(Még egy kört mindenkinek) (2020) (r.: Thomas Vinterberg)

szerintem mindenki tudna mesélni az alkoholista testnevelés-tanáráról, vagy a zeneiskolába pia-szagúan betoppanó szolfézs-oktatóról, ahogy az én emlékeim között is élénken él ez a tanár-típus. és azt sem felejtettem el, hogy tinédzserként mennyire nem gondoltuk bele, hogy milyen dráma lehet a háttérben náluk, amiért az ital segítségével tornázzák fel magukat arra a szintre, hogy be tudjanak jönni a suliba. csak akkor morogtunk, ha kivételesen józan pillanatukba kaptuk el őket, mert akkor a laza focizós/kosarazós tesióra helyett előkerült a kurva svédszekrény meg az ezer éve használt kötél, ami biztos, hogy szétbaszta a kezedet, ha csak megpróbáltál belecsimpaszkodni... de ahogy telik az idő, az ember éli meg egyre többször, ahogy a családtagjai és ismerősei a halálba isszák magukat, ahogy éveken át tagadásban élnek, mert azt gondolják, hogy még ők a főnökök az alkohollal való kapcsolatukban, pedig az a rohadék méreg igen hamar átveszi az ember tudatától és önuralmától a volánt... de hiába néztük végig apáink agonizálását a kórházi ágyaknál, ahogy a felpüffedt hasukban egyszercsak szétesik a májuk, alkoholt inni töretlenül népszerű és szociálisan elfogadott dolog.. „bor, sör, pálinka? ilyen sorrendben?”, „aperitif előtt iszunk még valamit?”. szolid röhögés... de értem én, az alkohol egy könnyen elérhető menekülési útvonal, nem kell terápiára járni, nem kell az agyunkat és a lelkünket kutatni, hogy miért is nyúlunk a pohár felé. egyszerű megoldás... persze, mindenki mondogatja, hogy kismértékben orvosság, meg vannak olyan pillanatok, amikor tényleg a legalkalmasabb (legális) szernek tűnik, hogy segítsen túllépni a korlátainkon, a gátlásokon és szorongásokon. csakhogy az első lépcső után túl hamar el tud indulni a lábunk a következő felé... tudom, hogy nagyon negatívnak és harcos absztinensnek hangzom, de túlságosan személyesen érint ez a téma, és annak ellenére, hogy egy időben az volt a hobbim, hogy kisüzemi söröket kóstoltam, már több, mint egy éve nem ittam alkoholt az egyik gyógyszerem miatt, és szerencsére nem is hiányzik. mondjuk én sosem voltam az a keményen berúgós típus... ahogy filmünk hősei sem úgy kezdik a nagy kísérletüket, hogy mostantól a saját hányásukban fognak fetrengeni, mert csak az jelenti a kiutat a kiüresedett szürke életükből, hanem tényleg kísérletként fogják fel, hogy ki tudnak-e virágozni újra annyira egy adott mennyiségű tudatmódosító szertől, előhozza-e belőlük az ördög itala az ifjúságuk rég elvesztett tüzét... thomas vinterberg nem akar ítélkezni, úgy utaztatja a karaktereit a vodkába tocsogó hullámvasúton, hogy a mélypontok mellé odailleszti a magaslatokat is, amikor tényleg jót tesz a korosodó tanároknak az extra löket, mert a tanítványaikra is jó hatással van az, hogy végre nem kiégve érkeznek az órára. és emiatt érzi azt az ember, hogy nem is fájdalmas ez az utazás, pedig nagyot csattanunk a pohár fenekén végül. illetve. az utolsó jelenettel kihúz minket az addig megélt letargikus elemekből, és még egyzser összevegyíti a fiatalság esztelen bohóságát és az idősebbek vágyát a felhőtlen boldogságra, és egy csodásan koreografált táncjelenettel enged minket utunkra -de valahogy ez a jelenet engem mégsem tudott felszabadítani, addigra már túl sok sötét gondolat és emlék töltötte be az elmémet (lásd a búsongó nyitányát is ennek az írásnak)... de egyébként vinterberg remek munkát végzett rendezőként, kézikamerás realizmussal mártott bele minket a kiégett nihilizmusba, majd fokozatosan színesítette ki a képet, ahogy az alkohol is megszépíti elsőre a világunkat (és nem csak az alkohol, nemrég hallottam beszélni arról kevin smith-t, hogy egy szájsebészeti műtét miatt félre kellett raknia a füves cigit, és pár nap után azon csodálkozott, hogy az emberek miért szeretnek ilyen szürke világban élni), és igazság szerint jobban oda kellett volna figyelnem a dán művészúrra az elmúlt években, mert már a születésnap című első dogma-filmje is nagyon tetszett tizenévesen, azóta viszont elsodródtunk egymástól... akit viszont gyakran látok, és sosem okoz csalódást, az mads mikkelsen, és milyen tiszteletreméltó, hogy a hollywood-i nagy produkciók után mindig hazamegy kisebb filmeket forgatni az anyanyelvén, alázattal, belerakva a tehetsége minden nüanszát ezekbe a szerepekbe is. de a többi részeges tanárt is csupa színpatikus színész játszotta -meglepően hitelesen hozva az alkohol-százalékok fokozódó hatását... nem bánthatom a filmet azért, mert túl mélyre nyúlt belém, igaz? de miért is akarnám bántani, amikor egy ügyes koktélt sikerült összehozniuk a fagyos dánoknak, szórakoztató módon, nem didaktikusan rámutatni egy problémára, ami rengeteg ember életét keseríti meg. vagy édesíti, attól függ, melyik fajta italt szereti... [*04.10.]