(2021) (r.: Lin-Manuel Miranda)

amióta az eszemet tudom, írni akarok, nem múló vágyálmom, hogy egy könyv gerincén láthassam a nevemet. és pörögnek is folyton az ötletek a fejemben, de mindig elakad a kezem, ha egy papírlap közelébe érne. a tinédzser-éveimben, a kora-huszasaim környékén még legalább novellák kicsúsztak a tollamból, leginkább csajozási szándékkal, de manapság már csak ez az olvasó/néző-napló maradt, ahol kiélem magam (több-kevesebb sikerrel). persze jönnek-mennek a cél-dátumok, majd most, talán most, még beleférek, még nem vagyok elkésve. csakhogy jövőre negyven leszek, a regények meg a fejembe zárva. és én rettegek, hogy az álmom semmivé válik... jonathan larson harmincöt volt, amikor egy aorta-repedés megölte őt. a nagy siker küszöbén állt. a különbség köztünk azt, hogy ő minden feltett az álmára, hogy broadway szerzővé váljon, és tudat alatt érezte azt, hogy nincs sok ideje. hogy alkotnia kell, hogy be kell kerülnie a körforgásba, mert napról-napra fogy az ideje. tikk, takk, tikk, takk, és leperegnek a homokszemek... könnyen megérthető, hogy lin-manuel miranda miért ezt a filmet választotta rendezői debütálásának, faltól-falig arról a színházi közegről szól, amit ő tinikora óta ismer, és ő is ugyanolyan new york-i kölyök volt, mint jonathan larson, aki arról álmodott, hogy egyszer a nagykutyák (illetve macskák) közé emelkedik. saját bevallása szerint a 17 évesen látott rent döbbentette rá arra, hogy ő is tud írni olyan dalokat, amik megállják a helyüket a színpadon, és azt is lehet tudni, hogy énekelte színészként a tick, tick boom dalait előadáson... ezért tudja olyan megkapóan ábrázolni az idolját, a küszködő művészt, aki a nagy berobbanására vár. ha jól csipegettem fel az információkat, akkor az eredeti darab egy rock mono-dráma volt, ahol larson kiterítette az életét a nézők elé, ebből később dramatizáltak egy három-szereplős verziót. viszont ezek a korábbi inkarnációk csak az alapjai filmnek, mert steven levenson forgatókönyvíró és lin-manuel miranda az életrajz megfelelő pontjaira építették be a dalokat, keretes szerkezetként adott volt a kvázi mono-dráma a színpadon, és szerencsére jól működött a kétarcúság, hogy a dalok felelgettek a valós problémákra, hogy tükör volt minden rímbe szedett szöveg... jonathan larson egy nagy amplitúdójú ember lehetett, aki csak a művészetért él, és ezt tökéletesen elkapta andrew garfield, ráadásul még az is kiderült, hogy tud énekelni (lin-manuel nagy szerencséjére, mert az angyalok amerikában (prózai) szerepe alapján választotta főszereplőjének). de a támogató csapat is jól működött a küszködő főhős körül, és hát természetesen a broadway-n jártas rendező nem bírta megállni, hogy ne tömje tele a filmjét cameo-kkal, legyenek azok színész-legendák vagy a barátai... de egyébként is dicsérjük meg a debütáló direktort, mert jó érzékkel hagyta, hogy a dalok természetesnek tűnjenek, és csak néha engedte a színpadi énjét a kamerák közelébe, de akkor is jó ízléssel tolta túl a határokon a giccset (lásd az étkező falának kidöntését)... az is jót tett a hangulat esszenciájának, hogy precíziós gonddal alkották újra a reagen/bush korszak amerikáját, az aids tombolásának mélypontját, a new york-i művésznegyed pezsgését, és jonathan larson bérelt lakásának élethű replikáját -és amikor nagyon kellett, akkor meg 1990 videoklipp-esztétikáját mímelte, hibátlanul... de ha a néző nem olvas utána a valóságnak, ha csak egy filmet akar a kitartásról és a művészeti küzdelmekről, akkor is jól jár ezzel a produkcióval, mert feltölti pozitív energiákkal, miközben elmorzsol egy-egy könnycseppet a szeme alatt. mert szívhez szól a film, ami hatalmas szeretettel készült, egy méltó emlék egy olyan ember számára, akinek fájdalmasan kevés idő jutott arra, hogy megszállottan üldözhesse az álmait. (furcsa fintora a sorsnak, hogy stephen sondheim, aki larson példaképe volt, épp aznap hunyt el 91 évesen, amikor én elhatároztam, hogy ezt a filmet fogom ma megnézni. úgyhogy vehetjük úgy, hogy egy nagy generációs megemlékezést tartottam ma a broadway legendáinak irányába.) [*11.27.]

(2021) (r.: Colin Tilley)

