(Becstelen brigantyk) (2009) (r.: Quentin Tarantino)

van olyan élethelyzet, amikor a brutális erőszak nem félelmet vagy dühöt ébreszt benned, hanem átszakít egy gátat, és felhőtlenül röhögni kezdesz a véres képsorokat látva. pontosan emlékszem, hogy miként szakadt fel belőlem ez a fajta szokatlan hatás, miközben azt láttam, hogy donny donowitz és hű társa pépesre lövi szét hitler fejét (nem sokkal azután, hogy maga a führer is könnyesre röhögte magát egy erőszakos filmet látva) -mert az ember, mindig örömmel nézi, amikor szétrúgják a (legfőbb) nácik seggét, ráadásul ez volt az első alkalom, amikor quentin tarantino úgy döntött, hogy baszik ő a történelem-könyvekre, inkább pozitív befejezésekkel szépíti meg a sötét valóságot... azért arra is emlékszem, hogy huszonéves fejjel kicsit vértelennek tetszett a film, bár a megfelelő helyeken azért éreztem én is azt a feszültséget, amit a nagypofájú mester elő akart idézni, de így őszülő halántékkal már sokkal inkább értékelem azt, ahogy fel vannak építve az alattomosan hosszú jelenetei... már a kezdés egy kis mini-mestermű, ahogy fokozza fel a fenyegetést a paraszt-házban, miközben hagyja kibontakozni christoph waltz sármját -és élvezettel figyeli a sarokból, ahogy a nézőt szétfeszíti ez a kettősség: utálja a nácit a tetteiért, ugyanakkor jól szórakozik a dumáján és a túlzásain (az a bődületes méretű pipa még a mai napig meg tud hökkenteni)... tudom, hogy ez már az a korszak volt, amikor senki sem mert ellentmondani tarantino-nak, de mai szemmel azért eléggé progresszívnek tűnik a film -a fejezetekre bomló szerkezete miatt folyton félrerakjuk a karaktereket, hogy újakkal foglalkozzunk, és hát az sem megszokott módi hollywood-tól hogy ilyen nagy arányban beszélnek más nyelveket az angolon túl a hosszú játékidő alatt. egyébként ez utóbbi nem csak a hitelesség (és a frenetikus olasz-poén) miatt volt üdvözölendő döntés qt-tól, hanem azért is, mert fel kellett kutatnia európát olyanokért, akik kellő mélységben beszélik az adott nyelvet. de ezt is szeretjük tarantino-ban, hogy szeret kaput nyitni az új arcoknak hollyowood felé (máskor meg levitézlett színészeket karol fel, és hoz vissza a köztudatba, mint az köztudott). és az egy dolog, hogy szabadon engedte brad pitt akcentusát, lazázott egyet michael fassbender-rel, megmutatta daniel brühl ezernyi arcát, és tálcán átnyújtotta a világnak christoph waltz zsenijét, de még az unió két legszebb szőke színésznőjét is becserkészte a férfias bandájába... szóval hiába játszanak hosszasan egy pince-kocsmában a karakterek kitalálósdit, hiába vannak lényegtelennek tűnő párbeszédek a harmincas évek német filmművészetéről, sosem érzed azt, hogy a film leülne akár egy pillanatra is. mert tele van kis tarantino-s nüanszokkal, elmés dumákkal, és bizony őszintén lehet bólogatni, amikor aldo az apacs azt mondja, hogy egy mestermű került ki a véres kezei közül... (××08.20.)

