(A visszatérő) (2015) (r.: Alejandro González Iñárritu)

emlékeztek a kilencvenes évek második felére, amikor mi, a férfitársadalom oszlopos tagjai egy emberként utáltuk a lányok falán kötelezően ott lógó leonardo dicaprio-t? aztán ez nagyon hamar lecsengett, mert kiderült, hogy leo nem csak egy ügyeletes szépfiú, hanem egy olyan tehetséges színész, aki nem tűri a kategóriákba szorítást. nem sokkal később jött a mára már mémmé váló 'oscart leo-nak!' kampány, ami mostanra már nagyon fárasztóvá vált, és biztos, hogy borzasztó teher is lehet neki, hogy minden szerepére azt mondják, hogy csak azért vállalta el, mert... az nem lehet, hogy tényleg érdekelte a karakter? vagy hogy fizikai próba alá akarta vetni magát? mert valljuk be, hogy fura lesz, ha pont ezzel a szereppel húzza be a leghíresebb filmes elismerést, mert ez egy kifejezetten fizikai színészetet igénylő szerep, nem pedig egy olyan okos alakítás, mint mondjuk a tavalyi wall street-béli. plusz pechére ott volt mellette tom hardy is, aki szokás szerint elementáris erővel hozta a mocskos antagonistát -igaz szokás szerint egy büdös szót nem lehetett érteni a motyogásából (megemlíteném még hollywood legújabb sztahanovistáját, domhnall gleeson-t is, aki itt is meggyőző volt). érdekes egyébként, hogy az ezredforduló környéki dicaprio-val kezdtem az értekezést, mert a filmes előképeknél is ebből a korszakból villantak be alkotások -a lenyűgöző nyitány egy 'ryan közlegény' volt indiánokkal, a hosszú magányos túlélős filmeknél kikerülhetetlen a 'számkivetett', és én terence malick művészetével a 'thin red line' idején találkoztam először. persze lehet visszább is menni (mondjuk a derszu uzala-ig), de igazából nem tudnám semmihez sem hasonlítani ezt a filmet. vizuálisan biztosan nem, mert azért olyan ritkán van, hogy az ember az első kép láttán eltátja a száját, és aztán úgy marad két és fél órán keresztül... emmanuel lubezki egy csoda, ahogy rendre végigviszi ezeket a hihetetlen hosszú snitteket, ahogy most elkapta a természetes fényeket, tökéletes párost alkotnak iñárritu-val. és az a legerősebb a képi világban, hogy a kamera-mozgások, a szemkápráztató nagytotálok, és a nyomasztó közelik mind kiszolgálják a történetet, mind segítik a brutális realizmust, ami az igazi alkotói szándék volt. mert azt akarták, hogy mi is ott fagyoskodjunk a természetben, hogy nekünk is fájjon az összes csapás, amit hősünknek el kell szenvednie (és valljuk be, nem kevés szenvedés jut neki, egy idő után már azt kérdezgeted, hogy 'mi jöhet még...?', de ez kell, hogy azt érezd, hogy te már rég megtörtél volna). és mégse mondhatjuk, hogy csupán egy naturalisztikus túlélőfilmet kapunk, mert a mélyben bőven csavarnak ezen, látszat-bosszú film is, van elmélkedős/merengős vetülete is, bár igaz, hogy elsősorban a letaglózó vizualitása fog megmaradni, meg az olyan karfa-kaparós jelenetek, mint a már emlegetett támadás az elején, és persze a máris híressé vált medve-harc. ($$01.17.)

(Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) (r.:Alejandro González Iñárritu)

mi a jobb, kiégni vagy köddé válni? -teszi fel a kérdést a ’high fidelity’-ben barry a zeneboltban, és valahogy ez jutott eszembe, miközben kétségbeesetten próbáltam valami frappáns első mondatot találni, mert haver, nem egyszerű fogást találni ezen a filmen, annyira ellentmondásos, annyira sokféle gondolatot zavar fel benned, egy szatírához képest túl nehéz, a drámai felfogást a fantasztikus elemek nehezítik, filmnek túl színpadias, színdarab meg nem lehet, hiszen a vászonra készült, de mégis annyira megközelíti a valóságot, amennyire lehetséges, kényelmetlenül fájdalmasan tolja a színészek arcába a kamerát, elrejti az árulkodó vágásokat, egy szuszra mondja fel az egészet, és közben mégis tudod, hogy a színészek magukról beszélnek, hogy pontosan tudják, milyen érzés, amikor megindul valakinek a karrierje lefelé, hogy mennyire nem könnyű átugrani a falat hollywood és a broadway között, hogy mennyit kell küzdeniük, ha valami művészit akarnak lerakni az asztalra, hogy meg kell halniuk a színpadon, hogy tönkremehet a családjuk és a boldogságuk a karrierjük miatt, hogy sosem fogják legyőzni az egójukat; és nem azt mondom, hogy nem látunk volna már hasonlót filmen, amikor hitelesen mutatták be, ahogy a művészek a démonaikkal küzdenek, nekem például most többször is a black swan ugrott be, mint idősebb nővér, de talán sosem éreztük még ennyire szűknek a színpad mögötti nyomasztó folyosókat, sosem másztunk bele ennyire a színészek arcába és lelkébe, sosem ragadott még ennyire magával egy maró szatíra, ami után összetörve ülsz magadban, mert tudod, hogy hiába csapkodod a billentyűzetedet, az írásod nem fog felérni a film nagyságához, hiába próbáltad érzékeltetni a vágatlanságot egyetlen végtelenül összetett mondattal. 9 pont. ($01.31.)