...azért arra hírre felkapja fejét a vájtfülű zenebolond böngészés közben, hogy egy popzenében utazó énekesnő lemezét trent reznor és atticus ross producerelte, mert ritkán látni ilyen fajta határ-átlépéseket a popkultúrában manapság. pedig jó dolgok szoktak kisülni abból, ha egy előadó kimozdul a komfort-zónájából, az elmúlt években nálam mindig jobban megragadtak azok a lemezek, amik meglepő elemeket tartalmaztak (mondjuk amikor lady gaga a country-val kacérkodott, vagy hogy beyoncé jack white-tal kollaborált)... szegről-végről ismertem halsey zenéjét, de eddig eléggé elment mellettem, most viszont igencsak gyakran kerülnek be a dalai a lejátszási listába. bizony, ilyen az, amikor valaki megkapja a nine inch nails kezelést... de ashley nicolette frangipane (a.k.a. halsey) fejében nem csak egy album formálódott meg, miközben egy új élet fejlődött a testében, hanem egy egész koncepció az összes érzésből, amik a terhesség alatt átmossák az embert. ez öltött mozgóképes formát, egy ötven perces zenés történelmi fantasy képében, amiben talán nem az a meglepő, hogy elkészült, hiszen láttunk már ehhez hasonló művészi törekvéseket, hanem hogy olyan nagynevű (és pénztárcájú) cége álltak be mögé, mint az imax és az hbo max... amikor az első képkockákat láttam a mozgóképből, hamar életre kelt a fejemben egy elképzelés, hogy milyen lesz a film, és elég jól sikerült belőni a hangulatot és az irányt, várható volt, hogy egy szimbólumokkal telipakolt hangulat-játék lesz ez az ötven perc, ahol könnyen el lehet veszni a művészi értelmezésben, ugyanakkor megragadja a figyelmedet, és nem ereszt a végéig (azt csak úgy mellesleg teszem hozzá, hogy a díszbemutató után kikerült képek többsége természetesen a maga pőreségére levetkőzött halsey-t ábrázolta, mert az emberiség sosem fogja kinőni a perverz természetét)... de talán nincs is szükség mély-elemzésre egy ilyen hangulatokra alapozó műnél, hagyni kell, hogy vigyenek a nagyszerű dalok, el kell varázsolódni a királynői arctól, ami folyton megújul a smink alatt, miközben felemelkedik majd elbukik az emberi kicsinyesség miatt... (szándékosan nem követte le a szövegkönyv az album dalsorrendjét, de azért az meglepett, hogy a tradition című nyitány nem fért bele a koncepcióba, pedig az egyik legerősebb tétel az albumon...) jó látni, hogy a művésznő fejében élt egy történet, amit el is akart mesélni, és nem csak marketing-eszközként tekintett a mozgóképre, amivel a dalait promotálja... (hangulatában egyébként engem a film a tale of tales című alkotásra emlékeztetett, csak abban nem voltak ilyen jó zenék...) [*10.17]

(In the Heights - New York peremén) (2021) (r.: Jon M. Chu)

morcos fehér európai férfiként sosem éreztem magamhoz közel a latinx kultúrát, az én ízlésemhez képest túlságosan is pezsgő és vibráló életérzést sugároznak magukból azok az alkotások, amik latin-amerikai művészek fejéből pattantak ki. szerintem ezért az erősen tartózkodó hozzáállásom miatt lehet, hogy míg (a puerto rico-i) lin-manuel miranda ’hamilton’ című hiphop musicaljének már kívülről fújom minden sorát, addig az első nagy sikert arató darabjába, az in the heights-ba csak épphogy belefüleltem, és félre is raktam, túlságosan latinos volt a hallójárataimnak. ennek ellenére a filmváltozattal erősen várakozó állásponton voltam, ugyanis sikerült a trailer olyan csodásan összevágni a zenével, hogy nem volt ember a földön szerintem, akit ne pörgetett volna fel az az érzelemdús két perc... aztán megtörtént a csoda, mert két perc sem telt a filmből, nekem fel kellett ugranom a kanapéról, úgy elkezdtek húzni magukkal a latinos ritmusok, az a pozitív vibrálás, ami a bemutatkozásból áradt... úgy látszik, hogy az kell nekem, hogy lin-manuel átmossa magán az otthonról hozott ízeket, és a sajátságos rap-stílusa és dallamvilágai alá csempéssze be azokat a zenei elemeket, amiktől mindig is próbáltam egy pár lépés távolságot tartani... vagy csak le kéne tudni lazulni, mert az kétségtelen, hogy a karib tenger környékének világához nem lehet merev európai szívvel hozzáállni, teljesen át kell magad adni adni az összes érzelmi (hő)hullámnak... a siker-recept második összetevője a jól kidolgozott karakter-tár volt, egy csapat szerethető álmodozó kisember, akik együtt nőttek fel egy néhány tömbnyi területen, és úgy próbálnak kitörni ez eljelentéktelenedő utcákról, hogy közben mind a tíz (gondosan ápolt) körmükkel kapaszkodnak abba az életérzésbe, amibe belenőttek... ahogy az egy musicalnél megszokott, a karakter-bemutató és a vidám magaslatok után elindultunk a völgybe, a személyes drámák irányába, de lin-manuel-ék itt nem álltak meg, mert általánosan is szerettek volna mesélni nekünk az emigránsok megpróbáltatásairól, és jól érezhető volt az a fal, amit felépített köréjük a többségi társadalom, ahonnan csak kínkeservesen, összeszorított fogakkal lehet csak kitörni... nem lennék meglepődve, ha anthony ramos most indulna el az igazi sztárság útján, mert a karizmájával húzott végig minket a film teljes érzelmi skáláján, de afelől sincs kétségem, hogy melissa barrera és leslie grace is követik majd őt a csillagok felé vezető úton. olga merediz pedig annyira beleadta a szívét a ’mindenki nagymamája’ szerepébe, hogy már előre látom a nevét a díjátadók listáin a mellékszereplők között... ahhoz, hogy egy broadway-adaptációt filmnek tekintsünk, ne csak színházban felvett produkciónak, ahhoz kell egy markáns szemlélettel rendelkező rendező, aki a vizualitás nyelvére fordítja le azt a többletet, amit a dalok és a koreográfiák nem adhatnak át, és john m. chu rengeteg ötlettel, kamera-mozgással és vágással tette vibrálóbbá a végeredményt (alice brooks operatőr segítségével, aki az utolsó naplemente csillogására is gondosan figyelt, miközben a karakterek a tégla házfalon táncoltak örömükben)... az is jó érzés, amikor egy rég várt alkotás felér a hype-hoz, és tényleg maradandó élményt nyújt át, az viszont még jobb érzés, amikor az érzéseid pontosan lekövetik azokat a vibrációkat, amiket a film küld feléd minden egyes pillanatban, vigyorogva mozgatod a vállad a bolondosan táncoló pillanatokban, és apró könnycseppeket törölsz ki a szemedből, mert te magad is gyászolsz a lelked mélyén... azon még gondolkozom, hogy mennyire rossz érzés azt beismeri, hogy éveken át tévedésben éltél: mert kiderült, hogy nem a latinx kultúrával van bajom, csak azokkal a formáival, amikkel eddig találkoztam... [*06.11.]

