(Kisasszonyok) (2019) (r.: Greta Gerwig)

nem tudom, hogy amerikában mennyire kötelező olvasmány a ’kisasszonyok’ című regény, de azt érzem, hogy sokkal inkább alapmű, mint nálunk -bár kétségtelen, hogy sosem voltam otthon a ’lányos’ könyvekben (legyenek azok pöttyösek vagy csíkosak), így még az is előfordulhat, hogy sok magyar háztartásban ott van a kötet a jane-austen-ok meg a brontë-k mellett... igazából a film- és televíziós-változatok is elkerültek eddig engem, bár azt gondolom, hogy ehhez a 2019-es adaptációhoz nem csak azért lett szerencsém végül, mert bekerült a legjobb filmek oscar-jelöltjeinek listájára, de egyébként is felfigyeltem volna rá, mert greta gerwig már a ladybird-del bizonyította, hogy nagyon érti a film nyelvét, és láthatóan azzal a filmmel jegyet váltott a hollywood-i szabadság felé, így a sony kinyitotta a pénztárcáját, hogy látvány és casting szinten se lehessen egy rossz szavunk sem. igazságtalannak is érzem ezt a szereposztást, mert annyi szép és tehetséges embert sikerült összeválogatni a vászonra, hogy képtelenség közülük kedvencet választani... saoirse ronan leginkább szerepe miatt emelkedik ki a többiek fölé, neki kell a legnagyobb amplitúdóval játszani. igaz, az egyetlen érzelmi mélypontot leszámítva nem igazán éreztem azt, hogy olyan nagyon alámerítenének a drámai pontokon, minden olyan kedves és szerethető volt, mai szóval élve, annyira ’cuki’ az egész, hogy sokszor nem tudtam komolyan venni, amikor az egymást egyébként nagyon szerető testvérek összekaptak valamin... nagyon okos dramaturgiai húzásnak érzem az időrenddel való játszadozást, mert egy új vetületet hozhatott be greta azzal, ahogy egymás mellé párosította a különböző eseményeket, és így azoknak is adhatott újdonságot, akik már kívülről fújják a march nővérek sorsát. sőt, némi játékosság is bekerülhetett azzal a meta-tudással, hogy a múlt eseményei tulajdonképpen a regény eseményei, amit jo march, mint író kedvére megváltoztathatott... inspiráló volt látni, hogy valaki sikeres lehetett szerzőként egy olyan korban, amikor a nőket csak szülő-gépeknek tartották, akiknek a legnagyobb erényük az volt, ha kifognak egy gazdag balekot, igaz, a film (és gondolom a regény is) eleve idealizálja ezt a családot, ahol mindenki tehetséges és kedves, és nem fél a szíve után menni... de manapság egyre gyakrabban érzem, hogy szükségem van ilyen szív-melengetésekre, ami mellé külön öröm, ha minőségi csomagolásba van rejtve ez az ajándék. ráadásul mindig szívesen támogatja az ember az erős, független, és egyedi hangú nőket -legyen az a film írója és rendezője, vagy a főszereplője, aki úgy érzi, hogy nincs szüksége férfiakra ahhoz, hogy kiteljesedjen. (de most tényleg kéne döntenem florence pugh hangja és emma watson mosolya közül? lehetetlen választás...) (××02.01.)

(2017) (r.: Greta Gerwig)

katolikus hátterű családból származom, ahol a vallás ott van a hétköznapokban is, de nincs erőltetve, nem nyom össze az elvárásokkal -így abból sem lett semmi hátrányom, hogy én magam kiiratkoztam ebből a vallásosdiból, mert (talán) megértették a szüleim, hogy nekem nincs szükségem arra, hogy egy megfoghatatlan szupererő (a.k.a. isten) kezét fogjam, hogy betartsam a szabályait. ez csak azért jutott eszembe, mert a filmekben általában sátáni gonoszként ábrázolják a katolikus iskolákat, így üdítő volt látni, hogy itt teljesen normálisak a tanító apácák és papok, maximum a szoknya hosszából adódnak problémák... de egyébként is, hősnőnk családja sem fene nagy vallási meggyőződésből íratja be a lányt a suliba, hanem mert az állami intézmények sokkal veszélyesebbnek tűnnek (ott még késelés is előfordul!)... szóval lady bird-nek (született christine) a mindennapi élete része a vallás, a szertartások, de nem nagyon izgatják a dolgok -és nem is kell hogy izgassanak egy tizenhét éves lányt az ilyen dolgok. klasszikus kamasz-témákat veszünk sorra, mert ők azok, akik ki akarnak tűnni, akik valami felvillanyozót akarnak vinni a szürkécske életükbe, azonnal és végérvényesen szerelembe akarnak esni, és persze a lehető leghamarabb túl akarnak lépni a pettingelés korszakán, hogy igazán nagylányoknak mondhassák magukat... hjaj, felszabadító érzés, hogy nincsenek igazán nagy drámák a filmben -egy kicsit persze összetörik a szív, de ez azért velejárója egy felnövés-történetnek. ahogy az is, hogy az ön-keresés rögös útján néha rossz irányokba fordulunk, mert sokkal izgalmasabb a menőnek számító sekélyes és butácska emberekkel együtt lógni, és ilyenkor mi magunk is kicsit kifordulunk önmagunkból... a film legizgalmasabb aspektusa a sokrétegű anya/lánya kapcsolat, amiben ott izzik a két személy különbözőségéből eredő összes konfliktus, sokszor bántóan őszinte is, ugyanakkor a viták alatt ott a szeretet és az érzelmi mélység is... laurie metcalf maximálisan hitelesen zsonglőrködik az anyaszerep összetettségével, saoirse ronan meg már évek óta a szerelmem, de most még közelebb tudott lopózni a szívemhez a természetességével (bár fura volt őt hallani ennyire tisztán ejteni a szavakat, hiányzott a vaskos ír akcentusa)... egyszer hallottam egy török feri interjúban, hogy a főiskolán arra biztatta őket az osztályfőnökük (simó sándor), hogy első egész-estés alkotásként írjanak egy ’így jöttem’ típusú filmet (ferinél ebből lett minden idők egyik legszerethetőbb magyar filmje, a moszkva tér) -és úgy látszik, hogy a tengerentúlra is eljutott ez a tanács, mert greta gerwing is a saját múltjához nyúlt az első rendezésénél. egyébként jó munkát végzett a kamera túloldalán, egyedül a vágását kellett szoknom egy kicsit, mert nagyon direkt módon ugráltunk egyik jelenetből a másikba, a koncepciójából adódóan nem voltak felvezetések/levezetések, én meg kicsit el vagyok szokva az ilyen indie-filmesebb megoldásoktól... viszont azt csodálatos volt látni, hogy mennyire hitelesnek és természetesnek tudta megtartani az összes karaktert -az embert kicsit le is tudta törni, amikor elindult a főcím, mert szívesen eltöltött volna még egy kis időt velük, megnézte volna, hogy miként válik teljessé ennek a lánynak a felnőtté válása... (utólag belegondolva azért is kötődhetek a filmhez, mert a kétezres évek elején játszódik, amikor én főiskolára jártam, és épp’ a magam megkésett felnövését értem meg -új barátokkal, új zenékkel, igazi szerelemmel...) (##02.10.)