je egy fokkal összetettebb, mert különféle oldalról közelíti meg a problémáit, a kapcsolatát ezzel a nárcisztikus személlyel, így amikor az éjszaka legsötétebb pontján egy végső tükröt tart a partnere elé, ránk tud szakadni az összes fájdalma, megértjük, hogy miért is kezdte el ezt a véget nem érő vitát. de vannak logikus pontok a férfi érveiben is, így nem érződik kiegyensúlyozatlannak a veszekedés, és azt sem mondhatjuk, hogy mind a ketten ártatlanok lennének, mert bizonyos pontokon egyikük sem rest alattomos szúrásokat bevinni, így maximálisan egyikükkel sem lehet száz százalékig szimpatizálni... és filmnél is ezt a kettősséget érzi az ember, egyszerre nehéz és könnyű is szeretni, értékeli is ember, de meg is riad tőle, emberi, de nagyon teátrális is, egy olyan intim pillanat, ami a legtöbbünket összetörne, de az élet nem is igazi, ha nem éri az embert mindenféle erős érzelmi hullám, a fájdalom és a bűntudat után a megkönnyebbülő katarzis... (természetesen a szövegkönyv segítségével meg lehetett azt is magyarázni, hogy zendaya miért van alig-ruhában az egész film alatt, míg férfi partnere az utolsó pillanatig magán hagyhatja az ingét meg a nadrágját -és ha kommentálod a szexuális kizsákmányolást, akkor már nem követheted el te magad is, ugye...?) [*02.13.]

(A chicagói 7-ek tárgyalása) (2020) (r.: Aaron Sorkin)

2,5 millió amerikai katona, 58000 halott, 153 ezer sebesült -egy értelmetlen háborúban, messze az anya-országtól, az egyébként is forrongó társadalmi változások indikátoraként robbantva a feszültséget... a vietnámi háború a mai napig sötét árnyékot vet az egyesült államokra, annyira, hogy a huszonegyedik században is lehet még a vászonra vinni olyan történeteket, amik szorosan kapcsolódnak az akkori nyomasztó eseményekhez -még akkor is, ha nem a dzsungelben folyik a harc a feszült két órás játékidő alatt, hanem egy tárgyalóteremben... de az emberi igazságtalanságról szóló tanmesék sosem fognak elavulni, mert nem úgy tűnik, mintha a társadalmunk akarni tanulna a hibáiból, így az egykori események tükrén át lehet reflektálni a jelenben zajló folyamatokra is... a hatvanas évek különösen jó táptalaj ehhez, mert ekkor ébredt tudatára egy nemzedék, hogy hazugságba ringatták két évtizeden át, ekkor találták meg a hangjukat az évszázadok óta elnyomásban tartott kisebbségek, és ekkor élte a fénykorát az a naiv nézet, hogy az erőszakot meg lehet fékezni, hogy lehet békében élni egymással és a természettel... nem véletlen, hogy az elhíresült chicago-i tárgyalás vádlottjai is pont ezekből a csoportokból kerültek ki, frusztrált fiatalok és feketék lettek pellengérre állítva egy csapat hippivel az oldalukon. és miért? mert a hatalom meg akarta mutatni, hogy kordában tudja tartani a felszín alatt fortyogó indulatokat? vagy azért, mert az új igazságügyi miniszternek ráléptek a kislábujjára...? pedig elég nyilvánvaló, hogy ezek a srácok nem akartak rosszat, csak elegük volt abból, hogy a kortársaik nevét sorolják a tévében, mint a háború legújabb áldozatai, nem akartak többé félni amiatt, hogy mikor húzzák ki a születésnapjukat a sorozási lottón, vagy csak szabadon akartak élni, nem pedig egy olyan államban, ahol rendőrkordon mögé vonják a demokráciát, ahol az első hangos szóra repülnek a könnygáz-gránátok és fejre céloznak a gumibottal a karhatalom kutyái... aaron sorkin nem hazudtolta meg önmagát ezúttal sem, hiteles és természetes párbeszédekkel tűzdelte meg az életrajzi művét, teret adott a színészeinek a kiteljesedésre -és közben egy ütvefúró finomságával nyomta le a torkunkon a tanulságait... azért azt merészség lenne állítani, hogy megreformálta a tárgyalótermi dráma műfaját, de én bírom sorkin-ban, hogy az életrajzi műveiben mindig a lényegre szorítkozik, és megtalálja azt a dramaturgiai formulát, ami megfelelően diktálja a tempót a jeleneteknek (lásd mondjuk a jobs három előadásos szerkezetét). itt most egy gyors vágással megismertük a különböző háttérből érkező szereplőket, majd egyből a tárgyaláson találtuk magunkat, ahonnan csak akkor vágtunk vissza ’68 forró nyarára, amikor arra szükség volt, és így sikerült elérni, hogy az események legdrámaibb pontja a finálé elé essen, ami után igazán fel tud emelni az erkölcsi győzelem magasra csapó hulláma... lehetne azt mondani, hogy a frank langella által utálatosan játszott hoffman bíró ábrázolásmódja túlságosan elfogult, de ennyi kompenzáció mindenképp járt az emberi igazságérzetnek, miután maga a bíró is a maga elfogult és bigott módján őrjöngte végig a tárgyalás 150 napját... de azt sem mondhatjuk, hogy szenteknek állítaná be a film a heteket/nyolcakat, mindenkinek át kellett lépnie a saját határait a megterhelő próbatétel alatt, a merev politikus aspiráns srácból mártír lesz, a cserkészből lett békeharcosnál elszakad a cérna, a füves hippiről meg kiderül, hogy ő a legintelligensebb az egész teremben... de tisztelettel bánik a szövegkönyv a jog két oldalán állókkal is, mark rylance ismét egy érzékeny karakterrel ajándékoz meg minket, joseph gordon-levitt ügyészénél meg végig lehetett érezni, hogy nem szívből áll bele ebbe a politikai komédiába, az erkölcsi mutatója a jó irányba lendül ki, és ember tud maradni egy korrupt rendszerben is... időről-időre rá szoktam eszmélni, hogy közel állnak hozzám a tárgyalótermi jogi drámák (a ’tiltakozom! elutasítva’ filmek, ahogy én hívom őket), és még akkor is nagyszerűen tudok rajtuk szórakozni, ha a filmben látott igazságtalanságoktól folyamatosan ökölbe van szorítva a kezem. mondjuk ehhez nem árt egy aaron sorkin kaliberű nagyágyú, aki szórakoztató módon tudja becsatornázni a filmjébe ezeket az égbekiálltó igazságtalanságokat. (hmm, leírtam több mint 4000 karaktert, és nem jutott hely annak, hogy eddie redmayne-t még sosem láttam ilyen visszafogottnak, ahogy sasha baron cohen-nek is ez volt a legérettebb szerepe, amihez eddig szerencsém volt nála.) [*01.30.]