(2020) (r.: Thomas Kail)

nekem a twitteren kezdődött a ham-őrület -néhány követettem áradozott egy hamilton nevű dologról, nekem meg elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy milyen aktuális kulturális viharról maradok már le már megint éppen. úgyhogy még aznap landolt a laptopomon az előadás hanganyaga, ami persze szerelem lett első hallgatásra. ezután felleltem a youtube-on néhány részletet is a főpróba felvételeiből, de leginkább csak a fejemben élt egy kép, hogy miképp nézhet ki a broadway-n ez az előadás, ami igencsak felpezsdítette amerikát (és a színházi díjátadókat). persze az ember, ha akarta volna, be tudott volna szerezni olyan illegális felvételeket, amik egy erkélyről nagyjából mutatják a színpadképet, de én vagyok annyira igényes, hogy nem vállalok be ilyen csonkított élményeket. így nagy örömhír volt számomra, amikor kiderült, hogy a disney elképesztő összeget (75 millió dollárt) fizetett ki a jogokért, és hamarosan láthatjuk is az eredeti szereposztásról készült minőségi kordokumentumot -hamarabb is, mint gondoltuk, mert a jövő őszi mozibemutatóból függetlenség-napjai meglepetés lett a vége a disney+-on... mintegy száz meghallgatás után a dalok már a fejembe másztak eléggé ahhoz, hogy a színpadi produkciót tudjam figyelni ezúttal -és hamar ki is jött, hogy az egy dolog, hogy lin-manuel miranda milyen csodás dallam- és szöveg-világgal fűzte össze a korokat és a mögöttes üzeneteket, amik egy fülhallgatóból is hatásosan gyújtják föl a szíved és az elméd, de igazán akkor működik ez az összművészeti produkció, ha látod a színészek arc-mimikáit és test-játékát, mert mintegy ötven százalékkal erősebb lesz az érzelmi behatás, mosolygósabbak a viccek, könnyesebbek a drámák (és néhány sztori-elem is kitisztult azzal, ahogy áttranszformálódott a színpadkép két dal között)... bár a színházi élőség élményét képtelenség kamerákon keresztül átadni, de így is magával tud ragadni a darab az ügyesen használt mozgó színpadával, a minimál-díszleteivel és a fények játékával. és persze maga a történet is itt pompázhat teljes valójában, kontrasztosabbak a féltékenységek, őrültebb a király, elragad a hurrikán és a szívünk is megáll, ahogy a gyász megfagyasztja a képet a színpadon... a karakterekről kialakult képet is át tudta szabni azt, hogy láthattam is a színészeket, burr esendőbb lett leslie odom jr által, daveed diggs örök-mozgása meg sokat elvett a jefferson utálatomból... hálás vagyok, amiért, mégha ilyen korlátozott körülmények között is, de átélhettem ezt az élményt, amit egy egyszerű vidéki magyar gyerekként nem adatott volna meg normál körülmények között -és nem lennék boldogtalan, ha mostantól még több ilyen minőségű felvételt kapnák a nagyot durranó broadway produkciókról... (ja, boldog szülinapot amerika, reméljük később is teret engedtek még az ilyen progresszív alkotóknak, mint lin-manuel, akik képesek leporolni azokat a történelmi figurákat, akik kezdenek kikopni a köztudatból, és modern és érthető módon hozzák be az életünkbe a múlt megismerésének vágyát.) (××07.04.)

(2019) (r.: Dexter Fletcher)

a zenész-életrajzoknál már kötelezően vesszük elő a verklit, hogy mennyire egy-kaptafára járnak mind, hogy bármilyen muzikális előadóművészről is van szó, mindig van egy hosszú bevásárló-listájuk, amit ki kell pipálni -legyen az a problémás gyerekkor, a mommy/daddy-issue, a megcsillanó tehetség, az üstökös-szerű befutás, a megingás a csúcson, a rossz barátok, a drog, alkohol és mámor tánca, a szeret-hiány, a fájdalmas zuhanás, no meg a talpra állás a legvégén. és igen, az elton john életéről szóló rocketman is pontosan ezeket a beat-eket veszi végig, mégsem forgatja a szemét az egyszeri néző, mint a legutóbbi példa, a bohemian rhapsody esetén (már csak a rendező, dexter fletcher miatt is valid a két film összehasonlítása, aki a queen filmbe beugró volt, miután brian singer köddé vált a jogosnak tűnő pedofil-vádak után). a legnagyobb különbség, hogy ez a film nem mismásol, nyakig merül a híres énekes problémáiba -a másik különbség meg az, hogy ez a film nem nyögvenyelős, hanem piszok szórakoztató... elton john egy messzemenőkig színpadias figura, akit a túlzásai miatt szeretünk, hülye szemüvegek és giccses filterek kísérték az egész pályáját, így természetesnek tűnik, hogy a filmje is ilyen könnyedén hajlik át a musical műfajába, aminek egészséges lételeme a jól működő giccs, ugye. ráadásul ezzel a revü-színházas felhanggal még a szokásos életrajzi problémák egy részét is kiküszöbölik az alkotók, ugyanis nézőként nem kérhetjük számon a történelmi hitelességet egy olyan filmen, amiben mesei módon egy kisgyerek zongorázik a medence alján és rendre komplett tánckarok tűnnek fel a semmiből, hogy aztán ők is dalra fakadjanak... heteró férfiként furcsa vonzódást érzek a musical-ek iránt, úgyhogy én kitörő lelkesedéssel üdvözöltem, hogy ilyen gyakran mondták el az érzéseiket a szereplők az áthangszerelt elton john műveken keresztül. ráadásul nálam mindig plusz pont jár azért, hogyha a színészek felvállalják a saját hangjukat, mint ahogy itt is tették. és szégyenkezésre nincs is okuk, főleg taron egerton-nál csodálkozik el az ember, hogy ennyire hatásosan végig tudta tolni az ismert dallamokat, és szerintem jó döntés volt, hogy nem akarta hangról-hangra hozni az elton élményt a hangján keresztül (sem), beletett némi sajátos ízt is. eközben a színészi játékára sem lehetett panasz, a drámai jeleneteivel szerintem simán bejelentkezett az közeljövő összes díjátadójára. de a köré pakolt pedigrés szereplő-gárda is jól működött, a lányok olvadhattak jamie bell-től és richard madden-től, mi meg röhöghettük stephen graham túlzásain... de dexter fletcher rendezőként nem csak casting-olni tud kiválóan, hanem tele van vizuális ötletekkel is, amiket aztán a vászonra is pakolt nagy lelkesen, ha kell, szó szerint elemeli a földről a hősét, vagy megállítja az időt, hogy a gyerekkori önmagával beszélhessen egy kicsit, máskor meg csak veszettül forgatja a kameráját a táncosok körül, hogy teljesen bevonjon minket ebbe az őrült buliba (az egyik kedvencem trükköm a zseblámpával karmesterkedés fénycsóvás világítása volt)... szóval ja, lehet hogy minden zenész ugyanazt az istenverte utat járta be a popzene történetében valaha, mégis vannak azok a szerencsés kevesek, akiknek a történetéhez értő kezek nyúlnak, és egyedien és baromi szórakoztatóan adaptálják azt a nagyvászonra. (azért megnéztem volna a kurva orosz cenzorok arcát, amikor meglátták, hogy mennyire meg kell csonkítaniuk a filmet ahhoz, hogy az elmaradottan bigott országukban be tudják mutatni. de ez kell, nem meghunyászkodni meg mismásolni, a film mellé egy méterest lófaszt is kell küldeni a seggükbe, hadd szenvedjenek a vágással, ha már erre van gusztusuk...) (×06.10.)