(Volt egyszer egy... Hollywood) (2019) (r.: Quentin Tarantino)

(értelmetlennek érzem kerülgetni a forró kásás bödönöket, úgyhogy csak óvatosan az olvasással!) emlékeztek a ’brian élete’ nyitójelenetére, amikor a három királyok rossz barlangba mentek be, és jézus helyett brian-nek akarták adni az ajándékokat? azt hiszem tarantino-t megihlette ez az abszurd ötlet... miután kilebegtem a kult-mester kilencedik filmjéről, hirtelen összeállt a kép, tudtam, hogy mi az a momentum, amin keresztül a legjobban megfogható az egykor még az erőszak éltetésével vádolt rendező változása -most jobbá akarja tenni a világot. meg akarja büntetni a gonoszokat, és igazságot akar szolgáltatni az ártatlanul szenvedőknek. ezért csinált ementáli sajtot hitler-ből és a mocskos náci vezérkarából, ezért mészárolhatott le nála egy fekete ember egy alávaló rabszolgatartót. és ezért teszi most nevetségessé a manson-szektát is, és adja meg sharon tate-nek azt a boldog életet, amit megérdemelt volna. mert megteheti, hogy játszik a történelemmel, és akkor miért ne varázsolná mese-szerűbbé a vásznon a valóságot? és a hatvanas évek végi forrongó változásában van is mit szebbé tenni... az idei ötvenedik évfordulók kapcsán különösen feltűnő, hogy milyen mozgalmas év volt 1969, egyszerre felemelő és megrázó lehetett megélni akkoriban a holdra-szállást, woodstock-ot, manson-ék ámokfutását és az altamont-i rolling stones koncert drámáját. és mindeközben amerika egyre mélyebbre süllyedt a vietnámi háborúba is. azt sem lehetett könnyű feldolgozni kortársként, ahogy megváltozott a kultúra és a társadalom is, elveszett az ártatlanság, a virágokkal tüntető hippikből gyilkosok lettek, a táncdalok helyére radikálisabb dallamok érkeztek, és már a küszöbön toporogtak az új-hollywood-i fenegyerekek, hogy lebontsák a megkövült intézmény-rendszert. fiatalként még pezsdítő lehet benne lenni egy ilyen forradalmi hevületben, öreg dinoszauruszként viszont már kínszenvedés megélni. és tarantino egyik célja pont az volt, hogy ezt a kimúlást megmutassa... ahhoz hogy egy korszakot megidézzenek a vásznon csak egy maréknyi tehetséges ember kell, akik gondosan le tudják utánozni az adott miliőt azzal tökéletesen hihető kellékeket és kosztümöket gyártanak. ám egy tarantino-féle megszállott alkotó nem éri be ilyen külsőségekkel, a hitelesség hajszolásában a filmje dramaturgiáját is a korszak filmjeiből veszi át -és ez a ma már avíttasnak ható, ráérős mesélős szerkezet végtelenül üdítően tud hatni a mai rohanós, ’action-action-action!’-típusú alkotások között. viszont veszélyes is, mert a felkészületlen nézőket elidegeníti a látszólagos eseménytelenség, ők már képtelenek lelassulni erre az ötven évvel ezelőtti tempóra, nincs türelmük elveszni a részletekben, nem akarják tovább gyúrni a karakter-pillanatokat sem. sajnálom őket, mert egy egyedülálló élménytől fosztatnak meg emiatt... de tarantino szerencsére nem törődik azokkal, akik most is pattogós párbeszédeket szerettek volna, vagy csak az erőszak pápáját látják benne, ő most is a saját feje után megy, baszik a trendekre és az elvárásokra. és én annak is tudok örülni, hogy még azt is elvárja a nézőjétől, hogy a megfelelő műveltségi ismeretekkel rendelkezzen. el tudom képzelni, hogy az egyszeri mozi-látogatót, aki csak a dicapcio/pitt párost látva ül be a filmre, mennyire el lehet veszve, mert qt a maga természetességével dobálja be a nagy egészbe a