(A fém hangja) (2019) (r.: Darius Marder)

mintegy tíz évig ültem a dobok mögött a diák-éveim alatt, így amikor én vagyok az első a családból, aki meghallja, hogy a lakás másik végében megcsörren a telefon, mindig elégedetten sóhajtok fel: „dehát én szétvertem a fülem a cintányérral, mégsincs baja a hallásomnak!”. persze az, hogy egy fúvószenekarban dobolsz, az lepkefing ahhoz képest, amit egy zaj-zenész magára mér, sőt láttam én már hangtechnikust is hallókészülékkel, úgyhogy nem kérdés, hogy a koncertezés veszélyekkel jár... a szinopszist olvasva azt gondoltam, hogy az lesz a sorozatban dráma, hogy egy zenész fokozatosan veszíti el a hallását, de aztán egyetlen pillanat alatt lezajlott a nagy dráma, és csak a következményekkel foglalkoztunk -ami maximum azért sajnálatos, mert a címbéli metál így cseppet sem képviselte magát a filmben (mondjuk a két koncertrészletből leszűrve sem mondanám, hogy a kétszemélyes bandának bármilyen köze lett volna a metálhoz, inkább dühös noise punkcore-nak tűnt a hangzásuk. igazi zenészek cameo-ival sem húztak be így a forgatásra, egyedül a surfbort nevű banda tagjai hédereztek a háttérben, de ez is csak azért tűnt fel, mert dani miller énekesnő hiányos mosolyát bármilyen szögből azonnal felismerem)... igazából még az is kicsit mindegy, hogy milyen alapvető értékét veszíti el a főszereplő, a hangsúly a sokk feldolgozásán van, és ebben erős is a film, ahogy végigmegy a gyász hagyományos lépésein, a tagadáson, a dühön, a letargián, majd a végén jön az elfogadás... riz ahmed a karakter összes arcát hitelesen mutatja be, riasztó, amikor düh-kitörése van, húz magával a depresszióba, amikor lenn van, és megmelegíti a szívet, amikor beilleszkedik a siket gyerekek közé (szegény olivia cooke-nak vele szemben nem sok hús jut, amit a karakterre építhetne, csak egy rettentően szőkére hidrogénezett szemöldök meg egy családi dráma, amivel a zenei karriert magyarázzák)... a film igazi sztárjai nem viszont nem láthatóak a képernyőn, mert a hang-stúdiók mélyén gubbasztanak -kritikus eleme volt a filmnek, hogy miképp sikerül átadni a nézőknek ruben állapotát, és nem véletlen, hogy a hangkeverés tovább tartott, mint amennyi idő alatt a forgatással és a vágással együttesen végeztek, de megérte a kitartó munka. és nem csak arról van szó, hogy miként tompították és zajosították a beszédet és az élet apró zörejeit, de olyankor is gondosan ügyeltek minden hangra, amikor kiléptünk a főszereplőnk fejéből, és hirtelen körbevettek minket a környezeti zajok. szerintem már most előre elpostázhatjuk az egész csapatnak az oscar bácsit ezért a komoly erőfeszítésért... annyira hozzászoktunk az érzékeink folyamatos használatához, hogy baromi depresszív tud lenni, ha valamelyiktől megfosztanak minket egy pillanat alatt, az ember nem szívesen gondol bele, hogy vele is megtörténhet ilyen, viszont ha színvonalasan nyomasztják, akkor szívesen aláveti magát egy két órás depresszív kínzásnak, és a végén még akkor is pozitívan fog kijönni belőle, ha a film készítői nem egy pozitív pontra lyukadtak ki a végén. bár nem igazán tudom, hogy mi lett volna ruben számára a happiend, annak örülök, hogy a siket közösséget nem hazudtolták meg azzal, hogy valami csodaszerként alkalmazták volna az implantátumot... [*01.23.]