(A legnagyobb showman) (2017) (r.: Michael Gracey)

egy musical esetében mindig a dalokkal kezdjük az elemzést, hisz’ azok teszik különlegessé a stílusba tartozó filmeket -azok miatt morognak azok, akik utálják a zsánert, és azok miatt pezseg a vérünk nekünk rajongóknak. és ez különösen igaz ennél a filmnél, ahol kifejezetten erős dalokat komponált a két korombeli ifjú tehetség, justin paul és benj pasek, amik a gerincét adják az élménynek. sajnos annyira kiemelkednek a környezetükből ezek a dalok, hogy erősen rávilágítanak a film hibáira, amikbe beleágyazták őket... mert bizony az ezerszer látott dramaturgia mentén haladunk következetesen végig, egyszer sem letérve az útról, azaz már megint végignézhetjük egy szegénysorból felemelkedett hős útját, akit elvakítanak a siker fényei, és közel kerül a bukáshoz is, mire helyre tudja hozni az életét. nem hiszem, hogy csak az egykori disney-sztárok (zendaya és zac efron) miatt érzem úgy, hogy nem mélyebb ez a sztori, mint bármelyik családi matinéba szánt tévéfilmmé... érdekes, hogy ez a halmozott dráma sem mindig tud mindig működni nálam, most is a svéd pacsirta első feltűnése közben is már forgattam a szemem, mert éreztem, hogy feleslegesen akarják vele megkavarni a magánéleti szálat, és igazam is lett (pedig rebecca ferguson nagy szerelmem, de ezt még ő sem tudta eladni nekem)... annak sem örültem, hogy azzal akarták seggfejnek beállítani a címszereplőt, hogy törtetésből és bizonyítás-vágyból ellöki magától a kívülállókat, mert szerettem volna abba a naiv üzenetbe kapaszkodni végig, hogy létre lehet hozni egy olyan közösséget, ahová tényleg mindenkit szeretettel várnak, lógjon ki bármennyire is a normák közül, ahol mindenki egyenlő. jó lett volna több időt tölteni ezzel a különleges kompániával, mélyíteni a jellemüket azon túl is, hogy ők a világ kitaszítottjai... és itt jön be a nagy kérdés: egy kritikus szemléletű ember megpróbálja-e visszafogni a benne élő szőrös szívet, ha egy ártalmatlan családi szórakozást lát, főleg ha már a szívét az első taktusok után elrabolták a dalok...? egyszer-egyszer talán lehet kivételt tenni -vagy egy lány kedvéért jóképet vágni... (igen hamar az villant be az agyamba, hogy szirtes tanár úr már biztos minden követ megmozgat, hogy a madách-ba bemuthassák a színpadi adaptációt...) (viszonylag rövidre sikerült ez az írásom most, nem találtam igazán húst a produkción, amin csámcsoghatnék, viszont utálnám magam, ha nem említeném egyetlen szóval sem hugh jackman-t, aki erre a szerepre született, a karizmája és az énektudása is kiragyogott a vászonról.) (×02.15.)

(Csillag születik) (2018) (r.: Bradley Cooper)

