(2017) (r.: David Lynch)

milyen kedves a netflix-től, hogy azzal ünnepelte david lynch 74. születésnapját, hogy elérhetővé tett tőle egy régebbi rövidfilmet a felületén -egy fekete/fehér, nehezen dekódolható lynch-őrületet, mi mást... az ősz hajú öreg mester ezúttal a noir műfajával játszott egy kicsit, az egész kisfilm egy kihallgatási jelenet csupán, az abszurd csavart az antropomorfiában kell keresni ezúttal, egy olyan világban járunk, ahol egy beszélő majomnak kell magyarázkodnia egy gyilkosság elkövetése miatt, és ahol ez a majom a csuklyájáig beleszerethet egy (csirke)melles tyúkba... gyerekkoromban a parabola című műsorban megszoktam ezt a vetített-száj trükköt, amit itt is alkalmaztak a makinál, sőt, itt valahogy hitelesebbnek tűnt, mint a tévéműsorokban, bár ehhez valószínűleg az is kellett, hogy lelassítsák az állat mozgását, és átvágjanak lynch fejére, amikor már nem annyira passzolt volna a majom-arc a mondandóhoz... bizarr és nehezen dekódolható volt ez 17 perc, ami pont ezek miatt simul bele szépen a lynch-életműbe, nem tesz hozzá, nem vesz el belőle. csak majomkodik vele egy kicsit... (××01.21.)

(Twin Peaks: Tűz, jöjj velem!) (1992/2014) (r.: David Lynch)

azt szokták tanítani az írói mesterkurzusokon, hogy egy történetbe a lehető legkésőbb kell bekapcsolódni -és a twin peaks esetlében tökéletes bekapcsolódási pontot adott laura palmer halála és cooper ügynök megérkezése a városba, mert ezzel lehetett igazán erős alapot adni a nyomozós jellegnek. az hogy mi történt szegény lánnyal korábban, mi vezetett ahhoz, hogy nejlonba csomagolva végezte, az mind szépen kiderült a nyomozás során, szóbeli visszaemlékezések által. így is elég hatásos volt ez a borzasztó életút, át tudta érezni az ember anélkül is, hogy látta volna a felkavaró képsorokat. viszont david lynch beleszeretett az ötletbe, hogy megmutassa a még élő és beszélő laura-t, ezért megkörnyékezett egy francia producert, hogy finanszírozzon egy előzmény-történetet. aztán ahogy az ilyen esetekben történni szokott, a végeredménnyel senki sem lett elégedett. én sem... bár általában nagyon nem vagyok híve az országos tévés kötöttségeknek, de nem érzem úgy, hogy jót tett a filmnek, hogy lynch ennyire ledobhatta a láncait a korhatár-karika miatt, a megszokott hangulat rovására ment a sötétebb színekkel festés, és kicsit kilógtak a twin peaks-i világ szövetéből a káromkodások és a cici-villantások (pedig tudjátok jól, hogy sosincs ellenemre egy kis erotika, vagy egy gyönyörű pucér női test)... kikerültek a képből a humoros feszültségoldásra használt karakterek is, úgyhogy nem maradt semmi, csak a bánat, az erőszak és némi zavaros misztikum (a mintegy másfél órányi kivágott jelenetet tartalmazó missing pieces-ben ott van pár karakter, akiket hiányoltam a filmből, de csak egy-egy villanást kaptak volna akkor is, ha megérik a végső vágást...) az idővonal miatt cooper-nek nem jutott volna szerep, ezért a film első félóráját twin peaks-en kívül töltjük, nem túl izgalmasan göngyölítjük fel a némiképp kapcsolódó teresa banks ügy részleteit -nagyrészt cooper nélkül, mert kyle maclachlan megmakacsolta magát (és nem, a pelyhes állú kiefer sutherland nem pótolhatja coop-ot, még a kávét sem képes olyan eleganciával fogyasztani)... zavaros kettősséget érzek sheryl lee-vel kapcsolatban, mert néha meg tud győzni a játékával, máskor viszont soknak érzem az érzelmi megnyilvánulásait (ugyanez igaz a külsejére is -néha vonzó nőnek látom, máskor meg nagyon tramplisan öltöztetik szegény -és azt néztétek, hogy milyen csámpásan jár...?). és ez abszolút az ő filmje, az ő vállára helyeződött a súly, hogy át tudjuk-e érezni a karaktere utolsó borzasztó napjait -de írhatnám az egész életét is, hisz’ meg kell értenünk, hogy miért sodródott erre a kurválkodós/kokainozós útra. és át kell élnünk azt is, amikor bob újra-és-újra bemászik hozzá az ablakon... (lynch nagyon elemében van a palmer házban lévő bob-os jeleneteknél, kifejezetten tetszett, hogy a csilláros ventilátort összekötötte a gonosszal, még a szex-jelenet alá sem zenét kevert, hanem a lapátok és a villanymotor susogását.) és bár kétségtelenül vannak hatásos részei is a filmnek, végig azt érzi az ember, hogy nem volt szüksége arra, hogy ez így, ebben a formában elkészüljön, mert igazából nem adott hozzá semmit a mitológiához, csak elmesélte újra az egyik szeletét -közepesen izgalmasan... (#04.23.)

