(Ifjúság) (2015) (r.: Paolo Sorrentino)

vannak alkotók, akikkel azt érzed már az első találkozáskor, hogy valami a helyére kattan, hogy megrezegtet benned olyan hangokat, amikre mások nem képesek. bár még csak felületes ismereteim vannak paolo sorrentino munkásságával, hiszen a young/new pope sorozatán túl ez az első film, amit látok tőle, mégis azt érzem, hogy nagyon sok közös van az ízlésünkben, értem a dramaturgiáját, a kép-komponálási technikáit. még akkor is, ha néha disszonáns módon vág be néhány kockányi képeket meghökkentésül, vagy például ha az idősödésről és az alkotói hanyatlásról beszél, amik nem az elsődleges azok témák, amik igazán megmozgatnak engem... persze azt tudom, hogy milyen, amikor ülök egy fehér lap felett, és az üres gondolat-buborékok pinpongoznak a fejemben, de szeretem azzal hitegetni magam, hogy még van időm, hogy kiteljesedjen a kreativitásom. a negyven éves korhoz közeledve már meg-megroppan a térdem, de hálistennek, még nem orvostól-orvosig élem az életemet, és jó lenne megőrizni az egészségemből annyit, amennyit csak lehetséges, mire elérek abba a korba, ahol a film főhősei vegetálnak... bár a visszavonult karmesterünk és az utolsó dobására készülő író-rendező viszonylagos közönnyel veszik tudomásul, hogy a szervezetük már sorvadásnak indult, sőt, igazából komoly noszogatások kellenek, hogy érzelmeket csikarjon ki belőlük a körülöttük forgó népes ember-sereg... az nem volt kérdés, hogy michael caine és harvey keitel tökéletesek lesznek a szerepben, minden jelenetüket élmény nézni és hallgatni, akkor is, ha általános bölcseleteket fogalmaznak meg az elmúlásról és a megbánásról, de akkor is, amikor csak húzzák egymás agyát. de azért sorrentino hagyja a többi színészét is felnőni a két legenda mellé (rachel weisz-nek van egy elképesztően erős monológja például, ami azért volt nagy teljesítmény, mert közben el kellett viselnie az iszappakolást is a mellkasán). mert bizony a svájci magaslatokban megbúvó puccos szanatórium nagyszerű ötletnek bizonyult, mint fő helyszín, mert tele lehetett pakolni excentrikus alakokkal, akik egy-egy jelenetben is úgy voltak feltűzve a vászonra, hogy még többet akarjunk belőlük kapni (a skála szélsőségesen kilengett a csendes fogszabályzós masszőr-lánytól a híresen pocakos argentín focistáig)... nem is került mindenki a fókuszba, sokszor csak hangulati festésnek használta a rendező az ember-alakokat, medencékbe komponálta őket, hogy legeltessük rajtuk a szemünket... egyértelmű, hogy sorrentino imádja az emberi testet, mindenféle esztétikai kritériumoktól mentesen használja dekorációként, a nézők legnagyobb örömére... de a film minden képkockája egy csoda, luca bigazzi operatőr gondosan helyezi le a kameráját arra a pontra, ahonnan a legszebb lesz a kilátás... de persze, a szép képekkel leginkább a hozzám hasonló cinefil őrülteket lehet meggyőzni, vagy filmes albumokba lehet gyűjteni a filmből kimerevített kockákat, mégsem ezt érzem sorrentino legnagyobb erősségének: hanem azt, hogy egy ilyen elmélkedős, csendes filmmel is a képernyő elé szegez két órára, megmosolyogtat az iróniájával, és kicsit alámerít a drámájának is -bár arra gondosan ügyel, hogy ne lépje túl a határokat, mert az felborítaná a filmje kényes egyensúlyát (például a film végi nagy halálnál is nagyon szemérmes, nem tobzódik a visszataszító részletekben). és ezért van az, hogy most már fel akarom térképezni a teljes életművét, hogy tényleg jó-e a megérzésem azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi filmes alkotók közül az ő stílusa áll-e a legközelebb hozzám. nem hiszem, hogy nagyot csalódnék az út végén... [*07.18.]