a cím alapján könnyen legyinthetnénk, hogy megint egy cinderella sztorit kapunk (amik egyébként meglehetősen erősen tartják magukat a kultúránkban, simogatva a lelkünk azon vágyát, hogy egyszer mi kisemberek is naggyá lehetünk), ráadásul ez ennek a történetnek a negyedik feldolgozása, úgyhogy a rendezőként itt debütáló bradley cooper komoly terhet vállalt magára azzal a szándékával, hogy elragadja a szívünket. aztán megszólalt az első torzított akkord a színpadon a gitárjából, majd néhány pillanattal később lady gaga fuck-olva kiabált a puccos étterem vécéjében, és én máris meg voltam fogva. ráadásul egy komoly fegyvertényt is fel tudott vonultatni a film: úgy tudott felvillanyozni, hogy a megnézése előtti éjszaka csak négy órát aludtam... és fáradtság ide-vagy-oda, az első egy óra nagyon könnyen húzott magával, rá voltam hangolódva a dalokra, a film gerincét alkotó kapcsolat kialakulására, arra, ahogy a két karakter pozitívan húzza fel egymást, kellemesen bizsergett a ritkán használt romantikus énem. és teljesen elolvadtam attól a természetes kémiától, ami gaga és bradly cooper között izzott... érdekes, hogy pont az a dramaturgiai húzás törte meg bennem kicsit ezt az ívet, amivel érdekessé tették a szokásosnak mondható felemelkedés-sztorit. bár lehet hogy csak túl sok zenész-életrajzot olvastam már életemben, és kicsit megcsömörlöttem attól, hogy minden színpadi előadónál megfigyelhető ez a hullámvasutazás (legtöbbször az alkohol és a drogok fűtik a föld felé zuhanást), de az is lehet, hogy most kevésbé vágytam a drámára, jobban örült volna a törékeny szívem, ha azt érzi, hogy van kiút a folytonos körökből... ha jobban belegondolunk, azért ally felemelkedése sem makulátlan, nézhetjük a zeneipar kritikájaként is a filmet, ahol a tehetséges énekesnőt ’meg-kell-csinálni’, át kell formálni külsőleg és zeneileg, hogy nagy pénzt lehessen kivenni belőle. szerintem cseppet sem véletlen, hogy ez a szerep pont akkor találta meg gagát, amikor elfordult a maszkoktól és az extrém ruháktól, és egy olyan lemezt készített, amin sokkal pőrébben mutatta meg magát, egy személyes kis gyöngyszemmel bizonyítva mindenkinek, hogy sokkal több ő, mint egy extrém termék, amit el lehet adni a sikító tiniknek. és ms.germanotta pont ezért hiteles a szerepben, mert önmagát kell hoznia, -bár néha azért mélyebbre is kellett nyúlnia egy-egy drámaibb jelenet kedvéért, de ott is jól helytállt, a hangja meg, wow, lehozza a csillagokat is az égről (szerencsére van egy jó összehasonlítási alapunk, hogy milyen is lady gaga a való életben -és akkor most azonnal pótolja mindenki a ’five foot two’ című nagyszerű dokumentum-filmet, aki eddig véletlenül kihagyta volna!)... bradley cooper-nek is elhiszem az összes boldog vagy szétcsúszott pillanatot, a zenés részekre is szépen felkészült, csak a nehezen érthető motyogása zökkentett ki egy kicsit a jeleneteiből... látható, hogy jól megfigyelte azokat a rendezőket, akikkel korábban együtt dolgozott, nagyon tetszett az a megközelítése, hogy nem akart semmit sem a számba rágni, egy-egy képpel és hanggal érzékeltetett sok mindent (elég egy sípoló hang, hogy értsük, hogy baj van a zenész hallásával, ahogy azt is tudjuk jól, hogy a piros-kék fények villogása mikor töri meg az éjszaka sötétjét). és jó ránézni a filmre, a koncert-felvételek is élénkek és átélhetőek (talán csak a hangmérnököknek adtam volna még egy kis időt, hogy a stúdióban felvett énekeket természetesebbre keverjék)... persze egy rendező feladata az is, hogy jól válogassa össze a társait, és hősünk itt sem nyúlt mellé, matthew libatique operatőrről tudtuk eddig is, hogy jó szeme van. ahogy az sem újdonság, hogy sam elliott nagyszerű színész, aki egyetlen pillantással is képes erős jelenlétet a vászonra varázsolni (de még az olyan humoristák is jól megvetették a lábukat a filmben, mint andrew dice clay és dave chapelle)... szeretjük, amikor felemelik a lelkünket egy ’rút-kiskacsa’ sztorival, szeretünk pityeregni, amikor összetörik a szívünket, szeretjük a hihető természetességet, szeretünk jó dalokra ringatózni a kanapén, és jól helyt is áll ez a film ezekben a kritériumokban, úgyhogy végre van egy újra-feldolgozás, ami azt bizonyítja mind az alkotóknak, mind a nézőknek, hogy megéri rászánni az időt arra, hogy egy ismerős történetet formáljanak újra a nagyvászonra -kellő odaadással és szeretettel. (×01.21.)

(2016) (r.: John Carney)

nem biztos, hogy a művészeti inditatás az elsődleges szempont azoknál, akik zenélésre adják a fejüket. a kezdő popzenészek leginkább csak csajozni akarnak -és nincs is ezzel semmi baj... (közismert az a sztori a franz ferdinand nevű bandáról, hogy azért kezdték lassabb tempóban játszani a dalaikat, mert rájöttek, hogy a csajok csak akkor mennek be a koncertjeikre, ha tudnak táncolni a zenére -és ez a gyógyegér kinézetű művészeti iskolás srácoknál fontos szempont volt...) szerintem minden zeneszerető fiú állt már a szobája közepén egy mikrofonra hasonlító tárggyal, és a képzeletében ő volt a világ legjobb és legszexibb énekese -csak olyan kár, ha a többségüknél megmarad ez álmodozás szintjén, nincs bennük elég akaraterő, hogy valamilyen formában kiálljanak a világ elé -a csajok elé... manapság már nagyon sajnálom, hogy a visszahúzódós középiskolás éveim alatt én is csak egy működésképtelen mikrofonnal voltam a slágerlisták (és a kopott barna szőnyegem) királya, pedig ismertem jó pár zenészt (oké, elsősorban punkokat, de valahol mélyen az is zene...), úgyhogy akár létrejöhetett volna egy szuper group, de aztán megmaradtam a fúvószenekar ütős-szekciójának a szintjén (persze azt is tudjuk jól, hogy a dob nem igazán csajmágnes hangszer). pedig mennyi ilyen zenélős/csajozós sztorim lehetne nekem is a kilencvenes évekből, mint ahogy john carney-nak is volt egy ilyen a nyolcvanas évekből... mert letagadhatatlan, hogy önéletrajzi alapjai vannak a filmnek, de miért is akarná tagadni, amikor ez az egyik legnagyobb erénye -hogy igaznak tetszik. igazak a középiskolás élethelyzetek, igaz az írországi csóró környezet -és persze sokat hozzátesznek ehhez az igaz-sághoz a korabeli zenék is (szerintem a költségvetés nagyrészét elvitte az az összeg, amit kiköhögtek a duran duran-ért, (a) the cure-ért, az a-ha-ért vagy a motörhead-ért). bár a film igazi csillagai a saját dalok, amik tökéletesen simulnak a kor ikonikus dallamai közé, hitelesek és szerethetőek lettek. pont olyan szerethetőek, mint a srácok, akik előadják őket -egy csomó nyomi a középiskolás tápláléklánc aljáról, akikkel egy pillanat alatt azonosulni tudunk, mert saját magunkra emlékeztetnek... a középsulis környezet pont az ismerőssége miatt működik, ez az a hely, ahol mindenki keresi önmagát és a stílusát (tök jó volt, hogy egy-egy új zenekar megismerése után mindig új ruha/haj-viseletben jelentek meg a srácok), és eközben nem csak próbálják túlélni a kamaszkort és a suli legnagyobb bunkóit (no meg a papi nevelés visszásságait), de szerelmesek is lesznek persze... ha van történet, ami igényelte a nőt, a romantikus felhangokat, akkor ez az, nem véletlen, hogy azzal kezdtem a kritikámat, hogy a zenélés egyik fő motivációja a csajozás... de olyan természetesen folyik ez a love-sztori is, hogy nem lehet nem imádni, és lucy boynton pont annyi bájt hoz magával a filmbe, amitől pont elég édes lesz az összkép. de a bájosságán túl azért is jó a karaktere, mert a drámai hátterével mélységet ad a sztorinak. igaz, hogy egyébként is felsejlik néha a szemfesték alól a korabeli szar, a szegénység, a munkanélküliség, vagy a rossz katolikus házasságok. nem néz igazán bele a sötétségbe, de ez csak azért van, mert inkább az álmodozásról akar beszélni -és még szerencse, hogy ezt viszont varázslatosan teszi. (végre egy újabb középiskolás film az örök kedvenc ’moszkva tér’ mellé, amit bátran mutogathatok az épp megfelelő korban lévő unokatesóknak -mert ahogy azt a filmből is megtudhattuk, egy idősebb mentor (mondjuk egy báty) kritikus lehet az ember ízlésénék formálódásában.) (#01.03.)