(a sorozatról itt írtam, a 'twin peaks titkos története' című könyvről pedig itt)

(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt. így most arra gondoltam, hogy megpróbálkoznék néhány ilyen felmelegített húslevesről írni pár sort. de csak azokról, amikről eszembe jut valami, semmi kötöttség, csak lazán. biztos vagyok benne, hogy személyesebbek lesznek ezek az írások a többinél, csöpögni fognak a nosztalgiától, mert persze meg sem próbálok úgy tenni majd, mintha most látnám először őket. ide a blogra tömbösítve fognak felkerülni bizonyos időközönként. ez az első...)

The People vs Larry Flynt (Larry Flynt, a provokátor) (1996) (r.: Milos Forman) / van már vagy hét/nyolc éve, hogy utoljára láttam a filmet, igaz előtte viszont hétszer/nyolcszor biztos járt a videomagnómban (sőt, negyedikben(?) rávettem a magyar tanárnőt is, hogy nézzük év végén az órán, mondván, ’forman-filmet hoztam, naaaaa, légyszi’...). azt hiszem most láttam először eredeti nyelven, ha leveszem a hangot, biztos, hogy kevés hibaszázalékkal tudtam volna mondani buci helyett a sorokat. az nem lepett meg, hogy most is be tudott húzni, hihetetlenül erős a film. viszont most jöttem rá, hogy mennyire sokat jelentett a a film szellemi érésemben tizenévesen. ahogy hallgattam újra a kedvenc részemet a halál és a szex ellentétes megítéléséről a médiában, ahogy néztem az álszent faszkalapok képmutatását, éreztem, ott van egy csomó minden a mai világnézetemből, és ezért nem lehetek elég hálás. persze ebből valószínűleg annyit láttam akkoriban, hogy ’cici’. és kétségtelenül még mindig szép látvány, ahogy courtney love kiteszi az elsődleges nemi jellegeit, de most már jobban tudok mellettük koncentrálni a drámára is. ennyit értem 14 év alatt... (az viszont most tűnt fel, hogy mennyire kevés a szex a filmben, ahhoz képest, hogy egy perverzről szól, ügyes-ügyes.) (++07.26.)

L.A. Confidental (Szigorúan bizalmas) (1997) (r.: Curtis Hanson) / kevés olyan igazi macsós dolog van, amiért annyira tudok rajongani, mint a noir. sötét hangulat, elcseszett lelkivilágú főhős, cinikus narrációk, mindent beborító szemkaparó cigifüst, kényelmesen kibéleli a szívem, mint egy pohár bourbon a gyomrot, reggeli helyett, tisztán. és úgy sejtem, hogy ez volt az a film, ami ennek a zsánernek a szeretetén elindított. sőt, ha belegondolok, a kábeles sorozatok anti-hőseinek elbukás-történetének alap-tézisét is keresgélhetem errefelé. mert mindig van valami szívbemarkoló, ahogy egyre piszkosabb lesz a kéz, egyre véresebb az ing hajtókája, ahogy minden morális érték a sarokban landol. a film többedik nézésre is működött, ma épp russel crowe játéka tetszett a legjobban, a zene viszont mindig ilyen elidegenítő volt...? (amikor elkezdtem nézni a filmet, beugrott, hogy volt anno egy zöld füzetem, amibe írogattam kritikákat, és mintha ez is köztük lett volna, bementem az elfekvőnek használt szobánkba, és a legelőször kinyitott doboz tetején ott volt a füzet. szó szerint bemásolom, mit írtam tizenpár éve: ’minden szép, minden jó! legalábbis így kezdődik curtis hanson filmje. a narancsfák megcsodálása után azonban lemerülünk a felszín alá mélyre,’ - vajon mi történhetett, hogy a mondat közepén fogyott el a lendület...? viszont a felső sarokban ott van ceruzával egy 9-es, gondolom a cinemá-ban látott 100%-os értékelés felhúzta a pontszámot...) (++07.27.)