korszakra jellemző műfaji utalásokat (lásd az olasz trash-film termés gyöngyszemeit a spagetti-westernektől a poliziesco-ig), egy-egy jelenet erejéig beköszön steve mcqueen vagy bruce lee is a korszak ikonjai közül (de még korabeli filmek is a vászonra kerülnek, mint a leo-val felturbózott ’nagy szökés’ vagy a sharon tate közreműködésével felvett ’the wrecking crew’, amit meta módon a filmben margot robbie sharon tate-ként néz a mozi-teremben). de a legbátrabb húzása az, hogy evidensnek gondolja, hogy mindenki tisztában van a manson-gyilkosságokkal, így az avatatlanoknak felesleges kitérőknek tűnhetnek a sharon-nal töltött hosszú percek -a stáblista alatt könnyen ki lehet szúrni őket: ők azok, akik nem értik, hogy miért szipognak a többiek meghatottan, azok, akik tisztában vannak azzal, hogy mi is történt valójában 1969. augusztusában... kicsit úgy érzem, hogy a kezdetektől fogva félre volt pozícionálva a film, mert mindenki manson-t emlegette a sztori kapcsán, és azt, hogy a hírhedt tettei fontos szerepet fognak játszani a filmben, így akik arra számítottak, hogy tarantino majd kör-táncot jár majd az őrült szekta-vezér körül, azok igencsak csalódhattak. mert maga a sátáni mocsadék csak egyetlen jelenetben bukkant fel, utána meg csak a hippi-kommunája emlegette csak charlie-ként. a fenyegető árnyéka azért rajta sötétlik az alkotáson (főleg az eléggé creepy farmos jelenetben, ahol qt a rá jellemző módon emeli a feszültséget egyre fel). de nem, ez a film inkább a fikció felé billen el, mivel egy kitalált (lecsúszott alkoholista) színészről szól inkább, no meg annak hűséges fegyverhordozójáról, akik épp’ polanski-ék szomszédjában laknak, így könnyen lehet belőlük a '69-es brian, akihez a sátán küldöttjei bekopognak... és velük meg lehet ismerni hollywood összes árnyoldalát is, a kényszerű korszak-váltásokat, amikor az egykor népszerű műfajok lehanyatlanak, ahogy azokkal együtt a sztárjaik a süllyesztőben végzik, bemutatják a csillogás esendő oldalát, a kissé dadogó színészt, aki csak akkor képes hatékonyan dolgozni, ha kellően fényezik az egóját, aki kicsit ripacs, kicsit túlzás, de azért szerethető. és dicaprio parádézik a szerepben, ő is pont annyira túlzás, amennyire itt annak kell lennie. a lecsúszott kaszkadőr-haver szerepét brad pitt-re öntötték, laza és beleszarós, és végtelenül cool, bármit is csinál, akkor is az, amikor (megidézve a korszak filmjeit) végtelenül hosszú autókázásokra indul, de akkor is, amikor a háztetőn kimelegedve ledobja magáról a pólóját. sőt, még akkor is cool marad, amikor egy cuki hónaljszőrös hippilány szopás kínál fel neki a hazaútra, vagy amikor egy rakás barátságtalan arc veszi körbe egy elhagyatott western-díszletben. de még akkor is hidegvér tölti fel az ereit, amikor az életéért kell küzdenie egy csapat megszállott ellen... film-rajongóként igazi tobzódás volt ez a qt-féle bennfenteskedés, ahol nem csak forgatásokon lóghattunk egy színész karakterrel, de az is tökéletesen simult a nagy egészbe, amikor a forgatott művekből nézhettünk meg hosszú perceket. még szerencse, hogy vannak, akikből nem veszik ki érettebb korukra sem a játékosság, és tarantino pont ilyen alkotó, könnyedén játszik az elvárásainkkal és a nagyon tudatosan beszéli a film nyelvét, aminek segítségével úgy hoz nekünk kilencedjére is egy nagyon tarantino-s filmet, hogy az nem egy tipikusan tarantino-mozi, semmilyen tekintetben sem... (×08.18.)