(Találkozunk St.Louis-ban) (1944) (r.: Vincente Millenni)

nem véletlen az, hogy a vészterhes időkben a közönség a habkönnyű zenés műfajt kedveli igazán, így természetes az is, hogy a világháború alatt volt a filmes musical-ek egyik virágkora -és az sem véletlen, hogy a metro-goldwyn-mayer-nél nagyüzembe gyártott zsáner-filmek ma is fogalomnak számítanak a műfajban (a mai napig emlegetjük az mgm-musical-eket, ugye) (bár ha belegondolok, a színházi előadásoknál is a zenés/táncos produkciók a legnépszerűbbek, úgyhogy nem biztos, hogy kell egy világégés ahhoz, hogy a nézők otthon akarják hagyni a gondjaikat...). én is arra gondoltam, hogy egy ilyen nehéz évet valami könnyedebb alkotással kéne az útjára engedni, úgyhogy rövid kutakodás után st.louis-ban kötöttem ki, mert rendre felbukkant a film a ’legjobb musical’-es listákon... amikor az ember egy ilyen klasszikus elé ül le, akkor ki kell cserélnie a szemüvegét, mert ha mai szemmel nézné az alkotást, akkor biztos hogy csak fintorgás lenne a vége. mert nem elég, hogy a filmet a negyvenes évek bájos naivitása lengi be, de a történetéből adódóan nagyon erősen megjelennek benne a századfordulós erkölcsi normák is, ami nekünk elkárhozott modern embereknek már igencsak megmosolyogtatóak -mondjuk hogy csókot lopni csak az eljegyzés után lehet csak... pedig nagy igény van a csóklopásra, de ezen nem lehet csodálkozni, ahol ennyi lány emelkedik főszereplővé, ott bizony a szerelemnek kell lennie a fő témának. és a film akkor is működik a legjobban, amikor a lányok szerelmi ügyei vannak a középpontban. mert a két idősebb lány szerethető karakterek, ráadásul csodaszépek is, igaz ehhez néha betegesen szoros fűzőt kell hordaniuk... a két kisebbik lánynál már voltak ellenérzéseim, mert egy idő után fárasztóvá vált a jelenlétük, főleg a túlhúzott halloween-i jelenetnél éreztem ezt... viszont ha már a rémisztő ünnep nem működött a filmben, kompenzálniuk kellett ezt a karácsony szellemével, úgyhogy a szeretet ünnepéhez kötötték a happyend-et is (ha jól tudom, itt hangzott el először az azóta már klasszikussá nemesedő ’have yourself a marry little christmas’ is, igaz, egy elég szomorkás jelenetben, máshogy melengetve a szívet, mint mostanság a fenyőfa tövében)... ahol igazán meglepett a film, az a technikai megvalósítása, hogy már 1944-ben létre lehetett hozni egy gyönyörű vágatlan felvételt a báli jelenetnél, ahol a kamera bemegy az ablakon, majd lejt egy apró táncot a bálozók körül. és persze az is örömteli, hogy ilyen csodásan helyre tudták állítani az eredeti technicolor színvilágot... ($$12.31.)

(Kaliforniai álom) (2016) (r.: Damien Chazelle)