Mulholland Drive (2001) (r.: David Lynch) / mire jó, ha az ember a főiskolán művelődés-szervező szakos lányokkal barátkozik? oké, akkoriban alapvetően sok filmet néztünk, tehát valószínűleg erre is rátaláltunk volna magunktól is, mégis jó, hogy ott van a fejemben a kapcsolat, hogy a csajok hozták be a koliba a filmet, mert előtte látták valami szak-vetítésen. hogy mi is próbáljuk értelmezni ezt az izét. egész jó éjszakai beszélgetés kerekedett ki, miután felkeltünk a meglehetősen viseltes és hamutól bűzlő kanapéról. azt mondjuk sajnálom kicsit, hogy egyik csajt sem sikerült megdugni. viszont lynch-bácsi agyamon elkövetett inzultusának hosszútávú hatása lett. nem emlékszem, hogy előtte mit láttam tőle (a twinpeaks is csak később volt meg, mikor a viasat nekiállt ismételni 2005/06 tájékán, persze gyerekkoromban biztos elcsíptem belőle kockákat), így talán itt szembesültem igazán a zsenijével. már sokszor emlegettem, hogy nincs igényem a teljes megértésre, és nem emlékszem, hogy valaha is agyon akartam volna analizálni a filmet, az biztos, hogy az egyik megnézés után úgy éreztem, hogy a színházi jelenet a kulcs, de biztos csak azért, mert ott elhangzik, hogy minden csak illúzió (btw, a filmet már évek óta nem láttam, de a gyönyörűen szomorú dal időről időre eszembe jut, még jó, hogy egy jótét lélek felrakta a youtube-ra). nem számít, hogy mi a valóság, mi az álom, mert engem a nagy egész vonz benne. az, hogy van, valami kellemetlen érzet benne sok helyen, ugyanakkor meglehetősen goofy is tud lenni. nem zavar, hogy torzó, hogy lóg a levegőben sok minden. nincs hiányérzet. a szívemben egész. az „ő lesz a lány” sor azóta szépen beépült a nyelvezetembe, mondom sokszor, ha valamit választani kell. de egyébként én simán elhiszem, hogy egy törpe irányítja egy pincéből hollywood-ot. a világot. (volt haszna az újranézésnek, meglepődve tapasztaltam, hogy milyen sokáig maradtunk a normalitás talaján, hogy lynch-bácsi a konvenciókat félredobva milyen sokáig pepecsel az expozícióval (ha azt vesszük, hogy ez eredetileg egy pilot lett volna, akkor az egészet vehetjük expozíciónak. btw, de jó sorozat lehetett volna belőle...). és azt eddig is tudtam, hogy minden idők egyik legjobban szexuális töltettel rendelkező leszbikus jelenetét tartalmazza a film, de az eddig miért nem tűnt fel, hogy naomi watts ennyire gyönyörű...?) (++08.02.)

Magnolia (Magnólia) (1999) (r.: Paul Thomas Anderson) / egyszer felbosszantottam egy barátomat ezzel a filmmel. ugyanis ő kölcsönadta, én meg basztam megnézni hetekig. valószínűleg pont amiatt halasztgattam, amiért nem néztem újra az azóta eltelt tíz évben sem: mert három óra hosszú! de csak simán helyet kellett csinálnom neki az életemben, mert ez nem olyan három órás film. egy percre sem ül le, felejtsd el, hogy ásítoznál. és nem is annyira depresszív, mint ami a fejemben élt (kicsit tartottam a ’haldokló apa’ száltól, azóta éltem már át ilyet, de nem volt gond, az ízlésesség segített). nem csak amiatt szokatlan a szerkezete, hogy sok kis történetből van kimozaikozva, hanem, hogy a zene és a vágás (vagy sok helyen vágatlanság) miatt olyan érzete van az embernek, mintha egy nagy finálét látna. és csak egy nagyon picit ülteti le a második óra után, hogy aztán a békákkal tényleg grandiózusan zárja.nem semmi írói feladat lehetett úgy összepasszintani minden szálat, hogy megfelelő ívet adjon ki. és bár sok drámai pillanat van, mégsem húzott le, hanem inkább felvillanyozott, azt hiszem, valami ilyen célja volt pta-nak, amikor összerakta ezt a monstrumot. nagyon örülök, hogy vannak ilyen szabad vasárnap estéim az újra-felfedezésre, remélem most már több meg fog maradni a filmről a fejemben, mint az, hogy „respect the cock!”... (halála óta most először láttam philip seymour hoffman-t filmben, mekkora veszteség, mekkora veszteség... és milyen fura, hogy itt ő játszotta a legnormálisabb karaktert, nem ezt szoktuk meg tőle.) (++08.03.)