(Aljas nyolcas) (2015) (r.: Quentin Tarantino)

hó lepi be a tájat. minden csendes, minden halott. csordogál az idő, vánszorog a szekér. nem siet sehova. hova kéne, hogy siessen? nézzük a tájat, hallgatjuk az útitársak történeteit. ismerősen csengenek, de élvezzük őket. csak a takaró alatt, amit a hideg miatt tekertünk magunk köré, kicsit elálmosodunk. pedig nem szabadna hagyni, hogy lankadjon a figyelmünk, mert mindegyik útitársunk alávaló rohadék, akikben egy percig sem szabad megbízni, akiknek egy szavát sem szabad elhinni... ahogy tudjuk azt is jól, hogy tarantino-nak sem szabad semmit elhinni, mert képes annyi bullshit-et nyomni, mint a karakterei, és az is holtbiztos, hogy mindig lesz valami az ingujjában, biztos, hogy ki fogja forgatni az elvárásainkat. persze lesznek sztenderdek, amiket már el is várunk egy qt filmben, és itt most mindenki tudja, mit fogok írni: a dialógusokat és az erőszakot. és igen, nem csak a film ultra-szélesvásznú, hanem a dumákat is kiterjesztette a maximumig, és a végén az erőszak is úgy túl lett pörgetve, ahogy vártuk, hirtelen és gusztustalanul csapott le. és blaszfémia, de voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, hogy már-már tesztelni akarja a tűrőképességünket -gondolok itt a lincoln-levélre és a rohadt ajtóra, amit percekig tart becsukni... (ugyanakkor viszont rengeteg fontos dologról is beszél ezekben a maratoni párbeszédekben, társadalmi kérdésekre reflektált, történelmet tanít.) az igazi csavar most az volt, hogy csak a kirakatban western a film, igazából egy kamara-dráma (amibe egy jó adag krimit is ágyazott), és úgy gondolom, hogy nem véletlen, hogy mostanában minden egyes interjújában arról beszél qt, hogy a tizedik filmje után regényt akar írni és színházban fog rendezni. mert itt is érezhető ez a két vágy, ismét a fejezetekre osztott (regényszerű) szerkezet hoz, amibe belefér egy kis játék az időkezeléssel, plusz egy kis narráció is (amit persze maga a mester mondott fel nekünk). azt meg könnyen el lehet képzelni, hogy ez a sok-szöveges, párszereplős, két-helyszínes történet megállná a helyét színpadon is. igaz, ahhoz kellenek ilyen minőségi színészek is. mindenki hozta a legjobb formáját, sam jackson-nak volt talán a legkönnyebb dolga, mert ő kapta a legtökösebb monológokat, de akit igazán kiemelnék, az walton goggins, aki gyakran okoz nekem meglepetést (főleg, ha hatalmas mű-mellei vannak, mint a sons of anarchy-ba...), de most teljesen lenyűgözött a beszéd-stílusával. (ja, igen, szélesvászon ide-vagy-oda, továbbra sem vagyok hajlandó tarantino filmet szinkronnal nézni, és amíg nem adódik lehetőségem a filmjeinél budapestre utazni (most nem volt), addig gondolkozás nélkül bojkottálom a hangilag megcsonkított verziót... damn, nem tudják a szerencsétlenek, hogy milyen csodálatos akcentusokat veszítenek...) no, azt hiszem utolért a tarantino-féle sokat-mondás, mert csak gyűlnek egyre és egyre a karakterek a monitoron... nem ez lesz a kedvenc qt-filmem, mert bár imádom a lassú, párbeszédekkel kitöltött jeleneteit, még az én ízlésemnél is eggyel lassabban indult be a film. ugyanakkor még többször neki kell majd veselkednem (mondjuk kipihentebben...), hogy minden finomságot felfedezzek benne, hogy még jobban elkapja a tökömet. vagy akár egymás után megnézhetem a reservoir dog-gal is összehasonlításként, mert azt érzem legközelebbi rokonának az életműből. vagy csak önön farkába harapott a kígyó, és a nagy újrafelhasználó már saját magát használja fel újra... ($$.01.07.)

(az új értékelési politikáról itt olvashatsz!)