csak úgy teljesíthetsz maximálisan művészként, ha mindent megteszel az álmaidért -damien chazelle hat éven át harcolt azért az álmáért, hogy megvalósíthassa ezt a filmet. de hát ki akarna manapság egy olyan filmre pénzt adni, aminek nem titkolt célja az, hogy visszahozza a negyvenes/ötvenes évek (metro-goldwyn-mayer) musical-jeinek hangulatát...? és az a jó, hogy nem csak a producereknek beszélt nyíltan az író/rendező úr a flitteres álmairól, de nézők elől sem titkolja, hogy milyen portékával házal -egyből egy nagy csapatot mozgató énekes/táncos jelenet fogad minket nyitányként, hogy mindenki el tudja dönteni, hogy kell-e ez neki, vagy inkább átmenekül a szomszédos teremben játszott véres és férfias mel gibson filmre... én a férfiak azon szűk keresztmetszetébe tartozom, akik nem azért ülnek be egy ilyen filmre, mert azt gondolják, hogy ezt várja ezt tőlük élete párja, hanem azok közé, akik nagyon tudatosan és határozottan vásárolják önszántukból a jegyet az ilyen csajosabb filmre. és nemhogy el akarnék menekülni egy éneklős/táncos nyitószámtól, hanem azt érzem, hogy pont a megfelelő teremben vagyok -főleg ha nem csak zeneileg nézem a kezdő pár percet, hanem technikailag is, mert engem könnyű lenyűgözni egy gondosan kimunkált vágatlan jelenettel. összhatásában nagyon jól működik ez a kezdés, azonnal egy feelgood lebegés vesz körül, ami aztán a fő karaktereket bemutató jelenetekben is folytatódik, amikor megismerjük ezt a két művészt, akik los angeles legalsó lépcsőfokán tengetik az életüket -a kávét főző színésznőt és az elveihez ragaszkodó klasszikus jazz-zongoristát. szórakoztató humorral közelítünk feléjük, ugyanakkor a hollywood-i alulnézet ad egy kis keserűséget is a helyzetükhöz. és talán azért tisztelem leginkább damien chazelle-t, mert nem csak egy kellemes nosztalgia-vonatot akar nekünk adni, ahol elég bedobnia pár utalást az ’ének az esőben’ vagy a ’cherbourgi esernyők’ című klasszikusokra, hanem úgy tesz, mint egy jó jazz-zenész, és mindenhez plusz rétegeket kever hozzá, okosan többfenekűvé teszi a filmjét, ami elsőre egy zenés romantikus komédiának tűnik, az az év egyik legelgondolkodtatóbb alkotásává válik. mert magáról a művészetről akar mesélni, a szenvedélyekről és az álmokról, és a legfontosabb feszültségekről, amik egy alkotóban a legtöbb kételyt szülik: hogy szabad-e kompromisszumot kötni? hogy ráléphet-e a könnyebb (és anyagilag jövedelmezőbb) útra? hogy működhet-e a magánélet valakivel, ha igazán intenzív a művészi önmegvalósítás...? (örültem, hogy ennyire beborít mindent a filmben a jazz, viszont a film egyik fő konfliktusánál kicsit meghasonlottam önmagammal -mert én évek óta azt vallom, hogy a jazz-t meg kell újítani, hogy bátran és modernül kell hozzányúlni (példaként trombone shorty-ékat vagy a galactic-ot szoktam felhozni), itt a filmben viszont kicsit megkérdőjelezték ennek az útnak a helyességét...) no, kicsit elkalandoztam az agyam felé, ideje a szívem útját követni. mert írhatok itt oldalakat a zenéről meg a gyönyörű technikai megvalósításokról, de igazság szerint én is pont ugyanúgy beleszerettem a karakterekbe, mint mindenki körülöttem a teremben -azt hiszem valahol az első közös dal (és sztepp-elés!) táján olvadtam el véglegesen... és főleg azért lett ekkora a szerelem, mert a lebegő musical-es felszínnel ellentétben ez a kapcsolat tökéletesen elhihető, realista és emberi (kicsit talán betegül hangzik, de én is álmodoztam már ilyen kapcsolatról, ahol az évek óta felhalmozott popkulturális tudásomat átadhatom valakinek, megszerettethetem vele azokat a dolgokat, amik közel állnak a szívemhez). és igazából tökéletes randi-film... lenne... csak lenne, mert hagy időt, hogy átgondoljuk a kapcsolatainkat, és nem biztos, hogy minden kapcsolatnak jót tesz ez... annyiban átveszi a hagyományos romkom-ok szerkezetét, hogy felépíti a boldog kapcsolatot, majd megjelennek az első repedések, de aztán a végén úgy csavarja meg ezeket a fordulatokat, hogy még ezért a sablonosság miatt sem tudok haragudni. (hmm, innen jön egy kis spoiler-ecske, úgyhogy futás a moziba, mielőtt még...!) el tudom képzelni, hogy a szívecskés lufis befejezéshez szokott lányok/asszonyok húzzák a szájukat a film vége miatt, de én imádtam ezt a realista lezárást, főleg úgy, hogy azért átnyújtottak nekünk egy mgm-musical típusú pozitív végkifejletet is, hogy minden összetört kicsi szív megnyugodhasson egy kicsit (bár ha belegondolsz a pozitív vég sem teljesen pozitív, mert egy kapcsolatban valakinek részben/egészben fel kell adnia az álmait)... hmmm, látszik a szerelem, mert csak püfölöm a billentyűket, és nem bírom abbahagyni a dicséretet, és még így sem esett szó a csodás színekről, a régi hollywood iránti szerelmes-levél rétegről, a tökéletes emma stone/ryan gosling chemistry-ről, az azonnal a füledbe mászó dalokról... de oké, maradjunk csak ennél az utóbbinál, mert kényszerűségből egy nap késéssel ültem le megírni a kritikámat, és azóta folyton a soundtrack szól a fejemben, mindegy hogy valami hétköznapi tevékenységet végzek-e, vagy csak egy autó hátsó üléséről bámulom a csillagos eget... varázslatos élményt kaptam, jóleső szív-melengetést, művészi igényű romantikát. így ha összeszedem minden férfiasságom, akkor még azt is ki merem jelenteni, hogy ez az év legjobb filmje! (talán nem sikerült eléggé hangsúlyoznom, hogy mennyire vicces is volt a film -de az biztos, hogy mostantól a ’take on me’-t sem tudom már mosolygás nélkül meghallgatni...) ($$12.29.)

(Kabaré) (1972) (r.: Bob Fosse)

óh, azok a boldog, dekadens békeidők! amikor semmi sem állt a szabadszellem útjában, amikor magasan szárnyalhatott a kultúra, amikor minden színpadi megmozdulást belepett egy bájos pajkos réteg -persze, hogy kellett jönnie egy rakás savanyú embernek, akiknek diktatórikusan tönkre kellett tennie mindent... (bár véglegesen nem sikerült elpusztítani ezt a sok értéket, nagy örömömre zeneileg ma is velünk él a modern kabaré, elég csak meghallgatni amanda palmer bármelyik munkáját, vagy mondjuk a tiger lillies-t és a katzenjammer kabarett-et.) bár a dalokat természetesen ismertem, és a képekből is úsztak be a tudatalattimba, de a teljes film eddig kimaradt az életemből -és mivel most zenés hangulatban voltam, így valami olyan művet szerettem volna nézni, amit némiképp hozzá tudok kötni a legutóbb megtekintett háborús klasszikusaimhoz. bár igazság szerint azért gondoltam tökéletes választásnak a kabarét, mert a sztoriba egy kicsit más képzeltem bele, mert ami ténylegesen benne van -mondjuk kevesebb romantikát és számottevően több nácit... de cseppet sem bánom, hogy a karakter-pillanatok domináltak inkább, és a politika meg megmaradt a háttérben, hogy sötétebbé fesse az alapvetően csillogó flitteres világot (logikus is, mert 1931-ben járunk, még csak bontogatja a szárnyait a nemzetszocialista párt, de azért jól érzékeltetik itt is a baljóslatúságát, ahogy egyre többen veszik természetesnek az eszméiket). és gondolom azért írtak egy második szerelmes történetet is, mert abban tudták összekötni igazán a történelmi hátteret a romantikával, itt tudták igazán megszakítani a szívünket a zsidók végzetével. bár szív-szaggatás szempontjából egyébként is jól teljesítettek az írók... mert ha lehántunk minden réteget, akkor egy szomorú szerelmi történetet találunk a mélyben, egy komplett kapcsolatot a megismerkedéstől a lezárásig, közbevetett dekadens (biszexualitás) és drámai (abortusz) elemekkel. bár valahol már az elején érezni, hogy a naiv angol és a túlhevült díva személyisége között akkora az ellentét, hogy képtelenség, hogy a kapcsolatuk működjön, de azért egész a végéig él bennünk a remény, hogy a sok baljóslatúság közé beengednek majd egy kis napfényt, de mindhiába... a hősnő szerepe megköveteli a túlpörgést, és liza minnelli elementáris erővel teszi mindezt, mégsem csúszik át idegesítővé. plusz valljuk be, hogy sohasem volt egy szép nő -de mégis olyan kisugárzása van, ami alól nem tudod kivonni magad, és szex-istennőként látod minden mozdulatát. és persze a dalokat is utánozhatatlanul adja elő... különleges musical ez abból a szempontból, hogy nincsenek spontán dalra fakadások, a zenei részek kizárólag a színpadi előadásokra koncentrálódnak -bár nem képeznek zárványokat a sztori testében, mert úgy vannak megírva a szövegeik, hogy mindig szépen reflektálnak a történésekre. a film is csak ezekben a pillanatokban válik színpadiassá, egyébként nem érződik, hogy színházból érkezett az alapanyag. bob fosse is csak ritkán alkalmaz (brecht-i) elidegenítő effektusokat, néha vág csak furán, valamint feltűnően gyakran használ arc-közelieket. de a lényeg, hogy a film a mai napig működik, a dalok klasszikussá nemesedtek, és még akkor is elégedett lehetek, ha csak egy szomorkás romantikus történetet kaptam, és nem egy mélyre menő kordokumentumot... ($$12.27.)

(A nyomorultak) (2012) (r.: Tom Hooper)

érdekes ez az attitűd, ami ahhoz kell, hogy szeresd a musical-eket és a belőlük készült film-adaptációkat -annak az elfogadása, hogy a szereplők dalban mondanak mindent, és ezt te természetesnek veszed. még akkor is, hogy ha ehhez teljesen naturalista körítést tesz a rendező, odafigyelve minden apró részletre a díszletben, jelmezekben, rothadó fogakban, és az operatőr kezébe is leginkább kézi-kamerát ad, hogy minél közelebb hozza a karakterek arcát hozzánk, emberibbé téve a szenvedést. nekem sosem volt bajom a musical-ekkel, könnyen el tudom magam emelni a realitástól, úgyhogy felőlem áradhatnak az érzelmek a dalokon át. a musical-filmek viszont nem mindig tudnak működni nálam, mert néha ledobja a vászon a koncepciót. itt a nyomorultaknál valahol középre szorultam a barikádok közé -de ez valószínűleg nem a film hibája (ami elsősorban egy képes-könyv egyébként is, sokszor csak leképzi azt, ami a szövegben elhangzik (lásd pl. az ’ezüstösen csillognak az utcakövek’ sort, és a hozzá tartozó látványt), leginkább a forradalmi részeknél, a tömeg-jeleneteknél tud több lenni a színpadi változatoknál). nem, inkább magával a darabbal vannak problémáim. azt megszoktam a musical-eknél, hogy a napos oldalon kezdünk, aztán a második felvonásban borul be az ég, és csúszunk egyre lejjebb a drámába, itt viszont egyből a mélyben kezdünk, és onnan nem is engednek fel egy pillanatra sem, sőt, még lejjebb nyomnak a mocsokba. így nem igazán tud működni a dráma (főleg úgy, hogy anne hathaway már az első húsz perc után ellopja az érzelmi csúcspontot). ráadásul rengeteg mindenbe belekap, egy rakás szereplőt mozgat, teljesen bárgyú módon, feleslegesen hozza be a szerelmi szálat. ami igazán működik, az az örök harc a nemezisek között, ahogy a két férfi kerülgeti egymást éveken át -de itt meg az antagonista halálával van bajom, mert számomra nem lett megalapozva az öngyilkosság (azzal az egyetlen dallal). zeneileg is valahol a félúton találtam magam, mert a híressé vált dalok nagyon kiemelkednek a sok recitáló, kvázi ének-beszédes tucat-átvezetők közül, amiket sokkal kevésbé szívesen hallgatunk, mint amikor dallammal telik minden. és hát be kell hogy valljuk, hogy míg színházban, két felvonásban működhet a két-és-fél órás játékidő, de egy ilyen megterhelő filmnél ez nagyon sok, még jó, hogy az ember meg tudja állítani itthon a dvd-t, hogy levegőzzön egy kicsit... ($$03.17.)